Nagybánya, 1907 (5. évfolyam, 1-26. szám)
1907-02-14 / 7. szám
V. évfolyam. 1007. február Hö 14 7 sutám. TÁUSADAIjMI ElMiictéil árak: Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 8 — 12 oldalon. Felelős szerkesztő: ÉGLY MIHÁLY. Szerkesjtósé* és kiadóhivatal: Erdélyi-ut 22. szám, hova a lap* közlemények, hirdetések ■ előfizetési párnak küldendők. Hirdetések elvétetask Marvaj Gyala k6ayveyeaidi|ábaa Is: Cltér 14 Quod uni justum... Február 13. Több ízben reá mutattunk a közigazgatási, különösen a városi tisztviselők egyetemének megdöbbentően szomorú anyagi helyzetére. Az utóbbi szűkös esztendők, a szocziá- lis viharzás, a zilált gazdasági helyzet nyomasztó teherként nehezedik mindannyiunkra. Az áltatános kereseti viszonyok semmit sem javultak, sőt talán rosz- szabbodtak s ezzel szemben az általános szükségletek, különösen az élelmi czikkek ára oly magasra szökkent föl, minő árakat csak országos Ínség alkalmával tapasztalhatunk. A nagy drágaság miatt már évek óta általános a panasz országszerte, de az abnormis helyzet csak most bontakozott ki oly arányokban, mely már egyenesen a megélhetést támadja meg. Példa nélküli, hallatlan dolog az, hogy nem luxus-czikkek, hanem oly élelmi szerek, mely a legközönségesebb háztartásban sem nélkülözhetők, hatvan-nyolczvan- száz százaléknyi áremelkedést mutassanak. A piaczi árak úgyszólván napról-napra emelkednek s ez árak emelkedése egyszersmind felszöktetik az összes szükségletek árait is. Drágul a ruha, a czipő, a lakatos, a kovács, a nyomdai stb. munka, sőt a legújabban kiadott belügyminiszteri árszabályzat szerint megdrágultak még a gyógyszerek is. Gondolkozó fők töprengenek azon, hogy az abnormis helyzeten mikép volna segíthető, országos tekintélyek igyekeznek az országos bajokat orvosolni, de a csodás arkanumot még senkinek sem sikerült feltalálnia. S a szocziális viszonyok egyre rosszabbodnak. A helyzet szörnyű nyomásával szemben mindenki védekezik úgy, a hogy tud. A kereskedők, az iparosok a fogyasztási czikkek, a nyers anyag s az igénybe vett munkaerők magasabb árait a fogyasztókra hárítják át; a munkásosztály sztrájkba lép követeléseinek érvényesítéséért; a napszámos inkább kivándorol, semminthogy az eddigi bérek mellett dolgozzék. De mikép védekezzék a tisztviselő, ki az uj gazdasági alakulásban úgyszól- í ván malomkövek közé került. A fizetése a régi viszonyokhoz arányositottan válto- I zatlan maradt, mig ellenben őt az ág is huzza, hiszen ő is: fogyasztó közönség. Erre a lehetetlen helyzetre mutattunk mi reá többszörösen s a közöny, az ér- i zéketlenség nagy fokára mutat, hogy sza- ' vaink süket fülekre találtak. Az a könyv, mply legújabban megjelenve az eladósodott fővárosról s annak eladósodott tisztviselőiről nyújtott megdöbbentő adatokat, • :éltó szenzácziót keltett országszerte. Pedig azok a nyomorúságos viszonyok viszonylagos keretekben feltalálhatok az ország minden városában. Különösen a tisztviselők azon zöménél, kik magánvagyonnal nem rendelkeznek. Farizeus kegyességgel miért sopánkodunk tehát mi az eladósodott Budapesten, midőn nálunk, a boldog vidékieknél sem kiilömbek a viszonyok. Való igazság különben, hogy álszeméremből vagy micsodából a leplezgetés művészetéhez kitünően értünk. Illendően tudunk mosolyogni, midőn ezer sebtől vérzünk. Uriasan reprezentálunk, midőn roskadozunk az adósságok terhe alatt. Utóvégre is, ha őseink mosolyogva tudtak a hazáért vérpadra lépni, miért ne tudnánk mi illendőségesen, feltűnés nélkül összeroskadni a váltó-blanketták terhe alatt. De az álarcz immár lehullóban. A komédia a vége felé közeledik. Forrongásban van az ország egész tisztikara, hogy régi idők óta szenvedett, régi idők óta leplezgetett, de immár elviselhetetlenné vált anyagi helyzetükön segíthessenek. A bajok orvoslása elől többé kitérni nem lehet; a megoldandó kérdések hívatlanul is ismét és ismét helyet követelnek maguknak a napirenden. Eklatáns példát nyújt erre a mi kis városunk is. Midőn a városi tisztviselők azon kérése forgott indítvány alakjában szőnyegen, hogy a közgyűlés, legalább a kezelő j személyzet részére, némi drágasági pót- ; lékot szavazzon meg, a közgyűlés szerfölött bántó közönynyel siklott át e kérdésen s e nesz nélküli átsuhanással a kérdés le is került a napirendről. De csak egy időre. Most már erőteljesebb kopogtatással kér meghallgattatást. A városi takarékpénztár választmánya vasárnap tartott ülésében ugyanis igen elmésen és ötletesen oldotta meg e kérdést. A „Nagybánya“ tarczája. «B=T^Zn-J'XZj'"T—"i" I" ■ -iT=an^. így temetés után. — Montif/no Giacomo. — Elfáradtam, a taps, az ,,éljen“ untat, Lelkem magasra, törni képtelen, Ha vissza idézem az édes múltat, Annál jobban fáj a sivár jelen! Mit ér a taps, mit ér a zúgó ,,éljen“-. Ha szivem, lelkem árva és kihalt!? Meghalt anyám: örömem és reményem! Miért daloljam még tovább a dalt!? Elég a, tapsból! Hagyjátok már abba! Öröm, vidámság bántja bús szivem, Ha úgy szerettek, mint a taps mutatta, Ez egyszer mostan sírjatok velem! Olaszból: <lr. Kiss Rezső. Kisasszony—asszony.- Irta: Zöldi Márton. Sárdy Péter a nagy ambitusos, dupla trak- tusu ház udvarán éppen a béresekkel perelt, mikor a végzetes távirat érkezett. A budapesti törvényszéki orvosi intézet tudatta vele bántó egyszerűséggel, hogy fia, Tibor átlőtt szívvel, holtan fekszik az intézetben. A távirat még csak azt sem tudakolta tőle, hogy kiván-e a temetés iránt rendelkezni. Az erős, hajlott válu, tüskés szakálu ember egy pillanatra megtántorodott. Keserűen, csüggedten meredt maga elé. A cselédek nem tudták mire vélni a dolgot. Sohase látták ilyen megzavartnak ezt a kemény embert. Most se soká látták. Zsebre tette a táviratot s odaszólt az öreg botos ispánnak: — A szarkarétről hordássá be a szénát, nézzen utána mindennek, én Pestre megyek, alighanem csak a jövő hét közepén kerülök haza. Azzal bement a házba s két óra múlva már a Budapest felé robogó vasúti kocsiban ült. Ott bőven tellett ideje gondolkozni, keseregni. A fia, az egyetlen fia, a Tibor agyonlőtte magát . . . Borzasztó dolog mindenképpen. Igaz, hogy nem volt sikerült fiú. Mig a jogi tanulmányait elvégezte, háromszor kellett az adósságait kifizetni. Nagy összeget, több mint tizenötezer forintot. Utoljára, mikor a képviselő protekciójával a belügyminisztériumban segédfogalmazó lett, négyezer forintot kellett mindenfélére adni. Altkor erős szóváltása volt a szerencsétlen fiúval. Emlékezett a szavakra, a miket a fiúnak mondott: — Édes fiam, az ilyen embernek nem is érdemes élni. A ki huszonnyolez éves korában nem tud a maga emberségéből megélni . . . Igen, ezeket mondotta a fiának s az öreg most, mikor a katasztrófa bekövetkezett, nem tudta megbánni, hogy mondotta. Nem mintha kérges lelkű, szívtelen apa lett volna, de mert tudta, hogy igazat mondott. Ennek az öreg embernek minden gondolata, cselekedete erős, makacs logikával kapcsolódott egymáshoz. A temetés előtt, mely a halottasházból történt, átadták neki fiának búcsúlevelét. Zavart, kusza, alig tizenöt sorból álló levél volt, melyben a boldogtalan ifjú bocsánatot kér apjától, hogy igy megszomoritja s csak arra kéri, hogy Dénesy Arankának, aki menyaszonya volt s akinek Budán trafikja van, fizesse meg az ötszáz forintot, amit tőle apránként kölcsön vett. Ne sajnáljon — hangzott a levél utolsó sora — édes apám a pénzhez nehány jó szót is adni. Az a szegény áldott lélek, úgy szeretett engem, mintha édes testvérem lett volna. Az apa arcza még jobban elborult. Az ő fia a menyasszonyától kért kölcsön pénzt. Micsoda puhaság, micsoda férfiatlanság ! . . . Most gördült ki az első köny a szeméből . . . A temetésen, melyen alig harmincz ember jelent meg, nagyrészük az elhuny hivatalbeli kollégái, az öreg keményen tartotta magát. Csak kevesen tudták, hogy ő az apa. A díszes koporsón néhány obiigát koszorún kívül egy nagy ibolyacsokor volt kék szalaggal. A szalagon csak ennyi felirat volt: Isten veled Tibor! Az öreg látta, hogy a csokrot egy sápadt arczu, vézna leányka helyezte a koporsóra, ki
