Nagybánya, 1907 (5. évfolyam, 1-26. szám)

1907-01-24 / 4. szám

2

NAGYBANYA

1907. január 24.

arra megvoltak a maga eszközei. Városunknak ősi lakossága nem volt tiszta magyar nyelvű lakosság, miként azt a „Szatmár- vármegye“ állítja, hanem egy jó nagy részében tiszta német nyelvű. A kincstári bányászat annyira német kezekben volt, hogy városunk öregebb polgárai még emlékeznek oly bányatisztviselőkre és bányamunkásokra, kik egy szót sem tudtak ! magyarul.

S ime, alig pár évtized alatt, a város ! társadalmának nemzetfentartó ereje elég nagy és szívós volt arra, hogy a vele egy társadalmi közösségben élő bányász- j osztályt teljesen megmagyarositsa, asszimilálja. De e nemzetfentartó erő miképen érvényesülhetne társadalmi utón azokkal szemben, kik vele társadalmi közösségben nem élnek ; miképen érvényesülhetne | a gombamódra szaporodó nemzetiségi pénzintézetekkel szemben, kik a városon j kívül álló talajból szívják életerejüket? Állami feladatokat a társadalomra áthári- i tani nem lehet s viszont, a mit a törvény- ; hatóság jogkörénél és hatalmánál fogva sikeresen elvégezhet, azon a téren a társadalom még csak félmunkát sem képes felmutatni.

De térjünk át azon kérdés vitatására, j vájjon városunk képes lesz-e törvény- i hatósági feladatainak teljesítésére?

Laptársunk három feltételhez köti az önállóságra való törekvés jogosultságát.

1. A város a maga saját és polgárai vagyonában teljes vagyoni biztossággal bírjon. 2. Szellemi és értelmi nívója oly általános és biztos legyen, hogy magasztos hivatásának e tekinteteiben minden időkben megfelelhessen. 3. Hazafias érzülete lakosságának összes rétegében oly megbízható legyen, hogy bármily erőhatalomnak ellenállhasson s önzetlen áldozat- készséggel a magyar állam összetarto- zandóságát érvényre emelhesse.

Sajnálattal látjuk, hogy laptársunk e feltételeknek egyikét sem képes sem a városban, sem közönségében fölfedezni

— Igen, a mama hátul jött Szombathy úrral. Minket afféle gyerekeknek néztek, akiket előreeresztettek. Hanem a padra már mellém ült Szombathy. Maga a másik oldalra ült.

— Aranyról _ beszéltem s maga áhítattal hallgatott rám! Oh, akkor nagyon poétikus voltam. Magam is Írtam verseket.

— Kijelentette, hogy költőnek lenni a legszebb hivatás a földön. Mire Szombathy ur megjegyezte, hogy gazdag embernek lenni még szebb és hogy a poéták életük végéig ábrándos gyermekek, akiknek fogalmuk sincs az élet igazi gyönyörűségeiről.

— Kis hijja, hogy ősze nem vesztünk e

miatt.

— Én csittitottam magát.

— Most is érzem azt a meleg kézszori- tását, a melylyel leszoritott, hogy fel ne ugorjak a pádról! Mennyi mindent képzeltem én bele ebbe a kézszoritásba ! Szerelmet, hűséget, rajongást. Pedig csak hazugság volt benne. Néhány hónap múlva a felesége lett annak az embernek. A nélkül, hogy csak egy csókkal is kiengesztelt volna.

— Csacsi! Mi jogon csókoltam volna én meg magát?

— A szerelem jogán.

— De akkor még nem szerettem igazán. Tud is a leány igazán szeretni. Csak azután szerettem meg, mikor asszony lettem.

— És mégis elkergetett maga elől ? Emlékezik, négy év előtt — mondta szomorúan a férfi.

— Éppen azért kergettem el, mert éreztem, hogy szeretem. Én meg akartam a lelkemben őrizni ezt a szerelmet, mint valami verőfényes tavaszi álmot. Szükségem volt rá. Sok sötét

s érveléseiben nagy tévedéseknek esett áldozatul.

Városunk hazafias érzületéről saját czikkében ő maga tesz tanúságot, midőn azt beczéző szavakkal elismeri; csak azon csodálkozunk, hogy a konzekvencziák leszűrésénél elfeledkezett e sorairól s a város hazafiságának terhére oly események bekövetkeztét Írja, melyek, mint részletesen kimutattuk, a város hazafias érzületével kapcsolatba nem hozhatók s melyeknek elhárítása nem a mi eszközökkel sem rendelkező hazafias társadalom, hanem az állam feladatát képezték és képezik. Nagybánya város közönségének ismert hazafias érzülete vitán felül áll. Egy nagy és fényes múlt glorifikálja a város hazafias érdemeit; de tanulságot tesznek arról ama rengeteg áldozatok, melyeket a magyar kultúra oltárán mutatott be; tanulságot tesznek a legközelebbi múlt eseményei, midőn a város közönsége az alkotmányveszély idején mint egy ember állott talpra s mig a törvényhozás termébe minden nyomás ellenére függetlenségi jelöltet küldött, addig abban a szűkös keretben, melyet részére a községi törvény meghagyott, fölvette a harczot s becsülettel mégis küldötte.

Avagy feledi laptársunk ama üdvözlő szavakat, miket Apponyi Albert gróf a darabant kormány leghevesebb tombolása idején intézett a városhoz: „Büszke vagyok nagybányai polgártársaimra“!

Hogy tehát a hazafias érzelmek hiánya lehetne kerékkötője az önállósításnak, arról beszélni sem lehet.

Nem kevésbbé szerencsés az érvelése laptársunknak akkor, midőn azt vitatja, hogy a város közönsége, leszámítva a mindenrangu és nemű tisztikarokat, bir-e elég szellemi és értelmi erővel egy önálló törvényhatóságra?

Első megjegyzésünk az, hogy a mindenrangu és nemű tisztikarokat a város közönségének egyeteméből kiemelni nem lehet, mert a tiszti karok a kereskedő, iparos és birtokos osztálylyal együtt

napomban volt ez az egyetlen vigasztalásom, hogy reáemlékeztem magára, a kiről hittem, hogy a távolból nemes, ideális szerelemmel gondol reám. Kellett nekem ez az emlék, hogy tűrni tudjam annak a férfinak a szeszélyeit, durvaságait, akihez feleségül mentem, mert gazdag volt. Lehet, hogy később megszerettem volna, ha másforma lett volna! De durva, brutális volt és úgyszólván napról-napra visszakergetett az én ideálomhoz. Valójában az ő magaviseleté tett engem szerelmessé magába. A leánykori ábrándokból ő csinált élő, valóságos szerelmet. Mikor tűrtem az ő durvaságait, eszembe jutott a maga gyöngéd, poétikus lelkü- lete, szelíd beszéde, lemondó szerelme, kedves gyávasága, félénksége s az a tisztelet, melylyel irántam viseltetett. Úgy tűnt fel előttem, mint a szerelem ideális lovagja a középkorból, mikor még lovagok és trubadúrok éltek, tele eszményi, nemes szerelemmel. S maga egyszer csak le akarta rombolni az én ábrándképemet! Durván, le akart rántani az égből a földre. Persze, hogy elkergettem magam mellöl. Mert azt akartam, hogy megőrizhessem tisztán az én szerelmemet. S azt akartam, hogy ne csak az én szivemben, hanem a maga szivében is maradjon meg egy fájó és mégis édes emlékezés a mi becsületes szerelmünkre.

— Igaza volt, Irma, — mondta a férfi csendes hangon, megfogva a nő kezét és áhítattal megcsókolva — igaza volt! Jól tette, hogy úgy tett, a hogy tett. Hiszen azóta még jobban szeretem. Emlékeimből oltárt építettem a szivemben magának. Oda helyeztem ezt a szerelmet oltárképnek s én is, ha bánt az élet, ha szenvedek, ha fáj valami, oda menekülök ez elé az oltár elé s magától kérek vigasztalást, erőt, kitartást. Nekem is ez a szerelem az én mentsés osztatlanul képezik a város közönségét; de ha elfogadnék is e valóban spe- cziális osztályozást, akkor is merjük állítani, hogy kereskedő, iparos és birtokos osztályunk áll azon az intellektuális fokon, melyen a vármegye hasonló társadalmi osztálya áll. Jelenleg a város képviselőtestülete mintegy 126 tagot számit s bízvást elmondhatjuk, hogy képviselőtestületünk intelligencziája fölötte áll sok törvényhatóság intelligencziájának. Ha a város önálló törvényhatósággá alakulna át, a bizottsági tagok száma, a jelenlegi 126 képviselő helyett 56-ra redukálódnék, kikhez még a szavazattal biró tisztviselők jönnének. Bármennyire sötét szemüvegen nézi is valaki városunk társadalmának értelmi színvonalát, azt talán még sem vonhatja kétségbe, hogy a város ne volna képes olyan 56 bizottsági tagot sorompóba állítani, kik bármily körülmények között is sikeresen megállanák helyüket ? Hiszen Szatmárvármegye törvény- hatóságában városunk mintegy 26 — 28 bizottsági taggal van képviselve, kiknek intelligencziája versenyez a vármegye bármely vidéke vagy városa bizottsági tagjainak intelligencziájával. Ha a város képes a vármegye törvényhatóságába 28 intelligens bizottsági tagot küldeni, talán képes lesz arra is, hogy a maga 56 tagból álló törvényhatóságát is kifogástalanul s minden követelményeknek megfelelő módon kreálja.

Midőn laptársunk a város anyagi viszonyait, a harmadik feltételt tárgyalja, sok, a mérlegbe nagy sulylyal eső szempontot téveszt szem elől s számadatait pedig nagyon is önkényesen állítja össze. Feledi, hogy Nagybánya már önálló törvényhatóság volt s 1876-ban, midőn oly méltatlanul, pusztán a népesedési viszonyokra támaszkodva megfosztották e jogától, már oly tisztikarral birt, mely a törvényhatósági város ügyeit képes volt ellátni. Ez a tisztviselői s megfelelő kva- lifikáczióval biró szervezet ma is a város rendelkezésére áll. Az önállósítás tehát

váram, az én vigasztalóm. Ez az egyetlen tiszta, nemes szerelem. Lássa, én belenyugszom a maga akaratába. Maga parancsolja, hogy igy szeressem és én igy fogom. Szomorú, gyötrő szerelem ez valójában, de maga akarja, hogy igy legyen.

— Szomorú szerelem ? Az, a melyik vigaszt ad, az, amelyik megnemesit? Ne káromoljuk ezt a szerelmet.

— A szerelem káromlása az, amit mi teszünk, — mondta szenvedélyesebben a férfi. Parancsolni akarunk magunknak holmi eszményi felfogások szerint. Holott egy pár év az egész élet s önnel majd könyezve gondolhatunk vissza az örökre elmúlt tavaszra. Irma, édes Irma, ne akarja, hogy ez a borús szerelem úgy takarjon be mindakettőnket, mint a sir a maga halottját. Fiatalok vagyunk, szeretjük egymást, ne hazudjunk egymásnak tovább. A szerelemnek nincs filozófiája.

— De van idealizmusa. És én azt akarom megőrizni. Hiába is beszél! Csak mint jó barátok maradhatunk együtt, mint szerelmesre csak a távolból akarok magára gondolni. Nekem kell az én szomorú eleiemhez a szerelemnek ez a hite, ez a tisztasága!

— Nem szerelem ez! — tört ki indulatosan a férfi, — csak beteges ábránd, amelylyel tönkre teszi magát is, engem is. Minek is találkoztunk újra? mondta aztán szomorú, csendes hangon. S minek is élünk tulajdonképen az egymás gyötrésere? Holnap elutazom s többé látni sem akarom.

— Jobb is, ha elmegy. Mert én magát csak úgy akarom szeretni, a hogy szerettem. Menjen, menjen inkább, mert ha sokáig itt marad, kiábrándulok magából.

El is határoz-a aznap este, hogy elutazik,