Nagybánya, 1907 (5. évfolyam, 1-26. szám)
1907-01-24 / 4. szám
■XT’. évfolyam. 1907. január Jtxo Q4. 4-dllt sz&m. Szerket/töség is kiadóhivatal: Erdéiyi-ut 22. szám, hova & lap- közlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. Hlrdítések elvétetscl; Murvay Gyala kSoyvayamdájábaa Is: Pitér 14, ElólUctési árak: Egész évre 8 koron#, félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 8 — 12 oldalon. Felelős szerkesztő EGLY MIHÁLY Nagybánya mozgalma.- Két czikk. - II. Január 23. Kifejtettük részletesen mindazon indokokat, melyek a város közönségét arra birták, hogy Nagybánya régi törvény- hatósági jogának visszaszerzésére a mozgalmat megindítsa. Ez indokokat jobbára a városi közigazgatás adminisztrálásának a községi törvény okozta nehézségeiből merítettük. De a törvényhatósági jog visszaszerzésének érvei között nem csekély, sőt talán legfőbb szerepet játszik a politikai szempont is. Városunk egy nagy nemzetiséglakta vidékkel szemben úgyszólván utolsó bástyája a magyarságnak. E tekintetben nagy és fényes történelmi missiót töltött be a múltakban s nem kevésbbé fontos missió betöltése vár reá a jövőben. Kérdés tárgyát sem képezheti, hogy e missióját mint rendezett tanácsú vagy pedig mint törvény- hatósági joggal biró város töltheti-e be sikeresebben? Hiszen a rendezett tanácsú városok közgyűlési termeiből a politika ki van zárva s városunk is a nemzetiségi mozgalmakkal szemben csakis a társadalmi téren védekezhetett; de a hova tovább mind élesebbnek és szélesebb- körünek mutatkozó harczok ütközési helyéül pusztán a társadalmi tér többé nem eléggé alkalmas terrenum. A defensi vát át keli helyeznünk a közgyűlési A „Nagybánya“ tárczája. Az okos asszony. — Irta: Vértesy Gyula. — Mikor még leány volt, akkor halálosan szerelmes volt bele a féríi, aki akkor nagyon fiatal és nagyon szegény legényke volt; csak szerelemre és nem házasságra való. A leány pedig, mint afféle okos leány, ráunva az otthoni kétszobás lakás kényelmetlenségére, a pecsenye nélküli ebédekre, a krumplis vacsorákra és arra az egész nyomorúságra, mely körülvette őt és az édes anyját, szabadulni óhajtott a szegénységből a férjhezmenés árán. Meg is szabadult. Csinos volt és becsületes. S az első gazdag ember, aki belebolondult, el is vette, mert okosan csinálta dolgát. Addig hitegette a férfit hiú reményekkel, s nagy kék szemeivel addig csalta maga után, mig az teljesen lépre ment s őrült vágy fogta el a birása után. Csakhogy másképen nem bírhatta, mert a leány akkor már fittyet hányt neki, mikor látta, hogy lángba borult az egész ember. El kellett vennie. így lett azután gazdag asszony belőle. Asszony korában találkozott ismét a volt szerelmesével, s akkor azt elkergette maga mellől, mert udvarolni próbált neki. Most azután harmadszor találkoztak. terembe, hol az sokkal hathatósabban érvényesülhet, mintha társadalmi keretekben: kaszinók vagy asztaltársaságok körösi szentelt vizizü tiltakozásában vagy bojkot- jában nyilvánul meg. Laptársunk midőn készséggel elismeri, hogy városunk „hazafias érzülete fénylő volt mindig“, a következőkben érvel a városnak törvényhatósággá való átalakítása ellen: . . . „azonban a város közönségének nemzet fentartó gyengeségét látjuk abban, hogy környékén levő idegen nyelvű lakosságát társadalmi utón magyar nyelvben is jártassá tenni nem tudta, sőt miként a statisztika mutatja, az ősi tiszta magyar nyelvű lakosság számarányban vészit s az ősi birtok mindinkább a bevándorló idegen ajkúak birtokaiba megy, úgy, hogy már az Astra és Albina kezdik otthonuknak tekinteni, sőt a nemzetiségi pénzintézetek a szokásos módon az összejövetelekre az alapot és a költség fedezetet, úgy a jogczimet megszerezni képesek. Ez pedig a város magyar jellegének ártalmára lesz. A vázolt viszonyok között lássák be, hogy önmaguknak és a hazának lenne kárára a jelen viszonyok között önállósításuk.“ E sorokat, leszámítva azoknak tévedéseit, nekünk kellett volna Írnunk a törvényhatósági jog védelmére, nem pedig laptársunknak a város önállósítása ellen. Hiszen semmisem indokolja frappánsabbul a városnak törvényhatósággá való átalakítását s ezzel a küzdelemre való megerősi- tését, mint épen a nemzetiségek térfogia- lása. Ismételjük, hogy asztaltársaságok A férfi azóta egyebet sem tett, mint üldözte a leikéből kifelé ennek a szerelemnek az emlékét. Eleintén sokat mulatott, azután sokat szeretett, végül pedig belevetette magát a munkába (ezek a reménytelen szerelmesek feledtető kirándulásainak a rendes állomásai) s ebből az utolsóból legalább volt annyi haszna, hogy az ügyédi irodája jól ment s szerzett magának valamicskét. Ügy, hogy kezdett már telni fürdőzésre is. így azután, hogy elég módja volt hozzá, ráfogta magára, hogy idegbaja van és elment Borszékre fürödni a kilenczfokos „Lobogó“-ba. Becsületére legyen mondva, nem is tudta, hogy az asszony ott van. Csak a véletlen, ez a pajkos kölyök, ez keverte úgy a kártyát, hogy összekerüljenek: Réthy László és Szombathyné. Nagyot nézett László ur, mikor mindjárt az első délután találkozott a Kossuth-kutnál a szép asszonynyal. Sejtette ugyan, hogy ez a találkozás nem nagyon fog használni az ő idegbajának, hanem azért megörült neki. Sőt a véletlent, gyakorlott udvarlók szokása szerint, hamarosan a hasznára is fordította, mikor Szombathyné látható csodálkozással és a mellett észrevehető kellemes meglepetéssel kérdezte tőle: — Hogy került maga ide? — Maga után jöttem, nagyságos asszonyom. Megtudtam, hogy itt van, hát idejöttem. Hazudott, de az igazság látszatával. Később pedig, mikor az asszonyka oldalán lesétált a „Tündérkert“-be, a felséges fenyőfák illatos tiltakozásaival e nagy arányú mozgalommal szemben a harczot sikeresen fölvenni nem lehet s ha mi a kellő fegyverekkel és eszközökkel nem rendelkezünk, ugyan kitől várhatjuk a város magyar jellegének megvédését? Mi kárunk lehetne nekünk és a magyar hazának abban, ha a város önállósittatnék? Ez odavetett megjegyzésnek csak akkor volna értelme, ha mi a védelmi harczban a vármegye vagy az állam részéről bármi támogatásban is részesültünk volna. De ugyan mit tett Szatmárvármegye a lezajlott évtizedek alatt a város magyarsága érdekében? Vagy mit szándékozik tenni ezután? Mindezeket előttünk mély titok födi. Abban a sajnálatos jelenségben pedig, hogy a város a környékén lakó idegen nyelvű lakosságát társadalmi utón a magyar nyelvben jártassá tenni nem tudta, azért laptársunk ne a város társadalmát okozza, hanem vádolja az elmúlt évtizedek közoktatásügyi kormányait, akik államosították, segélyezték a nagy magyar vidékek iskoláit, de elmulasztották az államosítást ott, hol arra a legégetőbb szükség lett volna: az eminenter nemzetiségi vidékeken. Hiszen vármegyénk számos községében ma is, midőn az államosítás a legszélesebb vonalon megindult, számos nemzetiségi felekezeti iskola valóságos szégyenfoltja a magyar közoktatásnak. Mindezen mulasztásokat a város társadalmára hárítani át, nagy naivságra vagy a viszonyok teljes nem ismerésére mutat. A város társadalma nemzetfentartó erejét fényesen bebizonyította ott, hol hősébe, úgy érezte, mintha csakugyan ezért az asszonyért jött volna ide és szinte csodálkozott rajta, hogy ennyi ideig tudott ellenni nélküle, holott most olyan végtelenül boldognak érzi magát, hogy mellette lehet. S mennél tovább maradt vele együtt, annál jobban érezte, hogy a lelkét mily erővel lepik el a régi emlékek, és a szerelem erős, intenzív ereje hogy hatja át meg át minden idejét s agyának minden sejtjét. . Járnak, járnak a fenyvesek alatt és a magas büszke, sudár fák alatt a tiszta, friss levegőben, büszkén, tisztán kezd kibontakozni szerelmük egész idilje. Furcsák ezek a fenyőfák! Csak a büszke, tiszta lelkek érzik magukat jól alattuk; az alázatosak és a bűnösök szinte félnek a büszke sudarak alatt, mert érzik, hogy azok semmikép sem illenek az ő kishitű, bűnös lelkükhöz. Ez a két ember még szerethette a fenyveserdőt. Szerelmük emlékei között egy se volt, a mi miatt bűnt érezhették volna. Tiszta, szinte gyermekesen tiszta idil volt ez az egész! S milyen csodásán élénk világításban tűnt a szemük elé egész ifjúkori regényük képe. Mennyi minden történt azóta mind a kettőjükkel és mégis most a találkozás örömében életük minden prózáját elnyomja e kép verőfényes hangulata. — Emlékezik, mikor utoljára sétáltunk a Margit szigeten ? Leültünk azután az alá a nagy fa alá, a melyik alatt valaha Arany János szokott üldögélni.
