Nagybánya, 1907 (5. évfolyam, 1-26. szám)

1907-06-06 / 23. szám

_L

V. évfolyam.

1907. junius lio

23-d.iläL szám.

TÁRSADALMI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP.

ElAflzetési árak: Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 8 — 12 oldalon.

Felelős szerkesztő:

ÉGLY MIHÁLY.

Szerkesztésig és kiadóhivatal: Erdélyi-ut 22. szám, hova a lapközlemények, hirdetések a előfizetési pénzek küldendők. Hirdetések felvétetnek Morvay Gyula könyv nyomdáiéban Is: Pótér 14.

Nyílt levél.

— Dr. Földes Béla képviselőnkhöz. —

Junius 5.

Városunk, idegen nemzetiség közé ékelve, a magyarságnak úgyszólván véghatárán, minden időkben mentsvára volt a nemzeti nyelvnek, a magyar kultúrának.

Századok históriája tesz fényes tanúságot azon hazafias missióról, melyet ez ősi bányaváros betöltött s azon óriási áldozatokról, melyet a magyar kultúra oltárán áldozatul hozott.

Nemzetünk, hazánk iránti törhetlen hűségünk és lángoló szeretetünk érzetében szives készséggel hoztunk meg minden áldozatot, ami erőnktől kitellett s ez áldozatoktól nem riadnánk vissza a jövőben sem.

Ám az idők kereke egyszerre nagyot fordult fölöttünk. Ez ősi városra, mely egykor rendezett vagyoni viszonyok között, jómódban, független és megelégedett polgársággal lobogtatta magasra a kultúra s a szabadság zászlaját, a szegénység sorvasztó terhe nehezedett.

Messze földön hires hegyi szőlőinket kipusztitotta a filloxera s ez a csapás talán örökre kitörölte hegyeinket a bortermő vidékek sorából; egykor virágzó s számtalan családnak tisztes kenyeret nyújtó magán bányászatunk már évek hosszú sora óta a tönk szélére jutott; az egész országban, de főleg Erdélyben nagy hírnévnek örvendő kisiparunk tönkre ment s kereskedelmünk is kétségbeejtő helyzetben nézi a szocziális hullámverések

viharzását, mely a közép- és kisbirtokos osztályt is oly helyzetbe juttatta, hogy az egyre emelkedő munkabérek, másrészt pedig a termények alacsony árai s az értékesítésnél mutatkozó nehézségek exisz- tencziájukat már életgyckereiben támadják meg.

A nehéz közgazdasági viszonyok s a rossz gazdasági évek folytán a keresetforrások száma egyre apad, mig azon költségek, melyeknek viselésére a modern kor fokozottabb igényei s az állami funk- cziók ellátása parancsolóan kényszerítik : városunkat, egyre nagyobb arányokat öltenek.

S a mostoha viszonyokból eredő helyzetet még súlyosabbá teszi azon nagy I csapás, mely városunkat 1905. év nyarán i a városi nagyszálló s két nagy városi bérház leégésével érte. Ez épületek el- hamvadásával mintegy 20 — 25 K ezer évi kár sújtja a várost s ez az összeg any- nyira felbillenti évi háztartási mérlegünket, hogy rendes bevételeinkből a kiadásokat többé nem fedezhetjük.

A leégett épületek erőink elégtelensége folytán most is r’omhalmazként ék- ! telenkednek Rákóczí-terünkön s azoknak felépítése valóban nagy erőpróbára teszi ! teherviselési képességünket.

S mindezekhez hozzájárul még az is, hogy a vízvezeték és csatornázás ki- j építése elől többé már ki nem térhetünk, i Városunkat és közeli vidékét pazar ter- j mészeti szépségei, klimatikus fekvése, ózondús levegője szinte predesztinálják í arra, hogy nyaralóhely legyen s ezzel uj

keresetforrások nyittassanak az iparnak, kereskedelemnek s általában a városi tönkre ment polgárságnak ; de nyaralótelepre a vízvezeték és csatornázás elkészülte előtt még csak gondolnunk sem lehet, hiszen a vízvezeték és csatornázás hiánya miatt a városunkban folytonosan megújuló járványok Nagybányát szinte félelmetessé teszik a körünkben megforduló idegenek előtt.

A vízvezeték és csatornázás kiépítése ismét több, mint félmilliós kiadást ró a városra, melynek megtérültét a vizdijak- ból aligha remélhetjük.

Városunknak ez a nagy körvonalakban vázolt nehéz helyzete kényszeritette a város tanácsát arra, hogy azon kérelemmel forduljon a vallás- és közoktatás- ügyi miniszterhez, mentse föl a várost az állami főgimnázium részére évenként fizetendő tizenhat ezer korona hozzájárulás fizetése alól, hisz ezen hozzájárulás elengedésével is még mindig 12,082 korona 40 fillért fog kitenni az az összeg, amibe a városnak évente a főgimnázium fenntartása kerül.

Anyagi helyzetünkhöz mérten igen magasra rúg az az összeg, melylyel éven- kint az iskolák íentartására áldoznunk kell, oly magasra, hogy anyagi erőinket túlhaladja.

A közoktatásügyre évenkint fordított összes kiadásaink 76,516 korona 34 fillért tesznek ki, amit a városnak rendes évi bevételeiből kell fedezni.

Uriási összeg ez, melyet a terhek alatt roskadozó s nagy alkotások életre

A „Nagybánya“ tárczája.

Virrasztás.

Éjfélt ütött. Hű álom merre késel ?

Oh, jer lezárni elfáradt szemem!

Régóta várlak csüggeteg reménynyel. Legjobb barátom vagy te most nekem.

Oly szörnyű igy tűnődve várni, lesni .. . Számítva balgán p erezet-per ezre, mig A zsibbadt agyra éj fátyol fog esni,

S az öntudat lassanként megszűnik.

Mig elszunynyadnak lelkűnk mozgatói, Géppé leszen csupán verő szivünk;

Az álom karján játszva ringatózni Egy éjjel is: mily boldogság nekünk!

Mért nem tudok, oh mért — elszenderülni? Megérdemeltem: munkás volt napom.

Én volnék, én a földön egyedüli,

Ki álmaim másoknak eladom ?

Én volnék, vagy tán többen is vagyunk még A küzdő létnek választottjai?

Kiket az éji mécshez küld az Ínség Enyémnél terhesb jármot hordani.

Sokan vagyunk. Egy légió napszámos,

Kik a nyugalmat hírből ismerik;

Kik akkor jutnak éltető forráshoz,

Ha a gyÖ7iyört már nem élvezhetik.

És dolgozunk... és dolgozunk szünetlen, Önön magát emészti fel agyunk:

Hamvadt parázs sok eszme kebelünkben,

S nem tudja senki: minők s kik vagyunk.

S ha egyszer hangra ébred az önérzet,

És verjük büszkén hörgő kebelünk:

A milliók közül csak olyan érthet,

Ki együtt napszámoskodott velünk.

Kidőlni végre: sorsa mindeniknek,

S a sir, mely ránk borul majd jeltelen.

A tőzsért márványlappal tisztelik meg,

A mi sírunkon vadvirág terem.

Gaál Mózes.

A karriér.

Rendes ebédutáni feketekávénkat szürcsölgettük a kávéház egyik sarkában.- Olvastad a mai hivatalos lapot? kérdezte hirtelen Ménessy Aladár.

— Nem láttam még. Mi van benne?

— Babolcsay Tibort kinevezték államtitkárnak.

— Tüneményes karriert csinált, konstatálta véleménykülömbség nélkül az egész társaság.

— Hát olyan tehetséges ember ez a Babolcsay ? kérdeztem én.

— Tehetséges ember, mondá Ménessy, de a karrierjét nem a tehetségének köszönheti ... Én Istenem, ha minden tehetséges ember oly szédületes gyorsasággal emelkednék, mint 6, a talentum nélkül szükölködők kénytelenek lennének dinamit-bombákat gyártani s a tehetséges embereket egyszerűen a levegőbe röpíteni, hogy ne zárják el előlük az emelkedés lehetőségét.

— De hogyha nem a tehetségének köszönheti Babolcsay a gyors emelkedését, hát minek ? . . . Vagy kinek ? tettem hozzá halkabban.

— Ménessy ajka körül titokzatos mosoly játszadozott . . . Látszott rajta, hogy várta ezt a kérdést.

— Ennek különös története van, amely körülbelül tiz esztendőre nyúlik vissza.

— Hiteles ?

— Babolcsay egyik legintimebb barátjától, Saskeőy Sándortól hallottam, aki mint tudjátok, két évvel ezelőtt egy szerencsétlen végű párbaj áldozata lett.

— És érdekes is ez a történet?

— Érdekes annyiban, mert újabb bizony- i ságot szolgáltat amellett, hogy az ember életét