Nagybánya, 1907 (5. évfolyam, 1-26. szám)
1907-06-06 / 23. szám
2 NAGYBANYA 1907. junius 6. hívása előtt álló városunk meg nem bír, vagy ha erejének végső megfeszítésével évente előteremti is ez összeget, de ez erejét annyira kimeríti, hogy a modern korral lépést tartani nem bir s épen azon alkotásokra nem marad képessége, melyek, mint a vízvezeték és csatornázás, jövő exisztencziájának képezik alapját. Nehezíti helyzetünket az is, hogy városunk, ha saját jövedelmeiből nem bírja fedezni kiadásait, a terheket a polgárságra át nem háríthatja, hiszen az általános szegénységet semmi sem jellemzi jobban, mint az, hogy azon állami adónemek, melyek pótadóval megróhatok, potom 96,914 korona 94 fillérre rúgnak évente, igy egyszerre csaknem száz százalékos pótadót kellene kivetnünk, hogy csak némileg is számottevő összeghez juthasson a város. Ez pedig a végsőkkel küzdő polgárságnak a halálos döfést adná meg. Most, hogy nyilvánosságra jutott a főváros fejlesztéséről szóló törvényjavaslat, mely milliókkal siet a főváros háztartásának megmentésére s a rendőrségi kvótának évi 800 ezer koronára való mérséklésével állandóan mintegy l1^—2 millióval segít a főváros terhén évente, most tűnik ki egész nagyságában, hogy az állami háztartás nagy keretei között minő elenyésző csekélység az, amit városunk kér, de ha kérelme meghallgatásra talál, ez a csekély összeg is magyar nemzeti szempontokból búsásan meghozza kamatait. A vallás- és közoktatásügyi kormányzat élén jelenleg oly férfiú áll, kinek évtizedeken át csodált rendithetlen hazafi- sága előtt bizonyára nem közömbös az, hogy itt, e végvidéken egy anyagi helyzetben rendezett, kulturális intézményekben gazdag, kipróbált hazafiságu és tör- hetlen hűségű város legyen végbástyája a magyar állami eszmének, a magyar nyelvnek s a nemzeti kultúrának s nem fogja engedni, hogy e város ne a fejlődés utján haladjon, hanem a satnyulás lejtőjére sülyedjen. Legvitálisabb érdekeinket, úgyszólván exisztencziánkat érintő kérelmünk szives támogatására bizalommal kérjük fel Méltóságodat, ki irántunk s városunk iránt tanúsított rokonszenvének, jóságának már annyiszor adta fényes tanujelét. E kérelmünk teljesítésének kieszközlése méltó koronája lesz azon becses szolgálatoknak, melyet Méltóságod képviselőségének rövid ideje alatt is váro- i sunk érdekeinek istápolására tett. Prokátoroskodás. Junius 5. Irányelvek czime alatt Ajtay Gábor dr. tollából egy hosszabb vezérczikk jelent meg a „Nagybánya és Vidéke“ legutóbbi számában, melyben czikkiró be sem várva a városi takarék- pénztár alapszabályzata módosítására kiküldött bizottság munkálatainak befejezését, ab ovo elhibázottnak tartja munkálkodását, mielőtt az í közzé volna téve s azt teljes egészében meg- I ismerni módja is lett volna. Ilyfajta bírálatokhoz joga van mindenkinek, akinek gondolatvilágával összeegyeztethető; egyéni dolog, arra nem is reflektálhat senki. Ajtay dr. azonban czikkében oly meggyanúsító momentumokat is ad elő, amilyenek ha közéletünk tisztaságába befészkelnék magukat s a társadalom vissza nem utasítaná, minden tisztességes s becsületére kényes embert a nyilvános szerepléstől vissza tartanának. Azt állítja ugyanis, hogy ha általános vezérelveket nem állapit meg előre a bizottság s csak lényegtelen változtatást fog javasolni, „tápot nyer az a felkavarva szállongó kósza hir, hogy némely takarékpénztári állások betöltésénél a személyek tekintetében a lezajlott tisztujitás alkalmával tanúsított magatartásuk közelismeréseül már régen holmi megállapodások jöttek létre, amit a város köztiszteletben álló képviselő tagjai csak önérzetesen utasíthatnak vissza.” Legyen nyugodt a czikkiró, ily megállapodás nem történt. A lezajlott választások irányitója én vol- j tam, az én magamtartása tisztán a köz javát j czélozta; nekem nem ígért senki semmit s ha j az én csekély személyemre irányult czikkiró kósza hire, megnyugtathatom, hogy én a város takarékpénztáránál semmi néven nevezendő fizetéses állásra nem reflektálok. A városi takarékpénztár alapszabályzatának módosítására már három évvel ezelőtt én hívtam fel a választmány figyelmét egy zárszámadást tárgyazó ülésen s véleményemet a „Nagybánya11-ban közzé is tettem. Nem uj dolog az igazgatósági tagok létszáma felemelésének kérdése sem, sem az üzletkör tágítása s intenzivebbé tétele, sem pedig bizonyos kereskedelmi szellem megteremtése. Ma már egy községi takarékpénztári intézmény nem hivatal, de ugyancsak nagy versenynek kitett üzlet, melybe kereskedelmi szellemet bevezetni feltétlen szükséges. Egész és gyakorlati emberek kellenek minden vonalára, hogy a maga poziczióját megtarthassa, üzletkörét fejleszthesse, a versenyben helyét megállja s ez által a hozzá fűzött közgazdasági és finán- cziális várakozásoknak megfelelhessen. Ezt pedig az által érheti el a város takarékpénztára, ha üzletvezetőnek oly szakembert alkalmaz, ki fizikai és szellemi tudását tisztán e czélra köti le; ha a felemelt létszámú igazgatóságát nemcsak jogászokból és hivatalnokokból, de oly kereskedőkből, iparosokból, gazdákból állítja össze, kik az üzletvezetőt tanácsaikkal helyes irányban támogatják; ha az ügyvéd kérdést az ügyészi állástól külön választjuk; ha a pénzíeleslegeket, nem koczkáz- tatott, de különféle reális és lokális üzletekbe is elhelyezhetőknek megengedjük; ha tevékenységének korlátáit a város közgyűlésének eset- ről-esetre megadottengedelmével lerombolhatjuk; ha az osztrák-magyar bank mellékhelyévé tesz- szük; ha közraktár létesítésére, zálogház alapítására, a gyümölcs export fejlesztésére a lehetőséget annak megadjuk; ha a polgármestert mint elnököt s a felügyelő bizottságot alap- szabályilag is kötelezzük, hogy ellenőrzési jogukat ne csak papíron gyakorolják, de miként való gyakorlása módjáról a takarékpénztári választmánynak negyedévenként jelentést tenni tartozzanak; ha a rezsit lehetőleg apasztjuk s végre ha lehetőleg nem hívatlan prokátoros- kodunk úgy, hogy az félreértésekre adhasson alkalmat s az által maga az intézmény iránti bizalom is megrendülhessen. Az alapszabályt módosító bizottság ily irányú elveket már be is illesztett az alapszabály tervezet megfelelő szakaszainál s hogy miket fog még jónak és czélszerünek találni, véletlenségek lánczolata kormányozza. Mindennek a véletlen a forrása. Egyik emberből államtitkár vagy miniszter lesz — véletlenül, a másikból legjobb esetben dijnok, szintén véletlenül. Némelyek a véletlennek köszönhetik a boldogságukat, egy imádandó feleséget és egy csomó bájos gyermeket, mások a véletlen folytán lesznek egész életükre szerencsétlenek, nyomorultak, betegek,^ rosszak. Babolcsaynak kedvezett a véletlen. O államtitkár lett. — Halljuk hát a történetet! sürgették többen. Ménessy hátradőlt a karosszékben, nagyot szippantott a czigarettájából s a mikor észrevette, hogy az érdeklődés teljesen feléje irányul, elkezdte : — Az esetnek, a mint említettem, körülbelül tiz éve. Babolcsay akkor harmincz éves volt, s ha jól tudom, czimzetes miniszteri segédtitkár. Egy kora tavaszi délután, szokásához híven, sétára indult a belváros forgalmas utczáin. Harmincz éves volt, csinos volt és a dunapart felül langyos tavaszi szellő áramlott be a házak tömkelegébe. A tavaszt mindenki megérzi, meg kell éreznie. Még az öreg ember is kihúzza magát, frissebben lépked ilyenkor. Hát még a fiatal! Babolcsay szerette a szép asszonyokat, mindig, minden körülmények között. De százszor jobban tavaszszal, amikor a gyönge vádakról lekerültek a téli bundák, a boák, a fehér kezekről a karmantyúk, s a nő csodaszép alakjára nem simul egyéb, csak egy könnyű ruha, egy testhez álló blúz, a mely a keblek pihegését is látni engedte . . . Azon a napon az utczákra tódult mindenki. Kiváltkép az asszonyok. A kívánatos, édes, szép asszonyok. És mindeniknek az arczán valami varázs ült: a tavasz varázsa. Babolcsay már vagy egy óra hosszat bolyongott az utczákon. Valahányszor egy szép asszony vagy leány suhant el mellette, megdobbant a szive és sóvárgó pillantást vetett utána. Lassacskán bealkonyodott. Babolcsay az órájára nézett. Hat óra volt. — Ideje, hogy haza menjek, mormogta és még egy utolsó pillantást vetve a nyüzsgő népáradatra, befordult az egyik mellékutczába. Ez az utcza meglehetősen elhagyatott volt. Csak a túlsó végén látott egy karcsú nőalakot, s mellette egy férfit, aki hol szorosan a nő mellé került, hol kissé hátrább maradt. A távolból úgy festett a kép, mintha valami szóváltás volna közöttük. Babolcsay meggyorsította a lépteit. Már csak néhány lépésnyire volt tőlük. Egyes szavakat feléje sodort az esti fuvalom. — De kérem, uram... A tisztesség . . . könyörgök ... Hagyjon el.. . A férfi: — Higyje el nagysád ... A szándékaim ... Ne küldjön el . . . Nézze . . . Botrány . . . E pillanatban melléjük került Babolcsay. A szép asszony, mert szép és fiatal volt, hirtelen elhatározással Babolcsayhoz lépett. — Uram, mondá a felindulástól remegő hangon, az ön lovagiasságához fordulok ismeretlenül, mint védtelen nő. Szabadítson meg ettől az embertől, aki üldözőbe vett. Tisztességes asszony vagyok . . . Nem akarok botrányt... Kérem . . . Babolcsay odalépett a szép asszony üldözője elé. Csak ennyit mondott: — Takarodjék ! — Kérem a névjegyét, rikácsolta amaz. — Én csak tisztességes emberek kezébe adom a névjegyemet. Az idegen fölemelte a kezét, de Babolcsay olyat csapott rá a botjával, hogy ellenfele föl- sziszszent a fájdalomtól. Babolcsay ezután odament bájos véden- czéhez és a karját nyújtotta neki. — Elment? kérdezte az asszony, ijedt Dillantást vetve hátra. — El. Azután mosolyogva fűzte a karját Babol- csayéba: — Csak a kocsiállomásig. Azután aggódva kérdezte: — Ön párbajozni fog? — Nem. — Hála Istennek. — Örül neki ? Hisz néhány perczczel ezelőtt még nem is ismert. — Vannak emberek, akiket öt perez alatt jobban megismerhetni, mint másokat egész életen^ át. És most egyre kérem még.
