Nagybánya, 1907 (5. évfolyam, 1-26. szám)
1907-05-30 / 22. szám
CIMietét! érek: Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden héten ceOtSrtBkSn reggel 8—12 oldalon. Felelés szerkesztő: ÉOLY MIHÁLY. Szerkesittséi és kiadóhivatal közlemények, hirdetések Hirdetések ietvétetaek Morva; Oyal 22. szám, hova a lap* pénzek küldendők, a kSayVayeaidiJábaa la: Pltór 14, T iparosra nagy költséggel és idővesztesség- gel far, úgy, hogy az iparos legtöbb esetben reá is fizet ''árujára vagy alig keres azokon valamit, hanem azért is káros, mert kénytelen-kelletlen rászoktatja az iparosta felületes, tökéletlen és hanyag, az úgynevezett „vásári“ munkára. Pedig a kisiparnak csak úgy van létjogosultsága, ha czikkeit ugyanazzal a csínnal állítja ki, mint a nagyipar s amellett jó anyagból tartós, gondos és tökéletes munkát állít elő. A vevőnek csak igy térül meg az a többlet kiadása, melyet a drágább kézi munkáért kénytelen adni s a kisiparos csak igy egyenlítheti ki a nagyobb tőkével, tökéletesebb munkafelosztással készült nagyipari és kisipari termékek között létező előállítási költségkülöm- bözetet. Régente a heti vásárokat is bármely vidék iparosa látogathatta szabadon, mint az országos vásárokat. De épen a helyi kisipar védelme indította arra a kereskedelemügyi kormányt, hogy a heti vásárok látogatásától az idegen iparosokat eltiltsa. Ez az intézkedés azonban még sem védi kellőleg a helyi iparosokat, hiszen országos vásárok alkalmával annál nagyobb az idegen ipartermények beözönlése a helyi piaczokra, melyek szinte elviselhetetlen konkurencziát támasztanak. S rossz gazdasági politikából minden város oly sok országos vásár tartására igyekezett kinyerni az engedélyt, amennyire csak lehetett. Az országos vásároknak ez a nagy sűrűsége azután azt idézi elő, hogy a Egy igen fontos kérdés. Május 29. Még a legutóbbi időkben is tapasztalhattuk, hogy városaink szinte versenyeztek azért, hogy országos vásáraik számát növelhessék. Az országos vásárok számának kibővítésétől remélték gazdasági helyzetük javulását. Azt tartották, hogy a forgalom egyúttal pénzforgalmat teremt s ezt a helyzet orvoslásának első tünete gyanánt ismerték fel. Mindenesetre ez a feltevés tetszetős volt s főleg jóhiszemű, de ha mélyebben bonczolgatjuk e kérdést, nyilvánvalóvá lesz, hogy e feltevésben sok csalódás rejlik. Minden városnak jóléte, gazdagsága iparának, kereskedelmének és gazdasági vállalatainak jólétén és gazdagságán épül fel. Már most, ha e szempontokból vizsgáljuk a dolgot, méltán feltehető a kérdés, vájjon szükséges, hasznos-e a vásár a kisiparosokra, hiszen a városok legtöbbjében csak kisiparról lehet szó, lendit-e az valamit a kereskedelem helyzetén avagy mindkét foglalkozási ágra csak káros hatással van? Erre a kérdésre egy nagy ismeretkörrel és áttekintéssel biró országos szak- tekintélyünk úgy nyilatkozott, hogy a vásárok szaporítása egyáltalán nem kívánatos, mert azok sem a kisipar, sem a kereskedelem helyzetén nemcsak nem javítanak, hanem azokra nézve határozott hátránynyal járnak. Ha vásárról beszélünk, természetesen külömbséget kell tennünk az országos és heti vásárok között s előre kell bocsátanunk azt is, hogy alig van oly intézmény, melynek előnyei és hátrányai ne volnának, ha tehát előnyről vagy hátrányról beszélünk, azt kell vizsgálnunk, vájjon az előnyök és hátrányok vannnak-e túlsúlyban? Az úgynevezett országos kirakodó vásárnál a mérlegbe a hátrányok esnek tulsulylyal, főleg a városokban, hol az országos vásároknak ma már alig van értelmük. Az izoláltan fekvő, iparral és kereskedelemmel alig biró hegyvidéken még van létjogosultságuk az országos vásároknak, de városokban aligha. Hiszen a városok vásárló közönsége ma már ugyanazokból kerül ki, akiknek piaczi központja az országos vásár tartásának helye, akik tehát a heti vásárokat is rendszerint felkeresik. De mig az országos vásárokon az ország minden vidékéről egybe sereglett kétes exisztencziák gyűlnek össze selejtes áruikkal, a melyekkel minden anyagi és erkölcsi felelősség nélkül csapják be a vásárló közönséget s ezzel a helyi iparosoknak elviselhetetlen versenyt támasztanak, addig a heti vásárok vevőközönsége többnyire ismerős iparosoktól szerzi be szükségletét, a vevő és eladó között tehát állandó üzleti viszony fejlődik s az iparos jó árut méltányos árban kénytelen a piaczra vinni, hacsak vevőit elveszíteni nem akarja. Az országos kirakodó vásár tehát nemcsak azon szempontból, mert a kisA „Nagybánya“ tárczája. Üzenet. Lelked meggyötörve Nem tud már repülni, A porban vergődik, Csak vonszolja, tűri E bús földi éltet ?... ... Oh, e panaszos szót Mért is mondd ajkad, Méri sajnálkozzanak Erős férfin, rajtad? . .. Oh hányán hordozzuk, Mi is azt a terhet, S nálunknál is hányán Hordoznak még fájóbb Még nagyobb keresztet. De a mi fáj, vérzik, Rejtegetjük mélyen, Hadd legyen e bánat A miénk egészen! Ne tudja azt más meg — Hisz gyógyírja sínesen - Ne tudja azt senki, Csak az a jóságos Könyörülő Isten ! Rejtegesd hát Te is Ha elfog a bánat, Meglásd, a titkon sirt Könyekben mily édes M eg enyhülés támad ! Ki is hallgatna ma A szív panaszára ? Az elsírl könnyekre Felelne a világ Gúnyos hahotája .. . Mariska. Gyors átváltozás. Tapasztalatom szerint a külvárosokban az emberek temperamentumosabbak, vállalkozób- bak, mozgékonyabbak, mint a város belső területein, ahol mindenféle szokás, kényszer, előítélet nyűgözi le őket. Az igaz, hogy arra is jobban inklinálnak, hogy egymást megkéseljék. Elvégre ez is a temperamentum dolga ... a kriminális temperamentumé. A kultúra külső látszat szerint a külvárosban ugyanaz, ami a körutakon belül. A bérházak alig alacsonyabbak, az iskolák meg nagyobbak, szellősebbek s például a Riviéra kávéház előtt oly terrász terül el, aminőt az összes körutakon hiába keresünk. Ennek a gyönyörű tropikus növényzettel pazarul díszített terrásznak a közönsége épp oly vegyes, mint érdekes. A legérdekesebb férfivendégek egyike kétségtelenül Zimmer Albert volt. Szép, magas, inkább fekete, mint barna ember, korszakába a kőszén csillogására emlékeztet. Ruhaviselete kifogástalanul elegáns. Csak aranylánczának a vastagsága mutatott valami kérkedő karaktert. Igazi úri ember nem visel annyira vastag aranylánezot. Erről a Zimmerről sok mindenféle hir keringett. Az egyik hir kétségtelenül a valót mondotta. Ez a hir arra vonatkozott, hogy Zimmer Albert néhány hónap előtt a gabona- tőzsdén letört. Végérvényesen letört kukoricában. Ki is rekesztették a tőzsdéről . . . A bennfentesek tudták, hogy nincs pénze. Már hetek óta apró kölcsönökből élt, sőt olyat is beszéltek, hogy a főpinczérnél piszkos adóssága volt. Annyival jobban kiemelkedett visszataszítóan pökhendi modora. Alig akart az emberekkel, régi ösmerőseivel szóba állani. A pinczérekkel szemben is brutálisan követelő volt.- Micsoda kiszolgálás ez? Nem szégyenük magukat ? - hangzott minduntalan ajkáról. De legjobban megbotránkoztatta az ösme- rősöket a következő esemény. Mikor a kávéház terraszát átadták a forgalomnak, özv. Dorrichné is megjelent két leányával uzsonna tájon. Igen csinos két lány volt, ámbár nem egészen fiatalok. A külvárosban, épp úgy, mint a kisvárosban, jobban tudják az ilyesmit ellenőrizni. Az idősebb Dorrich lányról, a Karolináról azt beszélték, hogy már 28 éves. Lamassy, a volt elöljáró, a mindent tudó kávéházi alak, azt is tudta, hogy Karolina már 8 év előtt menyasszony volt, de valami hozomány diffe- renczia megszüntette a barátságos vonatkozásokat.
