Nagybánya, 1907 (5. évfolyam, 1-26. szám)
1907-04-18 / 16. szám
1907. április 18. NAGYBANYA 3 tak a haderő felé, kik rendet csinálni jöttek közibénk. Még a bányászmunkások is nagy számmal, de néma egykedvűséggel nézték a katonák bevonulását. Megérkezésük, mely egyszerre nagyon is komoly fordulatot adott a sztrájk ügyének, ki tudja minő érzelmeket, minő gondolatokat válthatott ki belőlük ............ Ide s tova egy hete már, hogy a hadi állapot tart. Sürü kettőzött csendőrjáratok cirkálnak az utczákon, a hatalmas „münz“ pedig valóságos ostrom állapotot mutat. Ott van a főhadi szállás, fegyveres őrség minden kapunál, sőt még a zazarparti régi bástyák omladékain is éjjel nappal ott sétál a szuronyos őr s nagy unalmában — arra még fehér népség sem jár - biztosan azt számolgatja, hánys hónapig, hány hétig, hány napig kell még viselni a császár kabátját. Hej, mert szép élet a baka élet, de mégis csak jobb odahaza. A kapuk tündérei meg haszontalan lesik a marczona legényeket. Rabok ők most mindig. Rabjai a szentséges „Befehl“-nek. Ez pedig örökös „breicsaft“-ra kárhoztatja őket. Nem szabad elhagyniok a münz udvarát, kapuit. Akárcsak kaszárnya áristomban lennének. Szed- tevettéznek, morognak is a legények emiatt eleget s viszszasóhajtják a szatmári nagy kaszárnyát. Egy egész század gyalogság állomásozik most a városunkban, de az utczákon fehér hollóként se látni katonát. Még este se. Csupán itt-ott tűnik föl egy egy tiszti uniformis. Istenem, egyszerre minő máskép fest az esteli korzó is, ha csak egy-két csillogó egyenruha is tarkítja. Mintha mindjárt vonzóbb, színesebb volna. A hangulat is melegebb, hiszen a tisztikar itt időző tagjai csak nemrégen kötöttek városunk közönségével ismeretséget a vöröskereszt egyesület feledhetetlen pompás mulatságán. Akkor jószántukból röppentek át hozzánk egy tánczos éjszakára, most a kötelesség hívta közibénk. De aligha csalódunk, hogy ők is sajnálattal bucsozkodnak várusunkból, ha majd pereg a dob, harsog a trombita s a század masírozik vissza Szatmár felé .... S úgy is lehetett. Magára is átragadt az álmodozó, tiszta szerelem fehér hangulata és beszélt maga is hozzá, leányos, gyermekes álmodozások hangján, kis időre beleringatván lelkét az ideálok, álmok világába és repült a tiszta szerelem magas országa felé, annak a fiatal férfinak szárnyaló tiszta lelke mellett. Persze ez nem tartott sokáig ! Cognac és pezső után nehéz rászokni a vízre. De legalább mondta volna meg neki, hogy megunta már a vizet. Ne biztatta volna legalább olyanokkal, a mit maga is nevetségesnek találhatott. Hogy az ő felesége lesz, hogy csak az ő tiszta szerelméért akar élni. S hány levelet irt neki a legrajongóbb, legszentimentálisabb érzésekkel tele! Minek tette ezt? Miért akarta vele elhitetni, hogy maga tiszta, érintetlen, jó, teljesen méltó az ő tiszta, nemes szerelmére. Láttam a leveleit is. Különösen egyre emlékezem. így kezdődött. — Mindenre, ami szent, esküszöm, hogy előtted nem szerettem senkit. Milyen aljas hazugság volt. Látja itt kezdődik a maga bűne. Mert, hogy Géza magába szeretett, arról nem tehetett, de hogy igy hazudott neki, arról tehetett. Pedig mennyi levelet irt ! Szép levelek. Ki lehetne őket nyomatni. Költői szép dolgok. Mintha csakugyan egy ártatlan, szerelmes leányka lelkének első megnyilatkozásai lettek volna ! Milyen nagy művésznő is maga! Minden levelét láttam akkor este, mikor Géza legnagyobb csodálatomra azt mondta, hogy másnap megkéri Angol hódítás Nagybányán. John Bull városunkban. Nemzetközi bonyodalmak. Az angolok győzelmes, diadalmas hódítókként vonulnak be városunkba. Nincs olyan nap, melynek alkonya egyszersmint végalkonya ne volna egy- egy ősi magyar divatra sodrott, kikent, kisütött vagy kikötött bajusznak, a sokszor megénekelt selymes, pörge, göndör bajuszkának, mely féltett és irigyelt, büszkeségét képezte még attilában járó őseinknek s ellenállhatatlan, csábos hóditó eszköz volt mindenkor a gyöngédebb nemmel szemben. A rózsaszínű tintával Írott szerelmi krónikák a tanúbizonyságai, hogy egy-egy selymes, göndör, szöszke vagy éjfekete bajusz hányszor vált ki győztesen a csupasz ajkakkal vívott tusákból, hányszor és hányszor tiporta le a nyugati népek rött vagy jó magyar elnevezés szerint: disznó-serte módira viselt bajuszát. De följegyezve találjuk a nem szerelmi krónikákban is, hogy a magyar nép mindig le- győzhetlen szívóssággal ragaszkodott legszebb férfiúi ékességéhez s nem egy Ízben megtörtént, hogy a vérpadra is kész volt menni a bajuszáért. Csak a régi magyar ezredek históriáját kell lapozgatnunk, hogy lássuk, minő ellenállásra találtak azon törekvések, melyek a bajuszos magyar ármádiákból lakáj-kinézésü regimenteket akartak csinálni. A magyar népnek a bajuszhoz való szívós és tántorithatlan ragaszkodását talán semmi sem jellemzi annyira, minthogy a német nevelésű II. Mátyás bajuszt és szakáit növesztett, csakhogy a nyílt lázadásban levő magyarok rokonszenvét megnyerje. Azonban az idők változtak s az idők vál- toztával talán megváltozott a magyar ízlés is. Az a rövid ideig tartó, kérész-életű hódítás, melyet a Vilmos-bajusz tett a magyar bajusz fölött, számba sem vehető az angol-olló pusztításai mellett. Valóságos angol vandalizmus dúl a hullámos, göndör, pörge magyar bajuszokon. Ma már nemcsak az angol-posztóért, az angolpipáért lelkesedünk, hanem a tüskésre nyírott angol bajuszért is, melynek minden szála hegyesre kitör és eget kér. Ezen tanulságos és jól sikerült elöljáró beszéd után azt hisszük, rátérhetünk tulajdon- képeni tárgyunkra. Sir John Bull, dúsgazdag angol bánya- tulajdonos a napokban városunkba érkezett. Utazásának bevallott czélja kéjutazás volt (ez okból magyarországi utazásai alkalmából nem a maga kezét. Tovább nem hallgathattam. El kellett neki mondanom, hogy magát nem veheti el. És meg is kellett róla győznöm, hogy igazat mondok. Megengedem, hogy lovagiatlan dolog volt, amit tettem, de baráti kötelesség volt. Megmutattam neki a maga egyik levelét, a melyet hozzám irt, tele lángoló vallomásokkal. Azt hittem, ezzel kigyógyitom. Ki is gyógyítottam. Másnapra örökre elhallgattatta a szivében ezt a szerelmet. Halála előtt ezt a pár sort irta, egy nekem czimzett levélben: „Megakartál menteni. De későn van. Engem nem lehet már megmenteni. Szeretem most is, holott utálnom kellene. Megvetéssel kellene rágondolnom és én csak szerelemmel tudok rágondolni. S azután is csak szeretném. Ha életben maradnék, nem tudnék magamnak parancsolni, pedig ez aljasság, gyávaság lenne és becstelenség. Nem tudok máskép parancsolni magamnak, csak úgy, ha belekergetek egy golyót ebbe az ostoba szívbe. De ő ne tudja meg, hogy érte haltam meg, még jól esnék bűnös, hiú lelkének — s más se tudja meg, mert szégyen lenne reám, hogy érte dobtam el az életemet. . .“ Nem is tudta meg senki. De most önnek elkellett mondanom, mert érzem, hogy csak igy tudok szabadulni attól a vészes, átkozott szerelemtől, mely csupa bűn, csupa átok, csupa szégyen ! Nem akarom látni soha! Csak csókolja ezt az arczképet az enyém helyett. Ez jobban megérdemli, mint én. vértesy Gyula. akarta kiélvezetlenül hagyni a nagybányai — szatmári kéjvonatokat sem); titkos czélul azonban a dr. Miskolczy-féle borpataki bányatársulat hires aranybányáinak a megvételét tűzte ki maga elé. Megérkezése után angol körmönfont ravaszsággal kereste a dr. Miskolczy-féle borpataki uj bányatársulat szekretárius-igazgatójá- nak ismeretségét, ami végre Gyöngyössy-czuk- rászdájának bányakapaczitásai között sikerült is. Sir John Bull a harmadik üveg gyöngyöző (nem hiába Gyöngyössy árulja) szomorodni tokajinál csillogó szemekkel, győztes hadvezérként tekintett végig a társaságon s magyar szokásként simogatva angolosra nyírt rövid bajuszát, angolos pathoszszal mondá: — Most már igazán, a saját szememmel látom, hogy nincs igazuk azoknak, akik csak mint „betyáren-jogászen-kanászen-Land“-ről emlékeznek meg az önök országáról. Hiszen Önök valóságos nyugati népek, kultur népek, van érzékük, fogékonyságuk a czivilizáczió iránt.. . s tüntetőleg kezdé simogatni angolosra nyírt tüskés bajuszát. A társaság tagjai pedig tüntető kérdőjelekké zsugorodtak össze. — Nem értenek az urak? Hogyan? Hát nem látják, hogy körükben is Anglia vezet, az angol czivilizáczió, a nyugati művelt kultúra. Ma bemegyek egy czipész-boltba, a legfinomabb angol czipőt angol bajuszos ur szolgálja ki; bemegyek egy szabó üzletbe, a legfinomabb angol kelméből csinált angol szabású ruhát angol bajuszos ur árulja. Azután nézzenek végig a sétatereken, a korzón, nem-e Anglia vezet még a bajusz viselet terén is? Az angol czivilizáczió hódit nemcsak az egész világon, hanem az Önök kisvárosában is. És felállva, stentori hangon énekelte el az angol himnuszt, mit természetesen nemzetközi illemtudásból a bányakapaczitások felállva hallgattak végig. Sir John Bull angol dicsőség érzetének legmagasabb zenitjén távozott a czukrászdából. Történt pedig, hogy másnap épen hetivásár vala, melyre seregestől jövének be Sztrimbuj, Alsó- és Felsőujfalu, Laczfalu, Hidegkút, Zazar stb. községek oláh lakosai. Sir John Bull a dr. Mískolczy-féle borpataki hires aranybányák bányaigazgatójával a Rákóczi-téren sétált s dobogó szívvel, piruló arczczal és csillogó szemekkel látja, hogy az oláh férfiaknál is mennyire elterjedt az angol bajusz-viselet. — Látja kérem, mondja Sir John Bull, az angol nemzet világra szóló s világhódító Ízlésének még a föld egyszerű népe sem képes ellenállani. Hódit az ellenállhatatlanul a legfényesebb palotákban ép úgy, mint a legegyszerűbb kunyhókban. — Ez a nép, jegvzé meg odavetetten a bányaigazgató, sokkal előbb nyírta a bajuszát, mint az angol nép. — Hahaha! Kolosszális! Minő tévedés ! nevetett sir John Bull. — Akármennyire kolosszális is, fakadt ki a bányaigazgató, ki már unta az angol önérzet tultengését, egy azonban bizonyos, hogy ha egyik nép profitirozott a másiktól valamit, úgy bizonyára az angolok utánozták az oláhokat s nem az oláhok az angolokat. Hiszen a föld ezen egyszerű gyermekei még azt sem tudják, hogy angolok is léteznek a világon. Az angol büszke önérzet pofon volt ütve, a nemzetközi bonyodalmak kicsiráztak s sir John Bull halálsápadtan, feneketlen gyülölség- gel szivében, de bányavásárlás nélkül kéjutazott el városunkból. — Na ezt rosszul csinálta a bányaigazgató! sóhajtják most a dr. Miskolczy-féle borpataki bányatársulat részvényesei. S ha a kitört nemzetközi bonyodalomból kifolyólag az angol flotta megjelenik a Zazar hullámain, azon legkevésbbé sem fogunk csodálkozni; csak azon csodálkozunk, hogy az angol bajusz miért nem hódított körünkben akkor annyira, mikor még csak Strimbuj, Zazar, Alsó- és Felsőujfalu, Laczfalu, stb. oláh nyelvű honpolgárai divatoztak azzal a nagyvilágon egyes- egyedül . . .
