Nagybánya, 1907 (5. évfolyam, 1-26. szám)
1907-03-28 / 13. szám
1907. rnárczius 28. NAGYBANYA 9 Feltámadunk! M Mester így tanítá, S e tant hiszem, e szent hit boldogít... Ma földi létünk véget ér is egyszer, Meg nem halunk, de újra születünk. Ismét lesz részünk búban és örömben, Minek-kinek az érdeme szerint, Egyikre vár az örökös mennyország, Sok másra meg a végtelen pokol! Me sírjatok, kik búban, kínban éltek Itten e földön, — mert feltámadunk! Árvák, szegények, kik el vagytok nyomva, Miket letiproft embertársatok; Elaggottak, kik éh'halállal küzdtök, S esdő kérésiek süket fülre lel; Jíépek ezrei, kik nehéz munkában Eltek — és alig van mit ennetek, Mmig sok ezer ember munka nélkül Fényben, nagy módban s folyton vígan él; Ti börtönöknek bánatos lakói, Miket hamis vád juttatott oda; Me sírjatok és ne lázadjatok fel, De tűrjetek, mert hisz - feltámadunk! Szegény munkások, ,,hazátlan bitangok". Miket a munka s szorgalom segít, Mem pártfogás és a születés rangja, Ti, kik dolgoztok - és annak gyümölcsét Mem ti kapjátok, de más élvezi; Me sírjatok, fojtsátok el könnyűtök, Igátok megszűn majd... feltámadunkl Jj Golgotának vége lesz majd egyszer S az öröklétnek más világa nyíl Mz elnyomott jók, szegények számára — Mól czím és rang nem ád előjogot, — Es szól a szózat: „sáfárságaidról Jjdj számot, ember!" s akkor annyi sok, Mki e földön a szülő perczétöl Fogva — hatalmas és boldog vala, Szegényebb lesz, mint az útszéli koldus, M kárhozatnak lesz örök fia, — Megtorláskép a földi sok gazságért, Melyet szegényen, árván elkövet... Es rendre jön a Lázárok Lázára, Mz elnyomottak végtelen sora, Mkik éhezték, akik szomjuhozták Mz igazságot, - kik felett a bűn Bíborban ült, mig ők hitvány rongyokban Fetrengtek sárban, a jólét helyett. .. Es szól az Úr: „sok szenvedéseteknek Már vége... örök éltetek leszen Mz angyaloknak égi szent karábanI..." Feltámadunk! M Mester így tanítá, S e tant hiszem, e szent hit boldogít, Meg lesz büntetve minden bűn, zsarnokság, Örök gyehenna lesz a büntetési S a földi élet annyi sok kínjáért Márpótlás lesz a mennyei haza ... őrüljetek jók — és remegjetek Rosszak, gonoszak, — mert feltámadunk I If r. Kiss ltez8Ő. Az asszony. — W. Irving Sketch Bookjábői. — A tenger kincse nem olyan becses, Mint rejtett boldogság’ a férfinak, Kit nő szerelnie vesz körül. Az áldás Illatát érzem, házukhoz közéig ve; Milyen gyönyör árad itt szerteszét . . . Az ibolya-ágy nem oly illatos! Middleton. Sokszor volt alkalmam megfigyelni a bátorságot, a mivel a nő elviseli a sors legkeményebb csapásait is. Azok a szerencsétlenségek, melyek a férfi lelkét a porba sújtják, letiporják, a gyöngéd nemnek mintha minden erejét életre keltenék és jellemöket olyan rettenthetetlenné, olyan emelkedetté teszik, a mely néha a fenségessel határos. Nincs meginditóbb látvány, mint a szelíd, gyöngéd nő, a ki csupa gyarlóság és gyöngeség, a ki érzékeny mindenféle durvasággal szemben, mig az élet boldog ösvényein jár, de aki hirtelen, a lelki erő olyan magaslatára emelkedik, hogy férjének támogatója és vigasztalója a balsors idején és megtörhetetlen állhatatossággal bírja tűrni a balsors legádázabb csapásait. Mint a hogy a venyige díszes lombja hosszú időn át odasimul a tölgyhöz és vele együtt felnő a napsugárhoz, de ha a hatalmas fát villám éri, ölelő indáival átkarolja és összeköti a villám- sújtott tagokat, épen úgy a Gondviselés bölcs rendelése szerint a nő merő függés és dísze a férfinak a szerencse idején, de fentartójává, vigasztalójává válik, ha hirtelen csapás szakad le reá, lelkének legtitkosabb rejtekébe is belopva magát, gyöngéden egyenesíti föl azt az aláha- nyatló homlokot és beköti azt a vérző szivet. Egyszer egy barátomnak szerencsét kívántam, a kinek virágzó, a legerősebb szeretettel egymáshoz kapcsolt családja volt. „Nem kívánhatok önnek jobb sorsot, szólt neki lelkesedve, minthogy felesége és gyermeke legyen. Ha a szerencse önre fog mosolyogni, úgy megosztják azt önnel, ha pedig elfordulna öntől, megfogják vigasztalni.“ És csakugyan azt tapasztaltam, hogy a családos ember, ha tönkre is megy, könnyebben vissza bírja nyerni a világban előbbi helyét, mint a ki magában áll, részben, mert nagyobb erőkifejtésre sarkalja az, hogy nyomorúságot szenvednek azok a gyámoltalan, kedves lények, akiknek eltartása az ő vállaira nehezedik, de leginkább azért, mert szellemét csillapítja, enyhíti családja gyöngédsége és maga- becsülését folytonosan ébrentartja annak látása, hogy bár sötétség borit is ott künn mindent és megaláztatás vár reá a nagy világban, de mégis van egy kisded világ, a szerető otthon világa, a melynek ő korlátlan ura. Ellenben a nőtlen férfi könnyen rohan a pusztulásba és elzüilik: magában állónak, elhagyatottnak érzi magát, szive csakhamar romokban hever, mint a magányos ház, melynek nincs lakója. E megfigyelések egy kis családi történetet juttatnak eszembe, melynek egykor magam szemtanúja voltam. Meghitt barátom, Leslie, egy szép és müveit leányt vett cl, aki a nagyvilági élet között növekedett fel. A leánynak, jgaz, hogy nem volt vagyona, de annál gazdagabb volt barátom; előre is gyönyörűséget szerzett neki az a gondolat, hogy fog feleségének megszerezni minden finom kedvtelést, hogy fogja körülvenni a nemes ízlés és fényűzés amaz apró csecsebecséivel, a mik mint egy varázserővel veszik körül a nőket. „Olyan legyen az élete, mint valami tündérmese“ szólt. Már egymástól elütő természetük is tökéletes összhangot teremtett közöttük; regényes és kissé komoly volt a férfi, maga az élet és verőfény volt a nő. Sokszor megfigyeltem a néma elragadtatást, melylyel nejére nézett a társaságban, melynek ragyogó tulajdonságaival gyönyörűséget szerzett és hogyan kereste a nő szemével férjét a tetszészaj között is, mintha csak tőle várt volna helyeslést és megelégedést. S mikor karjára hajlott, karcsú termete finom ellentétet alkotott a férj daliás alakjával. Az a szerető, bizó tekintet, melylyel férjére fölnézett, a diadalmas büszkeség és beczézgető gyöngédség érzésével töltötték el a férfi szivét, mintha kedves terhét épen gyámoltalanságáért szeretné. Soha még pár nem lépett a boldogság biztatóbb reményével a korai és összeillő házasság virágos útjára. Azonban barátomnak az volt a végzete, hogy vagyonát nagy üzletbe fektette, alig volt pár hónapos házas, mikor vagyonát váratlan szerencsétlenségek egész sora elsöpörte s ő magát majdnem nyomorba taszítva találta. Helyzetét egy ideig titokban tartotta, sápadt arcz- czal járt-kelt, csüggedten, megtörtten. Kinos i haldoklás volt élete s még elviselhetetlenebbé tette az, hogy felesége előtt mosolygó arczot mutatott, mert nem volt ereje rábírni magát, hogy közölje vele uj helyzetét. De a nő a szerelem éles látásával csakhamar észrevette, hogy férjét valami bántja. Észrevette megváltozott tekintetét, elfojtott sóhajtásait s nem szedhette rá férjének beteges, magára kényszeritett vidámsága. Összeszedte minden élénkségét, minden dédelgető, beczézgető hizelkedését, hogy vissz a- I nyerje férjét a boldogságnak; csakhogy ezzel mélyebbre döfte szivében a nyilat. Minél több okot látott a férfi, hogy szeresse nejét, annál gyötrőbb volt a gondolat, hogy szerencsétlenné teszi. Rövid idő múlva, gondolá magában, a mosolygás eltűnik erről az arczról, ezen ajkakon elhai a dal, a szemek csillogó fényét kioltja a gond és e boldog szívre, mely gyöngéden dobog e kebelben, rá fog sulyosodni a nyomor és aggodalom, mint az enyémre. Végre egy napon meglátogatott és a legmélyebb kétségbeesés hangján elmondta egész helyzetét. Mikor egészen kihallgattam, azt kérdém: — S mindezt tudja-e neje ? Kérdésemre fuldokló zokogásban tört ki. — Az Isten szerelmére; ha van irgalom szivében irántam, csak nőmet ne említse; ha rá gondolok,^ azt hiszem, meg kel! őrülnöm ! — És miért nem? szóltam. Előbb vagy utóbb úgy is megtudja; úgy sem titkolhatja előtte sokáig; ha pedig magától jön rá, ez sokkal inkább megrázza, minthogyha öntől értesül; hiszen azoknak szava, akikéit szeretünk, enyhítik a legszörnyübb híreket is. És azután megfosztja magát részvéte vigaszától; és azonkívül még veszélyezteti az egyedüli köteléket, a mely szivüket összeköti: az érzés és gondolat fesztelen közösségét. Csakhamar észre fogja venni, hogy lelkére valami titok nehezedik; igaz szerelem nem tűri a titkolózást, kicsinylést, sértést lát abban, mégha csak bánatát titkolja is az előtt, a kit szeret. — De, barátom, gondolja csak meg, hogy tönkre teszem ezzel minden kilátását a jövőre, mennyire összetiprom szivét, ha elmondom, hogy férje koldus! Hogy el kell vesztenie az élet minden finomabb élvezetét, a társaság minden örömét és velem együtt a nyomorba és homályba visszahúzódnia ! Hogyan mondjam el azt neki, hogy kiragadtam abból a környezetből, hol tovább élt volna örökös fényben, derűben, sze- mefénye, bámulat tárgya mindenkinek? Hogyan birja elviselni a szegénységet ? Hiszen előkelő pompában nőtt fel! Hogy tűri el a mellőzést? Hiszen a társaság bálványa volt! Oh, hisz’ ebben megszakad a szive, ez megtöri lelkét! Láttam, hogy fájdalma ékes szólóvá tette; hagytam, hogy kiöntse árját, mert a fájdalom megenyhül, ha szavakban törhet ki. Mikor lázrohama lecsillapult és búskomor hallgatásba merült, kíméletesen fölvettem ismét a beszélgetés fonalát és sürgettem, hogy közölje tüstént helyzetét feleségével. Szomorúan, határozottan és tagadólag rázta fejét. — De hogyan fogja előle eltitkolni? Már csak azért is meg kell tudnia, hogy helyzetük megváltoztatására a szükséges lépéseket megtegyék. Életmódjukat meg kell változtatniok, — nem, láttam, hogy arczára a fájdalom árnya borul, nem, ez ne aggassza önt, Megvagyok győződve, hogy boldogságát sohasem a látszatra építette, vannak még barátai, hű barátai, akik nem fogják kevesebbre becsülni, a miért lakása nem lesz olyan fényes s bizonyára nincs szüksége palotára, hogy Marival boldog legyen. — Egy kunyhóban is boldog volnék vele, kiáltott fel görcsösen zokogva! Szegényen, nyomorultan is tudnék vele élni! Tudnék-birnék - a jó Isten áldja meg őt! Áldja meg mindkét kezével! tört ki fájdalmas gyöngédségében. — Barátom, szóltam felállva és kezét melegen megszorítva, higyje el, ő is olyan boldog volna önnel. Igen, még több: a büszkeség és diadal forrása lesz ez számára; lelkének lappangó erőit és forrongó rokonszenvét fogja ez életre hívni, mert örülni fog, ha bebizonyíthatja, hogy önt, csak önmagáért szereti. Minden igaz női szivben van egy szikra az égi tpzböj, mely a boldogság verőfényén kialudni látszik, de tüzet fog, lángra kap és lobog a szerencsétlenség
