Nagybánya, 1907 (5. évfolyam, 1-26. szám)
1907-03-28 / 13. szám
10 NAGYBANYA 1907. márczius 28. sötét órájában. Férfi sohasem tudja, mi van az asszony szivében, soha férfi nem tudja, milyen védő angyal az, mig végig nem ment vele a világ tüzpróbáján. Volt valami mély komolyság szavaimban és beszédem képekkel telt stílusában, ami megragadta Leslie izgatott képzelődését. Ismertem jól hallgatómat, a kivel dolgom van s látva a hatást, mit reá tettem, folytattam a megkezdett utón s végre is rábeszéltem, menjen haza s tárja ki beteg szivét felesége előtt. Az igazat megvallva, egy kissé nyugtalankodtam az eredmény miatt. Ki számíthat az olyan asszony lelki erejére, aki egész életét gyönyörökben élte át? Élénk szelleme fellázadhat az alacsony sors lejtőjének láttára, a mely elé állítják és ama napsugaras kör tartja fogva, a melyben eddig kéjelgett. Aztán a divatos körökben annyi kínos sértéssel jár a vagyoni bukás, a miről más társadalmi körök bukottjai semmit sem tudnak. Szóval, másnap reggel nem tudtam Leslievel aggodalom nélkül találkozni. Nejének mindent elmondott. — És hogy tűrte sorsát ? — Mint egy angyal! Mintha újra megköny- nyebbült volna a lelke, átölelte nyakamat és azt kérdezte, ennyi az egész, ami nehány nap óta boldogtalanná tesz ? De szegény gyermek, szólt tovább, nem képes felfogni a változást, a min át kell esnünk. Csak elvont fogalma van a szegénységről; csak költeményekben olvasott róla, a hol a nyomor a szerelemmel karöltve jár. Eddig nem érez nélkülözést; nem érzi hiányát a megszokott kényelemnek és finomabb élvezeteknek. De ha majd arra kerül a sor, hogy tényleg érezzük hitvány gondjait, kicsinyes nélkülözéseit, apró megalázásait, az lesz csak az igazi megpróbáltatás. — De most már, szóltam, miután a legnehezebbjét kiállotta, közölve vele titkát, annál jobb, minél hamarább beavatja abba a világot is. Megalázó lesz bizonyára ennek közlése, de ezen a nyomorúságon csak egyszer és hamar esik át; mig ellenkező esetben minden pillanatban végig szenvedi a gyötrelmet. A tönkrement embereket nem a szegénység, hanem az álszemérem gyötri, a küzdelem, a büszkeség és az üres zseb között, a hiábavaló látszatnak fentartása, mely csakhamar véget ér. Legyen bátorsága, hogy szegénynek lássák és ezzel legélesebb fulánkjától fosztotta meg a szegénységet. Leshet ebben a tekintetben tökéletesen késznek találtam. Nem lakózott benne semmi álbüszkeség és ami nejét illeti, ez alig várta, hogy változott viszonyaiknak megfelelőleg rendezkedjék be. Nehány nap múlva egy este meglátogatott. Lakóházát eladta és a várostól nehány mérföld- nyire a falun, egy kis parasztházat bérelt ki. Egész nap azzal foglalkozott, hogy bútorait küldözgette ki. Az uj lakásban kevés bútora volt s csak a legegyszerűbbekre volt szükség. Előbbi lakásának pompás berendezését egészen eladta felesége hárfáján kívül. Ez, a mint Leslie mondotta, hozzá van fűzve az ő lényéhez; hozzátartozik kölcsönös szerelmük kisded történetéhez, mert jegyességük legédesebb perczei azok voltak, mikor a hárfára támaszkodva hallgatta neje kellemes dalait. Csak mosolyogtam a szerelmes férj e regényes előzékenységének magyarázatán. Éppen ki akart menni falusi lakására, hol felesége egész nap annak berendezésével foglalatoskodott. E családi történet fejlődése iránt érdeklődésem mindjobban nőtt és mivel igen szép este volt, kísérőül ajánlkoztam. Leshet a nap fáradalmai kifárasztották és amint kifelé tartottunk, komor gondolatokba merült. — Szegény Mari ! szakadt föl szivéből végre a nehéz sóhaj. — Nos, hát mi baj ! kérdeztem; csak nem történt valami vele ? Türelmetlenül tekintett rám. — Hogy mi történt vele ? Hát az semmi, hogy ilyen nyomorúságos helyzetbe jutott, hogy egy szegényes viskóba van bezárva s kénytelen nyomorult házának talán legsilányabb dolgait is elvégezni ? — Hát a változás talán elszomorította ? — Hogy elszomorította ? Maga volt a megtestesült kedvesség és vidámság. — Csakugyan vidámabbnak látom, mint valaha. Csupa szerelem, gyöngédség és vigasztalás irántam. — Csodálatos egy asszony ! kiáltottam föl. Ön szegénynek tartja magát, barátom, sohasem volt gazdagabb, sohasem ismerte eddig azt a megmérhetetlen kincset, mit ebben az asszonyban bir! — Oh barátom, csak már túl volnánk ezen az első találkozáson abban a kunyhóban, azt hiszem, minden jobb volna. De ez az első nap, a melyen csakugyan tapasztalásra tesz szert; ma költözött be szegényes lakásunkba; az egész napot nyomorúságos bútoraink elrendezésével töltötte, ma ismerte még először a házi munka okozta fáradságokat; ma fordult meg először olyan házban, honnan teljesen hiányzik, amit az Ízlés és kényelem megkíván s most talán ott ül fáradtan, kedvetlenül, töprenkedve a jövendő nyomor képein. Némi valószínűség volt ebben a rajzban, a mit meg nem czáfolhattam, igy hát szótlanul haladtunk tovább. A mikor az ország útról egy szűk ösvényre tértünk, melyet az erdő fái olyan sűrűn árnyékoltak be, hogy az a világtól mintegy elzártnak látszott, egyszerre csak megpillantottuk Leslié házát. Külsejére , nézve elég szerény volt, hogy kielégítse a legromatikusabb kedélyű költőt is ; hanem azért mégis kedves falusi lakás volt. Egyik végét vadszőlő futotta be sürii lombjával, nehány fa kedvesen terjeszgette ágait felette és én észrevettem nehány Ízlésesen elrendezett cserépvirágot az ajtó körül és az ajtó előtt a pázsiton. Kis rácskapu nyílt az ösvényre, mely nehány cserje közt kanyargósán vezetett az ajtóig. A mint közeledtünk, zenehang ütötte meg fülünket. Leslie megragadta karomat; megálltunk és figyeltünk. Mari hangja volt; megható egyszerűséggel énekelte férjének egyik igen kedves dalocskáját. Éreztem, mint remeg Leslie keze karomon. Előbbre ment, hogy jobban hallja. Lépése alatt megcsikorgult a durva porond. Vidám, szépséges arcz tekintett ki az ablakon, aztán eltűnt, könnyű léptek zaja hallatszott — és Mari vidáman szö- kellve jött elénk; csinos, fehér ruha volt rajta; nehány mezei virág szép hajába tűzve, arcza kipirulva az örömtől, egész lénye csupa mosoly. Sohasem Játtam olyan bájosnak. — Édes Györgyöm ! kiáltott föl, úgy ör- vendek, hogy végre itt vagy! Vártalak és mindegyre vártalak; le-leszaladtam az ösvényen és onnan néztem ki. A ház megett egy gyönyörű fa árnyékába tettem az asztalt, aztán pompás epret szedtem, — tudom, hogy szereted — nagyszerű tejfölünk van hozzá - és itt minden olyan kedves, olyan csendes ! S karját férje karjába fűzve vidáman nézett szemébe: — Oh, meglátod milyen boldogok leszünk! Szegény Leslien erőt vett meghatottsága. Keblére vonta nejét, átkarolta, össze-vissza csókolta, nem birt szóhoz jutni; csak a szeme telt meg könynyel és azután sokszor mondta nekem, bár azóta jobbra fordult életének sora és igazán boldog volt élete, hogy még sem érzett soha olyan kimondhatatlan boldogságot, mint akkor. Szentesi Lajos. Mikor ifjú voltam . Mikor ifjú voltam, nagyratörő vágyak Fölkapták a lelkem, s sodorták tovább; Virágos mezőkön leltem búja ágyat, Hallgatva a szellő s patak moraját. Az enyém volt akkor az egész világ! Szivemre mosolygott az örök természet, Rózsaszirmok hulltak lábaim elé; Édes nap sugára ringatott, beczézett, Csókot hintegetve homlokom felé, Mintha szinaranyban megfürösztené. A hegyek lejtőin fenyvesek zúgását Ábrándos szivemmel mélán hallgatám; Madár csicsergését, vadgalamb búgását Szerelmes szavakkal magyarázgatám. Jaj, a sok madár mint kaczagott reám I Koszorút álmodtam, fényes virágokból Fonta a fejemre mennyei alak; Mámorossá lettem rózsa illatától, Fényes lett szívemben minden gondolat. Égi kéz dajkálta ifjúságomat. De egyszer csak ősz lett. Dér szitált fejemre, A lelkem kifáradt... bús lett a világ; Kínos évek súlya tornyosult szívemre, Alig volt körültem egy fakó virág. Csak a véghetetlen, néma pusztaság. És most úgy tekintek a letűnt időre, Mint a fáradt vándor, ki pihenni tér; Lehunyom pillámat, nem nézek előre, Megadással várok, a mig jön a tél, S lehull az utolsó megfakult levél... Révai Károly, A névtelen bég. Erdő szélén, lombos hársak aljában áll egy magányos házikó. A förgeteges csaták zajából alig-alig jut el hozzá hir. Egy ősz lakik ott két gyermekével. Elemérrel és Ilonkával. A lányka és az agg épen kinn ülnek a tornáczon, hallgatagon, lelkűk nagy gondba merült. Az udvaron két tüzes mén kapál, gazdájukat várva. A házikóból két férfiú lép ki: Elemér és barátja, Ugolin. Fegyver van oldalukon, vért a mellükön, orczájukon nemes komolyság honol. Csatába mennek. Az ősz megöleli a leventéket, nem tud szólni, de a két vitéz megérti fuldokló zokogásából, leolvassa arczárói: magyarok vagytok, úgy viselkedjetek, hogy szégyent ne hozzatok a magyar névre. A lányka záporkönnyekkel omlik testvére nyakába, csókot csókkal tetéz, megint újra kezdi, legalább perczekkel nyújtsa még tovább az együttlétet. Az udvaron egyik nemes állat megrázza sörényét, hátraveti fejét s kapálva felnyerit. A lányka kibontakozik testvére karjából s Ugolin felé közeledik. Ez megragadja kezét, csókot lehel ajkára, az elsőt, talán az utolsót, — ki tudja, látja-e még valaha kedves aráját... Az első csók ! Mennyit álmodozott a lányka erről s mégis nem telik el remegő keble gyönyörrel, — hisz talán ez az utolsó. . . Lóra pattan a két levente. Az állatok szügybe vágják fejüket, majd kinyújtják nyakukat s a kanyargó utón csak porfelhő mutatja, merre viszik gazdájukat. A lányka már nem sir. Talán kiapadtak könnyei? Nem, hitvese és testvére a hazát mentek védeni. . . . Amint a kavargó porfelhő lassan-lassan leszáll, mintha az ő lelkére nehezednék ólom- sulylyal. És még sem sir, hisz a hazáért halnak. . . . * * * Süvít a nyil, csattog a kard, nyerítnek a lovak, hörögnek a haldoklók. Elemér, Ugolin oldalán küzd; fénylő aczéljaik csapása alatt rendre hull a török. Egyszerre egy átkos nyil süvöltve forgatja üstökét, átüti Ugolin mellén a vértet s szive tájékán rezegve megáll. Elsápad a hős, keblére kap, lehanyatlik a lóról. Elemér nyergébe emeli s kiszáguld vele a csata zivatarából, hátha otthon egy szerető kéz gyógyító balzsamot tudna adni a halálos sebre. Egy csapat prédára leső török észreveszi, utánuk ered. A mén tajtékzik a kettős teher alatt, de fut, pedig gazdája nem is biztatja. Csak még addig a folyóig elérhetnének, átusztatnának, akkor talán megmenekülnének. De a ló nem bírja tovább, a túlságos erőltetésben megszakad. — Hagyj itt testvér, menekülj. Én már megkaptam a magamét, de te menekülj, neked húgod van, kit védened kell. Mondd meg neki, hogy az ő nevével ajkamon haltam meg. Édesem ..... hazám..........
