Nagybánya, 1906 (3. évfolyam, 27-52. szám)
1906-09-20 / 38. szám
2 1906. szeptember 20. látjuk, hogy szemünk számos hullámon keresztül haladt a mai realizmusba és hogy idővel okvetlenül uralomra kell jutnia a társadalom legalsóbb osztályának. Ezt a menetet, folyamatot semmiféle emberi hatalom sem állíthatja meg. A szo- czializmusnak tehát jövője van. De fontos kérdés, hogy egyelőre lesznek-e nagyobb sikerei? Rendes körülmények között nem. Ha csak egy véres, egy szörnyű forradalom nem diktál egyes pontokat, mint 1649-ben és 1792-ben, mind erőtlenebb lesz a szoczializmus. Később üldözésnek, elnyomásnak lesz kitéve. Előbb az anarchistákon kezdik az üldözést, utóbb a szo- czialista vezérekre kerül a sor, végül mindnyájukra. Az idealizmus még e hullámban sem tűri meg a szoczializmust, mely merő individualizmus, vagyis az egyének részvénytársasága. Mikor ugyanis a három eszmét, a szép, jó és igaz eszméjét egységben fogja fel az ember, mikor a tekintély és hagyomány s az általános nagy elvek uralkodnak bensőnkben, akkor nem lehetünk barátjai a realizmus széthulló, szét- málló társadalmi felfogásának, relativizmusának. Különben maga a szocializmus is súlyos helyzetbe jutott s erősen érzi az idealizmus nyomását. Minden izében bomlik. Részekre, pártokra oszlik, melyeknek okát senki sem tudja megmondani vagy állítólag nem akarja bevallani. Mert úgy szoktuk mi emberek, hogy a mai irányok, pártok híveit rosszasággal, romlottsággal, hamissággal vádoljuk, miniim tehetnének róla, hogy nekik más meggyőződésük van. A szabadelvűt gyűlöli a reakczionárius, a klerikális, a realistát az idealista, a merkantilistát az agrárius és igy tovább, a mai társadalom ezerféle csoportjából az egyik a másikat. Pedig az illetők csak annyiban okai e gyűlöletnek, amennyiben részesei, tagjai valamely gyűlölt és gyűlölő osztálynak, melyből nem tudnak vagy nem óhajtanak kiválni, lelkűkre nem hatott annyira az idealizmus vagy realizmus, hogy szakíthatnának. De hát mi az oka a szoczializmus bomlásának? Az ébredő és győző idealizmus, mely szivünkben, elménkben uj életre kelti a tekin- télyi morált. így látni ezt a XVIII. század végén, mikor a társadalomból lassankint pusztulnak a politikai és szoczialis utópia mesterei vagy legalább ártatlanoknak, egyszerű ábrándo- zóknak tekintik őket. 1815. körül elérte délpontját az idealizmus és a realizmus útjára tér az ember. Az egész müveit világot betölteni látszik az anyagi érdekek hangoztatása. Államférfiak és politikusok tele vannak anyagi kérdésekkel. De mintegy húsz év óta ébredezik, sőt ma derekasan működik az idealizmus, mely gyarlónak, hitványnak, romlottnak vallja az embert, akit meg kell fékezni és a jóra kényszeríteni. Reális időbeli lágyságunk jónak tartja az emberi természetet s ezzel indokolja az Boldogasszony napján éppen kétesztendeje temették el az asszonyt. Csak úgy szaggatva, borongósan röppen ki a gondolata: — Pedig, de igen megbecsültük egymást. A lapát már alig mozgott a kezében. Csak éppen hogy húzogatta a vizen át. Tekintete lassan oda esett a pólyás apróságra s a mint nézte, nézte, csöndes megindultság ült a képére. — Most van már gyerököm, — mormogta. Ezzel aztán elült a keserűsége. Akárcsak kicsiny angyalok czirogatták volna végig borostás ábrázatát, olyan derűsen mosolygott. Elnézett messzire. Valami jóleső terv mozgott az agyában és kezdett kiformálódni, ugyannyira, hogy mikor partra ért, ezt mondta: — Úgy lösz . . . És vitte szerszámait gunyhójába. Menetközben, ideg visszatértében is Julis asszony felül gondolkozott. Szinte előtte állt az a rózsapirosképü fiatal asszony. Mikor magához emelte a babát, mintha vigasztalni akarta volna, oda súgta neki. — Arany annak a lelke! Én ösmerem . , . És egyenest a falunak tartott. A kis esztelen íöl-fölébredt, de Pók Gábor gyönyörűségesen elhajukázta. Valami nevetséges volt a nagy szál ember, azzal az öklöm- csöpp gyerekkel. A falu népe bizonyára nevetve nézte volna a jó ember buzgolkodását. így sejditette maga is, mert a kertek alatt settenkedett el Vidáné házához. Az asszony templomban járt akkortájt. Beáhitatoskodta magát az öregek padjába, NAGYBÁNYA egyén önállóságának, szabadságának követelését; ideális időkben az ellenkező szempontból indulunk ki s meg akarjuk fékezni az embert. Most tehát nagyszerű kép tárul elénk, az ideális és reális gondolkodás harczának képe. Mivel a moral kérdése foglalkoztatja az embereket, a szoczialisták sem menekülhetnek előle és számos bölcselőjük, gondolkodójuk részint a maga, részint mások megnyugtatására fejtegetik a moral kérdését s igazolni akarják az idők árjával módosuló tanaikat. Például az egyik azt mondja, hogy a szolidaritás a moral, a másik, hogy maga a szoczializmus a moral, a harmadik, hogy a társadalmi igazságosság a a moral, a negyedik, hogy a humanitás a moral, az ötödik, hogy az egyenlőség a moral. És igy tovább. Mikor azt hallom merészen hangoztatni, j hogy maga a szoczializmus a moral, eszembe jut azt felelni reá, hogy ma nincs már igazi szoczializmus, azért is vannak annyi pártra, felekezetre töredezve, bomolva. Most csupán munkások vannak, akik bérharczot indítanak a gyáros ellen, vannak anarchisták, akik a fejedelmekre s a vezető államférfiakra leskelődnek, de igazi szoczialisták, amilyeneket a XIX. század lelkes emberei között ismertünk, akik rajongtak a gondolatért, hogy az ember édes testvére, hű felebarátja embertársának, ma ily szoczializmus nem lehetséges. Ma van patriarchális védelme a szegény kisiparosnak, a jámbor földmivelőnek, az egyszerű munkásnak, ma fensőbb erkölcsi szempontból bizonyos atyai jóakarattal tekintünk az Ínségre, a nyomorgó munkásra: ez azonban idealisztikus, nem pedig szoczialisztikus gondolkodás. Sokan megütközhetnek azon, hogy én most, mikor lapjaink minden hasábján találkozunk szoczialis, szoczializmus, szoczialista szókkal, mikor a szocziologiával foglalkozik minden árva gondolkodó, mikor vérengző szoczialis lázadá- dások, szörnyű forradalmak állnak előttünk: akkor merem állítani, hogy igazában véve megszűnt, pihenni tért a szoczializmus, mert szivünkből kialudtak tápláló eszméi. De rendesen ez az erkölcsi intézmények, alkotások sorsa. Sokszor még élnek, látszólag virágzanak; pedig már belül korhadnak, romlanak, alapjaik süppednek, támaszaik diiledeznek s maholnap ösz- szeomlanak. Ez a szoczializmus mai helyzete. Mikor az emberiség a tekintélyt, az isteni morált keresi és nagy részben megtalálja, senkit, még a szoczialistákat sem elégítheti ki a reális idők lágy jósága, irgalmas altruizmusa. Az isteni j moral azonban nem ismeri a féktelen ember szabadságát, hanem csak az erényét, az önmegtagadását; vallja ugyan a testvériséget és egyenlőséget, de nem a társadalomban, nem a tekintélyben és az anyagi javakban, hanem Krisztusban s az Isten országában. De még a menyországban sem fogadja el a teljes egyenpedig a fiatalok közül se ritt volna ki valami túlságosan. Pók Gábor megállóit az ajtóban és beszólt: — Itthon van Julis asszony? A kis pösze hetes leány azt válaszolta, hogy egyszeriben hazatér. Közben pedig száj- tátva bámészkodott azon, hogy mit akarhat Gábor bácsi ezzel a siró porontytyal? — Ne vérnyákolj mán, csittigatta Pók Gábor a sivalkodót. De ez csak tovább hasogatta a levegőt. Egy darabig gyámoltalanul állott a jó ember, de hirtelen észbekapott. ~ Éhös vagy, ügyé? És mintha csak a pontos választ is megkapta volna kérdésére: letette a gyereket. Kiment a pitvarba. Onnét teljes köcsöggel tért vissza. A hetes leánytól tiszta keszkenőt kerített. Beletett egy darab kenyeret és a köcsögbe mártotta kendőstől; aztán élhetetlen jósággal odavetette a kicsike szájához, bizogatván: — No ne, ögyél! Az pedig, akárcsak értette volna a szót, éhes mohósággal szopogatni kezdte a pempőt. Erre már Vidáné hazaérkezett. Mikor a szobába lépett és megpillantotta a gyerekkel veszkődő nagy embert, ámultán csapta össze kezeit, úgy kiáltotta: — Mit tösz kelmed ? Pók Gábor meg se zavarodott. Komolyan felelt vissza fordultában: — Szoptatok. Julis asszony jóságosán nevetett. lőséget, mert ott is elsőbbséget élveznek az Ur szentjei. De mikor elpihennek bensőnkben az idealizmus hullámai, ha lecsillapodnak habjai s újra az alkotó részek szabadságáért kezdünk rajongani, akkor nem lesz hiú cégér a szabadság, egyenlőség és testvériség eszméje, hanem termékeny idea, melyeket a győzelmes szoczializmus zászlain szívesen olvasnak unokáink. Piaczi mizériák. Mi, a piaczra naponta kijáró nők, már igazán alig vártuk, hogy az uj főkapitányt szívből üdvözöljük szép állásában s egyidejűleg reá tereljük a figyelmét egy néhány, minket érdeklő dologra is. Reméljük, legelőször is, hogy törölni fogja a múltakban oly szigorúan vett, de komoly emberek szerint is nevetséges határozatot, mely szerint minden vevő vagy árusító, ki majorságot visz a kezében, azt büntetés terhe alatt csak ültetve szabad vinnie és nem csüngetve. Az állatkínzás megakadályozásának ennél a határozatnál alig van tulhajtottabb foka! Bajosan hiszem, hogy széles e hazában volna még egy ily furcsa határozat az állat- védelem terén. Reméljük és várjuk is, hogy ezt befogja a mi uj főkapitányunk szüntetni. A második dologra is kérjük figyelmét. Ha hetivásárkor kimegyünk, mondjuk, reggel hat órakor a piaczra, már a majorsághoz csak a kofa ármádián keresztül juthatunk. Kimentem reggel öt órakor is, épp úgy jártam, sőt még rám is szóltak a kofák, hogy mi lesz már ma-holnap, ha az úrnők is hajnalban járnak ki a piaczra bevásárolni, miből éljen meg a szegény kofa! stb. Erre megtettem, hogy kimentem a város végére, hogy csak kifogok rajtok, hát sikerült? Dehogy! Ott is három-négy rendbeli kofa válogatta már a piaczra siető asszonyoktól a majorságot, hogy a piaczra vive majd ötven, de sőt száz perczenttel is drágábban eladhassák. így megy ez hétről-hétre, úgy hogy maholnap már csakis másodkézből fogunk tudni vásárolni óriás perczentre, úgy, hogy azt a pár csirkét, amit pár perczczel előbb megvesz a kofáné mondjuk 1 koronáért, egyet fordul és 2 korona 40 fillérért árusítja. Én nem bánom, hadd éljen az a szegény kofa, de ne dolgozzék ily óriás perczentre, ha— Hát aztán kié ez a gyerök ? és közelebb lépett. Az ember mély meggyőződéssel szólt: — Most mán az enyém. — A kelmédé ? — Igön. Apródonként azonban kivallotta az esetet és végezetül ránézett az asszonyra, mondván: — Hát elhoztam. Julis asszonyt egyszeribe elfogta a rihatné- komság. Pók Gábor pedig úgy akarattal toldotta meg a beszédet: — Embört nevelök belüle! Julius szemeit törölgette és szinte gyűlölködve vetette oda a csecsemő ismeretlen anyjára: — A dög asszony. Aztán fojtódottan ünnepélyesen fordult Gáborhoz! — Kelmedet megáldja érötte a jó Isten. Pók hallgatott. Erre már nem volt szava. Csak nagy háladatossággal nézett az asszonyra, aki teljességgel elértette szándokát. Julis asszony megfürösztötte, tisztába szedte a gyereket. Mikor a dolgát elvégezte, leült. Nagy csöndesség támadt. így szokott az lenni, ha sok a mondani való. A gángé ember testén átfutott valami parázs érzelem. Szédülni kezdett, mert szokásánál messzebbre gondolkodott. Egyszerre csak megszólalt: — Julis asszony, itt hagyom a gyerököt.
