Nagybánya, 1906 (3. évfolyam, 27-52. szám)
1906-09-06 / 36. szám
2 1906. szeptember 6. NAGYBÁNYA akik egyenes adót fizethetnek. Az alkoholizmus szociális és gazdasági pusztításait tapasztalva, önként tóiul előtérbe az a követelés, hogy az alkoholizmus elleni küzdelem ne csak a társadalom egészség- ügyi vagy ethikai mozgalma legyen, de az állam is ismerje kötelességeit és feladatait, amelyek e kérdés dolgában reá várnak. Es éppen nemzetgazdasági szempontból kell résztvennie az alkoholfogyasztás és az által okozott károk csökkentését, megszüntetését czélzó akczióban. Az államnak, mely az egész nép jólétét van hivatva előmozdítani és amely nem akarja, hogy a népek világversenyében visszaszorittassék, nem szabad az alkoholellenes küzdelmet a társadalom magánügyének hagynia és a harcot tisztán a társadalmi egyesületekre bízni. Azt az állam, a köz ügyének kell megtennie! Csak az oly állam lehet erős és szilárd, amelynek testileg, szellemileg erős, ép és egészséges polgárai vannak, ilyenek megteremtéséhez pedig mindenekelőtt ki kell küszöbölnie azokat a tényezőket, amelyek a degeneracziót, az erkölcsi és testi elfajulást elősegítik. És e téren nem is tisztán egészségügyrendőri ténykedésekre van szükség, mint inkább egész- ; séges szocziális viszonyok létesítésére. Messzemenő munkásvédelem, a lakosság élelmezési s lakásviszonyainak, a szegény- és árvaügynek helyes rendezése, munkásbiztositás stb. lesznek azok a tényezők, amelyek nagymértékben fognak hozzájárulni — az egyéb direkt állami intézkedések mellett — az alkoholvész csökkentéséhez. Mindezen intézkedések kivitelére és az egész állami beavatkozás helyes irányítására megfelelő hivatalos fórumot kell teremteni és az egész államgazdaságnak az egészségügyi, a kereskedelmi, gazdasági és adópolitikának egyaránt magán kell viselnie az alkoholelleni harcznak legalább némi jellegét. Dr. Dóczl Imre. A vármegye és a bányavárosok. Azok a lelkes és fényes ünnepségek, a melyekkel az elmúlt héten a főispánt fogadták, egy-két napra ismét a bányavárosokra irányították a vármegye figyelmét. Sajnos, hogy a vármegyének és a bányavárosoknak leginkább csak az ilyen parádés alkalmak az érintkezési pontjaik. A vármegyének elég az, hogy alkalomadtán Nagybányán kitünően lehet mulatni, viszont a bányaiak mindezideig megelégedtek azzal, hogy a vármegye jól mulat náluk s ezzel kölcsönösen napirendre tértek egymás felett. Hogy egy kicsit komolyabban foglalkozzanak egymással, hogy keressék azokat az okokat, a melyek egymásra utalják őket, hogy a vármegye és a bányavárosok által közösen kitűzött czélok közös erővel vitessenek előre a magyarság javára — bizony mindezekről nem sok szó esett eddig. Az elmúlt és soha többet vissza nem jövendő korszaknak Nagybánya csak politikailag létezett, épenugy, mint a vármegye többi nemzetiségi vidékei. De ezt a politikai értelemben létezést nem úgy kell felfogni, mintha a vármegye vezetőinek bármikor is a nemzetiségi viszonyok miatt fájt volna a fejük és mintha erélyesen bölcs politikával igyekeztek volna amaz ugyancsak exponált végvidéken erősíteni, fejleszteni a magyarságot. Korántsem Ha Nagybánya, Soinkut, Krassó, Medgyes rendesen beszállították a leltári mame- lukokat, el volt velük intézve a kérdés az országos politika szempontjából, ha s a mindenkori hatalmi érdekek megfelelő támaszt találtak a nagybányai, ugyan sokszor akaratuk ellenére megyegyülésre kényszeritett kincstári szavazatokban. Dicsértessék érette a magyarok Istene, megváltozott az idők járása úgy a vármegyében, mint a bányavárosokban. Amaz is, ezek is, a nemzeti gondolat minden akadályt elhárító hatása alatt megszabadultak lenyűgöző bilincseiktől. S pusztán ez az olyan sokat gúnyolt nemzeti eszme elég volt ahhoz, hogy Szatmár egyszerre az ország vezető vármegyéi sorába emelkedjék és ahhoz, hogy Nagybánya, minden kincstári kerületek legkhtcstáriabbja olyan óriási többséggel küldjön a parlamentbe függetlenségi képviselőt, a milyen becsületére vált volna a magyar alföld legkuruczabb kerületének is. Sok és biztató jelünk van arra, hogy ez uj korszakban a vármegye és a bányavárosok sokkal jobban megfogják egymást érteni, sokkal inkább tisztába jönnek közös feladataikkal s egymásra utaltságukkal, mint a hogy ez a gyászos emlékű múltban történt. Ennek a gondolatkörnek mi voltunk legbuzgóbb terjesztői a kezdet kezdetétől fogva, örömteljes ambiczióval folytatjuk munkánkat ma, a midőn joggal remélhetjük törekvésünk sikerét. Az alkotásoknak reánk következő korszakában, mely azonban helyzetünk prekárius voltánál fogva minden perczben ismét átalakulhat a küzdelmek korszakává, épugy szüksége van a vármegyének a bányavárosokra, mint viszont. A vármegye a bányavárosoknak a városi élet sok száz éves kultúrája által nevelt intelli- gencziájában, ha ez kész résztvenni a vármegyei életben, kitűnő anyagot nyer, viszont a bányavárosok nap-nap mellett súlyosabbá váló helyzetükben anyagilag is, nemzeti tekintetekből is csak lendületet várhatnak a vármegyével való szorosabb és bensőségteljesebb viszony létrejöttétől. Innen a vármegye nyugati határáról nem az installácziós ünnepségeknek minden disszonáns hangtól ment, rózsás szemüvegén át nézzük a dolgokat, hanem nézzük szigorú tárgyilagossággal. E szempontból kell tényeket megállapítanunk, következtetéseket levonnunk. A bányavárosok, melyek nemcsak a vármegye, de az ország egész keleti részén legkitoltabb bástyái a magyarságnak, nem fejlődnek olyan mértékben, ahogy ez nemzeti szempontból kívánatos volna, sőt a kisebbiknek s igy a védelemre még fokozatosabban reászorulónak, Felsőbányának népessége minden természeti törvény ellenére 40 év óta lassan bár, de állandóan apad is. Nagybányáról, melynek lélekszáma különösen a két utolsó népszámlálás közötti időben örvendetesen gyarapodott, ezt szerencsére nem mondhatjuk, de igenis elmondhatjuk mind a kettőről azt, hogy bár lakosaik törhetetlen hazafiassága következtében bevehetetlen várai a magyarságnak, de kifelé ható magyarosító erejük minimális. Magukra hagyva nem is tehetnek semmit a magyarság terjesztésére irányuló hivatásukért, hiszen az önfentartási küzdelem teljesen igénybe veszi ereiket. Állami intézmények, nagy és magyar ipartelepek létesítése, mely utóbbiakra a vidék specziális alakulatánál fogva különösen alkalmas, ezek volnának a segítség, az erősítés leg- hathatósabb szerei. E czikkünk kereteit túlhaladná a kérdés ezen részével való bővebb foglalkozás, e helyett inkább arról kívánunk írni ezúttal, milyen módon nyúlhatna a hóna alá Szatmárvármegye erős és vagyonos magyarsága a keleti részek szorongatott magyarjainak társadalmi utón és úgy, hogy aki részt venne az akczióban, nem csak hasznát, de gyönyörűségét is találná benne. megtágultak, elgyöngültek, de elméje még élesebb lett, megtanult a sötétben látni, bölcsen gondolkodni és lankadó erejét visszaadta a hit, mely megszállta lelkét, hogy elméje tisztaságával ki fogja vívni azt az Igazságot, amit nem tudott diadalra juttatni szive lelkesedésével, aczél karja erejével. Legelső útja egy nagy városba vezette, a hol a tágas főtéren felállított emelvényről díszes menyezett alatt, a város bírája osztotta az Igazságot. Már csak egy pörlekedő pár várt az ítéletre. Az emelvény előtt porban fetrengve siránkozott két sápadt asszonyszemély, mig fent az emelvényen, a biró oldalánál gőgös pöffesz- kedéssel magyarázta panaszát egy gazdag ruházatú kalmár. A vándor odament az asszonyokhoz és megkérdezte az idősebbet, miért siránkoznak annyira, miért fetrengenek a porban és miért verik homlokukkal a földet? — Oh, jó uram, szörnyű a mi bajunk, szörnyű a bánatunk. Áz a gazdag kalmár, ki most panaszol be bennünket a bírónak, ötven aranyat adott nekem kölcsön, beírva a kötle- vélbe, hogy birtokomból bármit elkobozhat, ha az ötven aranyat a kitűzött időre vissza nem fizetem. Ez az idő elmúlt és én nem tudtam fizetni, fel is ajánlottam neki minden vagyonomat, de ő a leányomat követeli, azt állítja, hogy joga van hozzá, mert a leányom szintén az én tulajdonom és én felajánlottam neki mindent, a mi az enyém, — igy szól az irás, — ha fizetni nem tudok. Ez a mi nagy bajunk jó uram és nincs, a ki segítsen rajtunk, nincs, a ki jó tanácscsal megmentsen e szörnyű veszedelemből. — Szárítsd fel omló könnyeidet szegény meggyötrött lélek te, nem oly rosszak az emberek, mint ahogyan hisszük. Én leszek a tanácsadód, én leszek a védőd. Megszólalt a biró; a vád im elhangzott, van-e valaki, a ki vállalkoznék a védelemre is? Az idegen előlépett, hogy megvédelmezze az árvákat, elhagyottakat. Ragyogó ékesszólással, meggyőző erővel verte le a kalmár követelését, napnál fényesebben bizonyította be az üldözöttek igazát s a vádló kalmár embertelen követelésének Isten és a földi törvények értelmében való tarthatatlanságát. A tömeg ujjongott, tapsolt a védőnek és úgy üdvözölte őt, miként egy uj Messiást. A biró pedig kérdőleg, gyanakodva nézett a kalmárra. — Hallottad ezt kalmár, az ügyed rosszul áll, az Igazság serpenyője félre billent, bizony bizony mondom, követelésedért nem adnék egy fabatkát. — Kegyes biró, válaszolt a kalmár. Nagy az én bizodalmám az én Igazamhoz s magad is befogod ez látni, ha ügyemet jobban megvizsgálod. És a biró zsebébe csúsztatott egy erszény aranyat. — Való igaz, mondá a biró, hogy jól megfontolva a dolgot, elmémben javadra kezd derengni az Igazság, ámbár a serpenyő még mindig ellened vall. — Nézd meg jobban ó bölcs biró azt a serpenyőt, világosítsa fel az ég a te bölcs elmédet. És újra a biró zsebébe csúsztatott egy aranynyal telt kövér erszényt. — Igazad van derék kalmár, elmém már tisztán lát és el nem vakíthat egy idegen kóborló hazugsággal teli védő beszéde. A leány a tied, jogod van hozzá, megfizettél érte. így Ítélek én, az igazságos biró! És a tömeg, a mely az imént még ujjongva üdvözölte az idegen tudóst, gúnyos röhej közben kiverte a városból, lökdösve, leköpve az Igazság legendás bajnokát. Kinos vándorlása közben, a mikor már csak úgy vonszolta maga után az életet, egy oly csodaszép vidékre vetődött, a minő csak a paradicsom kert lehetett a bűnbeesés előtt. A kék égboltozatról tisztán ragyogott le a nap s feje felett arany tollú madárkák röpködtek s bűvös daltól zsongott az egész környék. A fáradt aggastyán félig elkábultan dőlt le a puha pázsitos fűre. Egyszerre a bokrok árnyékából egy fekete fürtös ifjú és egy aranyhaju leány jött ki. Az ifjú olyan volt, mint ő, élete tavaszán, a leányka pedig üde, mint egy májusi költemény, ártatlan, mint a meg nem született gondolat. Hosszú arany haját játszva csókolgatta a napsugár s szeme kék egében üdvözült, a ki belenézett. Szerelmes odaadással simult a leányka a legényhez, az pedig izmos két karjába zárva rátapasztotta ajkát a lány ajkára s egy csók csattanásában hangzott el a világ legszebbik zenéje. A vándornak pedig, ott a rejtekhelyén megdobbant a szive, egy édes zsibbadás reszketett át rajta s ősz fejjel tudta meg, hogy mint fürtös fejű ifjú, milyen közel volt kitűzött czéljához, mert egy igazság van e világon, melyet be nem mocskolhat semmi földi piszok, kedvesünknek első szűzi csókja . . .
