Nagybánya, 1906 (3. évfolyam, 27-52. szám)

1906-09-06 / 36. szám

2 1906. szeptember 6. NAGYBÁNYA akik egyenes adót fizethetnek. Az alko­holizmus szociális és gazdasági pusztítá­sait tapasztalva, önként tóiul előtérbe az a követelés, hogy az alkoholizmus elleni küzdelem ne csak a társadalom egészség- ügyi vagy ethikai mozgalma legyen, de az állam is ismerje kötelességeit és feladatait, amelyek e kérdés dolgában reá várnak. Es éppen nemzetgazdasági szempontból kell résztvennie az alkoholfogyasztás és az által okozott károk csökkentését, meg­szüntetését czélzó akczióban. Az államnak, mely az egész nép jólétét van hivatva előmozdítani és amely nem akarja, hogy a népek világversenyé­ben visszaszorittassék, nem szabad az alkoholellenes küzdelmet a társadalom magánügyének hagynia és a harcot tisz­tán a társadalmi egyesületekre bízni. Azt az állam, a köz ügyének kell megtennie! Csak az oly állam lehet erős és szilárd, amelynek testileg, szellemileg erős, ép és egészséges polgárai vannak, ilyenek megteremtéséhez pedig mindenekelőtt ki kell küszöbölnie azokat a tényezőket, amelyek a degeneracziót, az erkölcsi és testi elfajulást elősegítik. És e téren nem is tisztán egészségügyrendőri ténykedé­sekre van szükség, mint inkább egész- ; séges szocziális viszonyok létesítésére. Messzemenő munkásvédelem, a lakosság élelmezési s lakásviszonyainak, a sze­gény- és árvaügynek helyes rendezése, munkásbiztositás stb. lesznek azok a tényezők, amelyek nagymértékben fognak hozzájárulni — az egyéb direkt állami intézkedések mellett — az alkoholvész csökkentéséhez. Mindezen intézkedések kivitelére és az egész állami beavatkozás helyes irányítására megfelelő hivatalos fórumot kell teremteni és az egész állam­gazdaságnak az egészségügyi, a kereske­delmi, gazdasági és adópolitikának egy­aránt magán kell viselnie az alkoholelleni harcznak legalább némi jellegét. Dr. Dóczl Imre. A vármegye és a bányavárosok. Azok a lelkes és fényes ünnepségek, a melyekkel az elmúlt héten a főispánt fogadták, egy-két napra ismét a bányavárosokra irányí­tották a vármegye figyelmét. Sajnos, hogy a vármegyének és a bányavárosoknak leg­inkább csak az ilyen parádés alkalmak az érintkezési pontjaik. A vármegyének elég az, hogy alkalomadtán Nagybányán kitünően lehet mulatni, viszont a bányaiak mindezideig meg­elégedtek azzal, hogy a vármegye jól mulat náluk s ezzel kölcsönösen napirendre tértek egymás felett. Hogy egy kicsit komolyabban foglalkozzanak egymással, hogy keressék azokat az okokat, a melyek egymásra utalják őket, hogy a vármegye és a bányavárosok által közösen kitűzött czélok közös erővel vitessenek előre a magyarság javára — bizony mindezek­ről nem sok szó esett eddig. Az elmúlt és soha többet vissza nem jövendő korszaknak Nagy­bánya csak politikailag létezett, épenugy, mint a vármegye többi nemzetiségi vidékei. De ezt a politikai értelemben létezést nem úgy kell felfogni, mintha a vármegye vezetőinek bár­mikor is a nemzetiségi viszonyok miatt fájt volna a fejük és mintha erélyesen bölcs politi­kával igyekeztek volna amaz ugyancsak exponált végvidéken erősíteni, fejleszteni a magyarságot. Korántsem Ha Nagybánya, Soinkut, Krassó, Medgyes rendesen beszállították a leltári mame- lukokat, el volt velük intézve a kérdés az országos politika szempontjából, ha s a minden­kori hatalmi érdekek megfelelő támaszt találtak a nagybányai, ugyan sokszor akaratuk ellenére megyegyülésre kényszeritett kincstári szava­zatokban. Dicsértessék érette a magyarok Istene, megváltozott az idők járása úgy a vármegyé­ben, mint a bányavárosokban. Amaz is, ezek is, a nemzeti gondolat minden akadályt elhárító hatása alatt megszabadultak lenyűgöző bilincse­iktől. S pusztán ez az olyan sokat gúnyolt nemzeti eszme elég volt ahhoz, hogy Szatmár egyszerre az ország vezető vármegyéi sorába emelkedjék és ahhoz, hogy Nagybánya, minden kincstári kerületek legkhtcstáriabbja olyan óriási többséggel küldjön a parlamentbe függetlenségi képviselőt, a milyen becsületére vált volna a magyar alföld legkuruczabb kerületének is. Sok és biztató jelünk van arra, hogy ez uj korszakban a vármegye és a bányavárosok sokkal jobban megfogják egymást érteni, sokkal inkább tisztába jönnek közös feladataikkal s egymásra utaltságukkal, mint a hogy ez a gyászos emlékű múltban történt. Ennek a gondolatkörnek mi voltunk leg­buzgóbb terjesztői a kezdet kezdetétől fogva, örömteljes ambiczióval folytatjuk munkánkat ma, a midőn joggal remélhetjük törekvésünk sikerét. Az alkotásoknak reánk következő korsza­kában, mely azonban helyzetünk prekárius voltánál fogva minden perczben ismét átalakul­hat a küzdelmek korszakává, épugy szüksége van a vármegyének a bányavárosokra, mint viszont. A vármegye a bányavárosoknak a városi élet sok száz éves kultúrája által nevelt intelli- gencziájában, ha ez kész résztvenni a várme­gyei életben, kitűnő anyagot nyer, viszont a bányavárosok nap-nap mellett súlyosabbá váló helyzetükben anyagilag is, nemzeti tekintetekből is csak lendületet várhatnak a vármegyével való szorosabb és bensőségteljesebb viszony létrejöttétől. Innen a vármegye nyugati határáról nem az installácziós ünnepségeknek minden disszo­náns hangtól ment, rózsás szemüvegén át nézzük a dolgokat, hanem nézzük szigorú tárgyilagos­sággal. E szempontból kell tényeket megállapí­tanunk, következtetéseket levonnunk. A bánya­városok, melyek nemcsak a vármegye, de az ország egész keleti részén legkitoltabb bástyái a magyarságnak, nem fejlődnek olyan mértékben, ahogy ez nemzeti szempontból kívánatos volna, sőt a kisebbiknek s igy a védelemre még foko­zatosabban reászorulónak, Felsőbányának népes­sége minden természeti törvény ellenére 40 év óta lassan bár, de állandóan apad is. Nagy­bányáról, melynek lélekszáma különösen a két utolsó népszámlálás közötti időben örvendetesen gyarapodott, ezt szerencsére nem mondhatjuk, de igenis elmondhatjuk mind a kettőről azt, hogy bár lakosaik törhetetlen hazafiassága kö­vetkeztében bevehetetlen várai a magyarságnak, de kifelé ható magyarosító erejük minimális. Magukra hagyva nem is tehetnek semmit a magyarság terjesztésére irányuló hivatásukért, hiszen az önfentartási küzdelem teljesen igénybe veszi ereiket. Állami intézmények, nagy és magyar ipar­telepek létesítése, mely utóbbiakra a vidék specziális alakulatánál fogva különösen alkal­mas, ezek volnának a segítség, az erősítés leg- hathatósabb szerei. E czikkünk kereteit túlhaladná a kérdés ezen részével való bővebb foglalkozás, e helyett inkább arról kívánunk írni ezúttal, milyen módon nyúlhatna a hóna alá Szatmárvármegye erős és vagyonos magyarsága a keleti részek szoron­gatott magyarjainak társadalmi utón és úgy, hogy aki részt venne az akczióban, nem csak hasznát, de gyönyörűségét is találná benne. megtágultak, elgyöngültek, de elméje még éle­sebb lett, megtanult a sötétben látni, bölcsen gondolkodni és lankadó erejét visszaadta a hit, mely megszállta lelkét, hogy elméje tiszta­ságával ki fogja vívni azt az Igazságot, amit nem tudott diadalra juttatni szive lelkesedésével, aczél karja erejével. Legelső útja egy nagy városba vezette, a hol a tágas főtéren felállított emelvényről dí­szes menyezett alatt, a város bírája osztotta az Igazságot. Már csak egy pörlekedő pár várt az ítéletre. Az emelvény előtt porban fetrengve si­ránkozott két sápadt asszonyszemély, mig fent az emelvényen, a biró oldalánál gőgös pöffesz- kedéssel magyarázta panaszát egy gazdag ru­házatú kalmár. A vándor odament az asszonyokhoz és megkérdezte az idősebbet, miért siránkoznak annyira, miért fetrengenek a porban és miért verik homlokukkal a földet? — Oh, jó uram, szörnyű a mi bajunk, szörnyű a bánatunk. Áz a gazdag kalmár, ki most panaszol be bennünket a bírónak, ötven aranyat adott nekem kölcsön, beírva a kötle- vélbe, hogy birtokomból bármit elkobozhat, ha az ötven aranyat a kitűzött időre vissza nem fizetem. Ez az idő elmúlt és én nem tudtam fizetni, fel is ajánlottam neki minden vagyonomat, de ő a leányomat követeli, azt állítja, hogy joga van hozzá, mert a leányom szintén az én tu­lajdonom és én felajánlottam neki mindent, a mi az enyém, — igy szól az irás, — ha fizetni nem tudok. Ez a mi nagy bajunk jó uram és nincs, a ki segítsen rajtunk, nincs, a ki jó tanácscsal megmentsen e szörnyű veszedelemből. — Szárítsd fel omló könnyeidet szegény meggyötrött lélek te, nem oly rosszak az em­berek, mint ahogyan hisszük. Én leszek a tanácsadód, én leszek a védőd. Megszólalt a biró; a vád im elhangzott, van-e valaki, a ki vállalkoznék a védelemre is? Az idegen előlépett, hogy megvédelmezze az árvákat, elhagyottakat. Ragyogó ékesszólással, meggyőző erővel verte le a kalmár követelését, napnál fényeseb­ben bizonyította be az üldözöttek igazát s a vádló kalmár embertelen követelésének Isten és a földi törvények értelmében való tartha­tatlanságát. A tömeg ujjongott, tapsolt a védőnek és úgy üdvözölte őt, miként egy uj Messiást. A biró pedig kérdőleg, gyanakodva nézett a kalmárra. — Hallottad ezt kalmár, az ügyed rosszul áll, az Igazság serpenyője félre billent, bizony bizony mondom, követelésedért nem adnék egy fabatkát. — Kegyes biró, válaszolt a kalmár. Nagy az én bizodalmám az én Igazamhoz s magad is befogod ez látni, ha ügyemet jobban meg­vizsgálod. És a biró zsebébe csúsztatott egy erszény aranyat. — Való igaz, mondá a biró, hogy jól megfontolva a dolgot, elmémben javadra kezd derengni az Igazság, ámbár a serpenyő még mindig ellened vall. — Nézd meg jobban ó bölcs biró azt a serpenyőt, világosítsa fel az ég a te bölcs el­médet. És újra a biró zsebébe csúsztatott egy aranynyal telt kövér erszényt. — Igazad van derék kalmár, elmém már tisztán lát és el nem vakíthat egy idegen kó­borló hazugsággal teli védő beszéde. A leány a tied, jogod van hozzá, meg­fizettél érte. így Ítélek én, az igazságos biró! És a tömeg, a mely az imént még uj­jongva üdvözölte az idegen tudóst, gúnyos röhej közben kiverte a városból, lökdösve, le­köpve az Igazság legendás bajnokát. Kinos vándorlása közben, a mikor már csak úgy vonszolta maga után az életet, egy oly csodaszép vidékre vetődött, a minő csak a paradicsom kert lehetett a bűnbeesés előtt. A kék égboltozatról tisztán ragyogott le a nap s feje felett arany tollú madárkák röp­ködtek s bűvös daltól zsongott az egész kör­nyék. A fáradt aggastyán félig elkábultan dőlt le a puha pázsitos fűre. Egyszerre a bokrok árnyékából egy fekete fürtös ifjú és egy aranyhaju leány jött ki. Az ifjú olyan volt, mint ő, élete tavaszán, a leányka pedig üde, mint egy májusi költemény, ártatlan, mint a meg nem született gondolat. Hosszú arany haját játszva csókolgatta a napsugár s szeme kék egében üdvözült, a ki belenézett. Szerelmes odaadással simult a leányka a legényhez, az pedig izmos két karjába zárva rátapasztotta ajkát a lány ajkára s egy csók csattanásában hangzott el a világ legszebbik zenéje. A vándornak pedig, ott a rejtekhelyén megdobbant a szive, egy édes zsibbadás resz­ketett át rajta s ősz fejjel tudta meg, hogy mint fürtös fejű ifjú, milyen közel volt kitűzött czéljához, mert egy igazság van e világon, melyet be nem mocskolhat semmi földi piszok, kedvesünknek első szűzi csókja . . .

Next

/
Thumbnails
Contents