Nagybánya, 1906 (3. évfolyam, 27-52. szám)
1906-08-16 / 33. szám
2 NAGYBANYA 1906. augusztus 15. czimkorságos jelszavak után indulva, keresi a maga boldogulását! S a napról-napra megújuló kétségbeejtő jelenségek sem képesek észretéri- teni sem a szülőket, sem a pályakereső ifjúságot. Nem akarnak tudomást venni arról, hogy az értelmi pályák selejtes és nem selejtes elemekkel immár annyira túlzsúfoltak, hogy ha egy tanítói állás megürül, még a legsilányabb fizetésüekre is száz és száz pályázó akad. Nem rettenti el őket az, hogy amidőn legközelebb városunkban egy albirói állás megürült, arra nem kevesebb, mint hatvannégy diplomás ember pályázott. Nem riadnak meg attól, hogy látják a beamteri világ nagy küzdelmeit a megélhetésért, hogy az urat játszó külső csillogás alól úgyszólván ordítva rí ki a nyomorúság. Mi lehet mégis az oka, hogy annyi keserű tapasztalat daczára, a beamteri pálya mégis kedvesebb, vonzóbb? Megmondjuk őszintén, leplezetlenül. Épen azon okból, hogy az iparos pályát főleg azok keresték fel nagyobb számban, kik más pályán korlátoltságuknál fogva abszolúte nem boldogulhattak, az iparos osztály — kivéve a tiszteletre méltó kivételeket — általánosságban nem bir oly intelligencziával, hogy oly tekintélye legyen, mely maga köré vonzaná az ambicziozusabb ifjúságot is. Az iparososztály még a maga szakmájában sem bírván megfelelő képzettséggel — itt ismét hangsúlyozzuk a tiszteletre méltó kivételeket - nem is képes hivatásának megfelelni s igy csak természetes, hogy a legtöbbje nyomorúságos helyzettel küzd, mely riasztó hatással van mindenkire. Ha tehát az intéző körök az immár tűrhetetlen helyzetet orvosolni akarják, j arra kell törekedniük, hogy megdöntsék azt a lekicsinylő felfogást, mely közép- osztályunkban az iparos pálya iránt tagadhatatlanul megvan. Ez pedig csak úgy lehetséges, ha egyrészt törvényhozási utón emelik az ipari szakképzettség nivófejét. Apró eleven szemében végnélkül való megadás tükrözött. A szobában egyszerre tompa rekedt kö- hintés hallatszott. Homokosné ijedt szemet vetett az asztal lába irányában; aztán esdőleg pillantott az urára. — Hát igazán nincs lelked? kérdezte szinte könyörögve és eléje tolta a török ízlésű kávéscsészét. A köhintés ismétlődött. A gyógyszerész világoskék szemeibe valami jóindulat-féle lopódzott. Egy percnyi ideig a kutyára nézett, aztán kivette foga közül a szivart s tüzes felével rányomta a hamutartó efíendi bronz turbánjára. Olyan szivreható dolog is az, mikor egy kis fekete kutya köhög. Az asszony ^ csücskénél fogva hamarosan összehajtotta az asztalkendőjét s odasompolyogva urához, gyöngéd csókot nyomott a gyógyszerész ízléssel kifent bajusza tájékára. — Mit főzzünk vacsorára, János ? kérdezte hízelgő mosolylyal. Rendes körülmények között ugyan esze ágában sem szokott lenni, hogy ettől a magas szőke gyógyszerésztől a vacsora részleteire nézve kérdezősködjék, most azonban határozottan látszott rajta, hogy még a csillagokat is képes volna lehozni az égről az urának vacsorára. A gyógyszerész hirtelen elkomorodott; valami kesernyés visszaemlékezés sajátságosán józan kifejezést csalt a vonásaira. Aztán egyszeribe úgy vette észre, mintha mégis csak pazarlás volt volna tőle, hogy azt a íéldarab jó szivart olyan hebehurgyán eldobta. — Semmit se főzz vacsorára, mondta minden igaz ok nélkül felingerülve és kirúgta maga alól a széket. ját. Ez emelni fogja az iparos osztály j tekintélyét. Másrészt pedig nem szabad visszariadni a legmesszebb menő áldozatoktól sem, hogy a kisipart megmentsük a fenyegő tönktől s felvirágzását minden eszközzel biztosítsuk. Ezzel az iparosok anyagi boldogulásának fogjuk lerakni alapjait. E két szempontot, most, hogy az ipartörvény revizó alá kerül, figyelmen kívül hagyni nem lehet. Az iskolai év küszöbén, a pályaválasztás aggodalmas mérlegelésénél, kínos tépelődésénél ajálnjuk e sorainkat meg- szivlelésre. A szülők, a pályaválasztó ifjúság előtt az lebegjen, hogy bármennyire is elesett jelenleg az iparos osztály, az azonban, ki megfelelő alapképzettséget, általános műveltséget, szorgalmat, kitartást, becsületes munkára való törekvést és szaktudást visz e pályára, úgy erkölcsi tekintélyben, mint anyagi felvirágzásban jobban boldogulhat, mintha a hivatali hierarchiában a legszerencsésebb karriert csinálná! é m Árverési hiénák. Augusztus 14. Hova tovább, az árverési visszaélések mind- nagyobb arányokat öltenek, amik arra indítják intéző köreinket, hogy e visszaélések meggát- lására megtegyék a szükséges intézkedéseket. Legutóbb a debreczeni kereskedelmi s iparkamara foglalkozott az árveréseken mutatkozó nagyfokú visszaélésekkel, melyek sok embernek romlását okozták már, anélkül azonban, hogy abból a hitelezőnek valamelyes haszna lett volna. Rendszerré vált ugyanis nyilvános, biró- 1 sági árveréseinknél az, hogy néhány hivatásszerű árverési vevő - köznyelven árverési hiéna — mindenféle fortélylyal és furfanggal lehetetlenné teszi a reális vevőknek a bírósági árveréseken való vásárlást. Nem irtóznak attól sem, hogy a bírósági árverésen megjelenő vevők személye ellen inzultusokat és zaklatásokat kövessenek el a czélból, hogy őket onnan elzavarják. Czélukat elérvén, azután mint a hely- i zet urai, lehetetlen olcsón megvásárolnak köz- megegyezései mindent s a bírósági árverés elmúltával tartanak meg, „maguk között való szétosztás“ czimén egy tulajdonképeni árverést, - immár a hatósági személyek távollétében. Ezeket az állapotokat jól ismeri a hatóság és közönség. Ezért a közönség távol tartja magát az árverésektől s viszont a hatóság azzal nyugtatja meg magát ezen állapottal szemben, hogy kénytelen tűrni, mert különben a legtöbb árverés vevő hiányában megtarthatat- lan volna. Ezen állapotból pedig jelentékeny anyagi károsodás és lényeges erkölcsi hátrányok származnak úgy az egyesekre, mint a közre. A követelést végrehajtás utján szorgalmazó hitelező ritkán jut pénzéhez, ha ingó árverésre kerül a dolog; az adós holmija potom áron elkótyavetyéltetvén, súlyos anyagi kárt szenved indokolatlanul. A czél tehát — a hitelező kielégítése — az eszköz áldozatául esik, mert a legtöbb esetben az adós tönkretétetik anélkül, hogy a hitelező kielégítést találna. Mindamellett pedig a közre háramló erkölcsi kár még sokkal nagyobb s alig részletezhető. Eltekintve a köteles törvénytiszten eletesett csorbától, mely kifejeződik a szorongatott adósok által kitalált számtalan törvényt megkerülő, hitelezőt kijátszó formulában és módozatban, számos a nemzeti termelésben részt nem vevő parazita alapítja a közerkölcs szempontjából épen nem kívánatos existentiáját jogrendszerünk eme hézagára s élvezi rombolása gyümölcseit. Bíróságaink és közönségünk egyaránt „árverési hiéna“ néven ismeri őket s ez jellemzésüket ki is meriti. Ezen jelenségekkel szemben a debreczeni kamara véleménye szerint segíteni kell és segíteni lehet is. Nem áll ugyanis az, hogy reális árverelő közönség nem akadna mindig, vagy legalább is az esetek túlnyomó többségében, csak biztosságot kellene nyújtani annak a közönségnek, hogy zavartalanul és méltóan árveVette a kalapját és se szó, se beszéd, a faképnél hagyta az asszonyt kutyástul együtt. * Körülbelül másfél esztendeje, valamelyik hűvös őszi délután Homokos ur éppen az élet abbeli hiábavalóságairól elmélkedett, hogy a bekötözött fájós torka miatt még csak ki sem mehetett a felesége elébe a vasúthoz, mikor az előtornácz ajtaján valaki lármásan meghúzta a csengetyü drótzsinegét. A másik perczben kipattant az ebédlő ajtaja és a küszöbön betoppan a gyógyszerészné porköpenyes, alig telt, karcsú alakja. A férj felcsillanó szemmel ugrott fel a magashátu díván tarka könyöklőjéről. — Isten hozott, Irma! Hát megjöttél ? Nehány siető lépést tett feléje. Az idő szeptember közepe körül settenkedett; a sárguló kert lombjavesztett hársain csiripelve ugrált egy csomó éhenkórász ostoba veréb. A barnára viaszkozott padlódeszkán félve csuszamlott végig a hülő napsugár zománca. A cseléd vitorlavászonba varrt útitáskát lökött az asztalra. Az asszony odanyujtotta könyökig érő selyemkeztyüs kezét a férjének és ajkán a pirospetytyes fátyol alatt elszökkenő bágyadt mosolylyal, lassan, kifáradt hangon megszólalt: — Megjöttem .... Toldalékul még néhány frázist mondott a viszontlátás örömeiről és más efféle kellemes dolgokról. Pillantása hirtelen a férje csikós kendővel bekötött nyakára siklott. — Mi bajod? kérdezte nyugtalanul. A gyógyszerész előre tolta csinosan megfésült fejét. — Csekélység; csak a torkom fájt, Irma. De már elmúlt, jegyezte meg mindjárt mosolyogva és a két havi fürdőzés után rögtönzött viszontlátás örömére gyöngéden meg akarta csókolni a felesége halványpiros ajkát. Irma ijedten hátrált egy lépésre valót, mintha gyikot érezne talpa alatt. — A torkod fáj ? ? — Csak fájt, igazította helyre Homokos; aztán a felesége fürge szemébe nézett. — Hát meg se csókolsz? Nevetett. Az asszony sebtiben leránczigálta magáról a keztyüjét és visszamosolygott az urára. Szelíden megsimogatta a kiborotvált, veres arczát. — Majd ha már nem fáj a torkod, pi- czinyem . . . A piczinyem egy darabig még ránézett, aztán, mint mondani szokták, nyelt egyet és valahogyan úgy érezte, mintha nyelés közben a mandulája helyett a szive fájt volna. Ez volt Homokos János életének egyetlen keserű visszaemlékezése. * Mindamellett, hogy Homokos János már több, mint egy hete nem dohányzott a lakásán, a kis Atlas egészségi állapota még mindig nem volt kielégítőnek tekinthető. Irma, kitől a Mindenható eddigelé azt az örömet is megtagadta, hogy gyermek legyen, rossz kedvüen járt ide-oda a tágas lakásban és minduntalan átküldte valamelyik cselédet az ura gyógyszertárába, hogy a nagynevű állat megrendült egészségét valamikép helyreállítsa. Ha ura gyöngéden kezébe vette a kezét
