Nagybánya, 1906 (3. évfolyam, 27-52. szám)
1906-12-20 / 51. szám
2 NAGYBÁNYA 1906. deczember 20. ságosabb Hiszen ha a főváros minden beruházást, melyet az utóbbi évtizedekben tett, a jelen nemzedékkel akarná megfizettetni, akkor a fővárosi adófizető polgárok nem 80 és 100, hanem horribilis százalékú pótadók súlya alatt roskadoznának. E legfőbb hibánkhoz járul a vállalkozásnak teljes hiánya, a visszarettenés minden, üzleti szellemet is igénylő kezdeményezéstől. Pedig egy oly város, mint a miénk, mely annyi jövedelmeztethető vagyonnal bir, az üzleti vagy gazdasági szellemet épen nem nélkülözheti. Ez állításunk illusztrálására csak a nyaralók ügyét hozzuk fel. Elénk emlékezetünkben van még az a nagy felbuzdulás, mellyel a képviselőtestület a nyaralók eszméjét felkarolta. Hoztunk az épitésre vonatkozólag többrendbeli jogerős határozatot is s a nyaralók ügye az építés helyének kiválasztásánál mégis hajótörést szenvedett. S talán azon a felelősségérzeten is, melyet némelyek mindenáron kizárólag az építkezést indítványozókra akartak áthárítani. Pedig az a pár év, mely azóta lezajlott, fényesen igazolta, hogy a nyaralók felépítése igen jövedelmező vállalkozás lett volna, nemcsak a városra, mint erkölcsi testületre nézve, de szocziális szempontokból is. Ha az idegen nyaralók egy primitiv bányász szobáért havonta 30 — 40 koronát szívesen fizetnek, sőt még többet is, akkor a nem nagy költséggel, de modern berendezéssel felépített nyaralóktól a jövedelmezőséget elvitatni, határos a balgasággal. Ismét napirendre kerül legközelebb egy nagy kérdés, mely ugyancsak próbára fogja tenni a város képviselőtestületének vallalkozasi szellemét és képességét. Arról lesz szó, hogy a veresvizi mordföld s gyógyvíz felhasználásával egy nagyobb- szabasu fürdőépületet emeljünk. Gyógyvizünk messze földön hires s annak bámulatos ifyógyhatása általánosan ismeretes, úgyannyira, hogy máris vannak magán- vállalkozók, kik készek e nagyszabású fürdőépületet felépíteni, ha annak jövedelmeit bizonyos időig, mondjuk 30 — 40 évig élvezhetik. A szép jövedelmezőség annyira evidens s emberi számítás szerint a bizonyosnál is több, hogy a városnak nem szabad visszariadni a nagy befektetéstől, nem szabad idegen kezekbe átjátszania e vállalatot, hanem meg kell azt magának csinálnia, hiszen csak e vállalat remélhető jövedelmeivel egyszer s mindenkorra elűzhetjük városunk egéről a pótadó rémét. Fel kell építeni a nyaralókat is és jövedelmezővé kell tenni a Klastrom-mezőt. Midőn a Klastrommezőt a város megvette, azon szempont vezette, hogy a ligeti-úti remek panorámát a beépitkezéstől megmentse. Az intenczió igen szép, de a város továbbra alig van oly helyzetben, hogy a kilátás megmentéséért mintegy 21476 korona vételárnak évi kamatait fizesse. El nem halasztható kötelességünk revideálni a nem jövedelmező ingatlan vagyont s az üzleti szellem segítségül hívásával mindent elkövetni arra, hogy azt jövedelmezővé tegyük. Fötörekvésünket képezze a városi nagyszálló mielőbbi gyors felépítése s a jövő évi költségvetés nagy szépséghibája győzzön meg végre mindenkit, hogy az építés elé mesterséges torlaszokat emelni nem áll a város érdekében. Szakítanunk kell végre azzal a sablonnal, mely nagy könnyelműségre vall, hogy minden beruházást folyó számlából fedezzünk. Vagy hasznos az a beruházás vagy nem. Ha nem hasznos, nincs arra szükség; ha hasznos, akkor a külön czi- men felvett kölcsön törlesztési részleteit meg kell hogy bírja. De az az eljárás, hogy nagy összegeket, hasznos beruházás czimen folyó számlára folyósítunk s azoknak hasznot nem hajtó törlesztési részleteit rövid időre elosztva az évi költség- vetésekbe állítjuk be, végre is a legfényesebb költségvetési előirányzatokat is össze kell, hogy roppantsa. A széles járdán fel és alá hullámzott a nép. A gróf folyvást aggodalmasan tekintett körül; kalapját mélyen a szemére húzta. A kis herczeg ellenben vidáman, fürge léptekkel tipegett mellette. Gömbölyű orczáját pirosra festette a hűs májusi szellő, a szemei titkos örömtől ragyogtak. Alkonyodni kezdett. A széles utón kétoldalt sorjába kigyultak a gázlámpák. A gróf halkan megszólalt. — Azt hiszem Fenseg, elég lesz már a mulatságból. A szomszéd utczában vár a kocsink . . . A herczeg félrehúzta a szájacskáját: — Még egy kicsit! E pillanatban lovas rendőrök vágtattak végig az ut közepén. A járda szélén megálltak az emberek s mind sűrűbb sorfalat kezdtek alkotni. A kis herczeg megkérdezte a legelső inasgyereket, aki eléje került: — Ugyan kérem, mi lesz itt? — Hát nem tudja? Erre gyün a király! Az opera-szinházba megy, felelte a fiú es macskaügyességgel felkuszott az egyik járdaszéli fára. A körülötte állók hahotája kísérte. — Menjünk be a tömeg közé, proponálta a herczeg. — De Fens . . . — Pszt! — De kérem, hova gondol? Csak nem akarja, hogy agyonnyomják? Istenem, Istenem minő felelősség! A herczeg. csak félfüllel hallotta nevelője sopánkodását; A következő pérczbén magával húzta a -grófot a' tömeg közé. A. néparadat sodorta őket tovább.- ' y ’ — Ne tolakodjanak, kérem, kiáltotta öblös hangon egy elhízott csaposlegény, a ki kék kötényében, hajadonfőit, a csap mellől futott a látványossághoz. — Én nem is tudom, szólalt meg tulnan egy kofaasszony, hogy az ilyen gyereket minek viszik ekkora tolongásba! Láthatja még elégszer a királyt ! A gróf csak az ajkát harapdálta tehetetlenségében. A kis herczeg kedélyesebben fogta föl a dolgot. — Hát maga, néni, még nem látta a királyt! kérdezte a kofaasszonytól. — Már hogyne láttam volna! Tavaly is láttam. Há’ szén csak olyan ember, mint magunk la! A tolongás egyre nagyobb lett. A gróf, valahányszor a lábára léptek, fölszisszent. A lovasrendőrök pedig egyre hátrább szorították a népet. Itt-ott egy ijedt női sikoltás tette változatossá a képet. Egy váratlanul erős áramlat a herczeget és nevelőjét hirtelen a tömeg elé juttatta. Halk zugás morajlott végig a sokadal- mon. Az ut közepén lassú trappban közelgett a miniszterelnök kocsija. A nagy ur fölemelkedett a kocsijában s fürkésző pillantással nézett körül. Tekintete véletlenül megakadt a kis her- czegen s odasugott valamit a mellette ülő belügyminiszternek. A belügyminiszter magához intette a rendőrfőnököt. A grófi nevelő remegve sugta aherczegnek: — Csak nem ismertek reánk! A rendőrfőnök átvette a miniszter utasítását s odakiáltott a közeli rendőrnek: — Azt a kölyköt távolítsák el onnét! , . A rendőr rászólt, a kis herczegre: ! Takarodj’, innét poronty! •*- " E néhány, szinte ötletszerüleg felsorolt idea megvalósítását is alkalmasnak tartjuk a költségvetési előirányzat egyensúlyának tartós helyreállítására s ha nemcsak a bevételeknél, de a kiadásoknál is a képviselőtestület öntudatos és reális gazdasági politikát fog folytatni s nem inczidentaliter intézi el néha a főfontosságú gazdasági kérdéseket is, mi nem félünk a jövőtől s az elé a legteljesebb bizalommal tekintünk. A tulipán. — Irta: Qeőcze Sarolta. — Deczember 19. Az alkotmány védelmében vívott nemzeti küzdelemnek kevés oly lélekemelő mozzanata volt, mint a nemzeti ellentállás szervezésére egy kis virág jegyében gyöngéd női kezek által megindított mozgalom. Odaát Becsben szinte megrémültek tőle, mint Macbeth, mikor a dun- sinani erdőt megindulni látta. Jól tudták, ,hogy „amit a nők akarnak, Isten is akarja.“ És kitavaszodott.. A mezőnek is; a nemzetnek is. S ime, mi történik? A nyár leperzselte a mezőt is, a tulipánt is. Megdöbbenve láttuk a lelkesedés teljes lelő- hadását, mely a magyar természetről czélzato- san terjesztett szalmaláng-elméletet szomorúan igazolta. Kárörvendve mondják a tulipán ellenségei: „íme, hol az a hires lelkesedés?“ És megelégedve konstatálják, hogy Bécset sikerült vele nekibősziteni, itthon azonban a szalmaláng elaludt. Azt persze, bölcsen elhallgatják, hogy akinek érdekköreit a tulipán megzavarta, valóságos, vakandokmunkát végeztek ellene egész nyáron. Hitelét akarták rontani, nevetségessé tenni, lejáratni; és ebben, sajnos, segítségükre voltak azok, kik ebből is csak élősködtek és a hazafias lelkesedés füzénél sütögették gesztenyéjüket; mert ilyen élősdi mindig akad. És lejáratták. A tulipán lekerült a gomblyukakból. A vevők a boltba lépve, már nem követeltek hazai gyártmányt s az eladók nekibátorodva nyugodt lélekkel kinálgatták az idegen portékát. S a naiv vidéki, ha Pestre feljő, kesereg a tulipánhervadáson. Azt felelik neki rá: „Mi szükség már arra? A veszedelem elmúlt.“ Nos, nincs igazuk. A veszedelem nem A gróf védőleg emelte karját a herczeg elé, de ez abban a pillanatban egy ugrással künn termett a sorból és futni kezdett, egyenest az operaház felé. A gróf utána vetette magát. A rendőr se volt rest és nyomon követte őket, de nehéz kardja gátolta a gyors futásban. Az operaházhoz érve, a menekülők ismét be akarták furni magukat a tömegbe, de csaknem vesztükre, mert a gárdaparancsnok kardot rántott és káromkodva suhintott vele utánuk, azonban csak a gróf kalapját ütötte le. Szerencsére a tömeg gyorsan összehuzódott mögöttük s ők néhány kék folt árán keresztülvergődtek a tolongó áradaton. Lihegve, fáradtan, összeverve és rongyosabban, mint a hogy elindultak, érték el kocsijukat a szomszédos utcza gyéren világított sarkában. A fő-utcza felől zugó éljen-riadalom csapott feléjük . . . Mikor a kis herczeg aznap este kék selyem baldakinnal födött, habos fehér párnákkal vetett ágyába mászott, a gróf gúnyos mosoly- lyal mondá: — Azt hiszem, Fenség, elég volt a kirándulásokból! A kis herczeg mosolygott: — Kedves gróf, szólt magára huzva a takarót, ha király leszek, elcsapom a miniszter- elnököt, a belügyminisztert, a rendőrfőnököt, a gárdaparancsnokot . . . Mire a gróf némi rezignáczióval mondá: — Attól tartok, ha gyakran vennök föl a köznép szerepét, akkor Éenséged uralkodása idején talán egyetlen tisztviselője se maradna ennek az országnak. Fenséged bizony valamennyit elcsapná! . , . - ' •
