Nagybánya, 1906 (3. évfolyam, 27-52. szám)

1906-12-13 / 50. szám

1906. deczember 13.

3

ben állott. Csak későbben csatlakozott hozzá az a törekvés, hogy a munkások helyzete javíttassák, természetesen sztrájkok intézésével is. Azonban tudjuk nagyon jól, aki átnézi számadásaikat, láthatja, hogy az, ami sztrájkokra fordittatik, a költségnek csak igen kevés részét teszi. Azt is tudjuk, hogy ott a sztrájkok engedélyezése igen sok és súlyos feltételhez van kötve, hogy ez csakugyan igen alapos vizsgálatnak a tárgya és hogy épen az óriási nagy költségekre és az óriási nagy felelősségre való tekintettel csak akkor engedik meg a sztrájkot, ha jogosult és ha kilátás van sikerre. Ahol nem jogosult, vagy nincs kilátás sikerre, ott a sztrájk nem engedélyeztetik.

Tényleg azt látjuk, hogy Angliában, egy ilyen nagy ipari államban, az utolsó évek statisztikája szerint aránylag igen kevés sztrájk volt; nem volt több, mint pl. Magyarországon az utóbbi években. Ez már eléggé illusztrálja a helyzetet, amivel nem akarok nyilatkozni az iránt: helyesen vagy helytelenül történtek-e ezek a sztrájkok.

Érdekes az, hogy ámbár ily kautélákkal vau körülvéve ez az ügy Angliában, a munkásságnak csak igen csekély töredéke van eddig a Trade Unionokban; pedig ott már az ötvenes években, 1854-ben alapították a legnevezetesebb és mintegy klasszikus példát nyújtó szakszervezetet, a gépészekét. Ez vetette meg elméletileg és gyakorlatilag az egész ügynek az alapját. Ilyen hosszú idő daczára ott csak a legmagasabb becslések szerint 14 vagy 15 százalék az, amely az ilyen szakszervezetben részt vesz, mig a mi adataink szerint látjuk, hogy csaknem elérjük ugyanezt a számot.

És még hozzá kell vennem azt, hogy mindannak daczára, hogy ott ily konzervatív szellem uralkodik, mindannak daczára, hogy ott a segélyezés is igénybe vétetik, mindennek daczára sok a panasz a szakszervezetek ellen és vannak munkások, akik az onnan kiadott kényszerparancsokkal nem tudnak megbarátkozni; ellenben el kell ismernünk azt, hogy a szak- szervezetek lényegesen hozzájárultak a munkásoknál úgy intellektuális, mint erkölcsi tekintetben a színvonal emeléséhez.

íme, azok a feltételek, amelyektől a szak- szervezetek helyes működése függ.

Már most vizsgáljuk meg, vájjon a feltételek nálunk meg vannak-e és ezeknek megfelelőleg alakultak-e a szakszervezetek?

Tudjuk nagyon jól, hogy itt régebben történtek kísérletek, amelyek nem igen vezettek eredményre; egészben talán, mondhatjuk, 4-5 év óta történik, hogy a munkások nagyobb számban csatlakoznak a szakszervezetekhez, mint az előttem szóló t. képviselő ur említette is, hogy 1905-ben 71.173 munkás

tartozott oda, tehát körülbelül valamivel több, mint tiz százalék. Ha már most azt kérdezem, hogy miképen, milyen életet élnek nálunk ezen szakszervezetek, akkor azt látjuk, hogy itt lényeges külömbség van a minta és az utánzat közt. (Halljuk! Halljuk!)

Nem akarom épen azt állítani, hogy a szakszervezeteknek nem volt itt-ott helyes a működése, bár az is előfordult, hanem nálunk mindenesetre túlságosan szoros kapcsolatba jutottak olyan törekvésekkel, amelyek a szak- szervezetbe bele nem férnek. (Úgy van! a bal és a szélsőbaloldalon.) Erre nézve hivatkozha- tom több íróra, akiket mindenki elfog ismerni szakember gyanánt ezen kérdés tekintetében. Egy német iró például, aki ezen kérdés legnagyobb monograíistáinak egyike, azt mondja, hogy „a szocziáldemokráczia és a szakszervezet halálos ellenségek, ezek össze nem férnek.“ Miért férnek nálunk össze? (Halljuk! a bal- és a szélsőbaloldalon.) Azért, én azt hiszem, hogy ez talán egy fejlődési stádium, mert abba a szakszervezetbe beleszorul, hogy úgy mondjam, minden; mert ott sok elégületlenség van; ott van minden elégületlen és minden olyan elem, amely utópisztikus forradalmi törekvésekkel kívánja a társadalom javának előmozdítását.

Ezen szakszervezetet főleg azért hibáztatom, mert vannak bizonyos tételek, amelyektől nem szabad eltérnünk, legkevésbbé itt a törvényhozó testület csarnokában, igy pl. az a tétel, hogy minden mozgalom jogosult, amely a fennálló társadalmi és állami rendet ismeri. (Élénk helyeslés a bal- és a szélső balolgalon.) Ezért Némemetországban pl. már a frankfurti gyűlésen a szakszervezetek 1889-ben kimondták, hogy „hála Istennek, hogy szabadultunk a poNAGYBANYA

litikai fázistól.“ A szakszervezetek feladata a munkások közvetlen anyagi, erkölcsi és intellektuális érdekeivel foglalkozni; semmi közük sincs a politikához. (Általános élénk helyeslés.) Van azonban egy másik feltétel is, hogy t. i. mindenesetre respektálni kell a fennálló jogi és erkölcsi elveket; bizonyos erkölcsi és jogi elvek nélkül társadalmi életünk és annak fejlődése el nem képzelhető. A ki érintkezett az utolsó időben munkásokkal — hiszen ez nem áll természetesen minden egyes munkásra, mert itt kétségtelenül csak egyes tapasztalatokról lehet szó — az nálunk valósággal teljes el- vadulást tapasztalhatott. (Úgy van! a bal- és a szélsőbaloldalon.)

Semmiféle kötelezettséget magukra nézve el nem ismernek, csak jogokat követelnek. (Úgy van! a bal- és a szélsőbaloldalon.) Ok a munkaadót egyáltalán semmiképen, még külsőleg, az illem szempontjából sem respektálják. (Úgy van! a bal- és a szélsőbaloldalon.) Valóságos demoralizáczió foglalt helyet, a melynek tüneteiről mindenfelé tudomást vehetünk. Én csak egy adatot említek: — hiszen épen a szocziáldemokráczia legkevésbbé szereti, ha a nemzeti szempontokat érintjük, pedig ezeket első sorban kell hangsúlyoznunk — egy munkás a Rákóczi-temetés alkalmával vállalt munkája közben azt mondotta, hogy ő abban hagyja a munkát, ám tessék őt (Rákóczit) a köztemetőbe vinni. Ez mindenesetre nagyon jellemző nyilatkozat. De egyébként is számtalan példát hozhatnék fel arra nézve, hogy nálunk kétségtelenül oly erkölcsi és jogi felfogás uralkodik, a melynek továbbra tápot adni nem szabad. (Úgy van! a bal és a szélsőbaloldalon.)

Ez volna a bajnak képe, állaga; sokkal nehezebb persze megállapítani azt, hogy mit kell tenni ez ellen, mert abban, a mit említettem, sem a szoczialisztikus, sem a kapitalisz- tikus álláspontra nem helyezkedhetünk; nekünk tisztában kell lennünk azzal, hogy a mai társadalmat, a mely mindenesetre úgy fejlődött, hogy annak intézményeire nagy befolyást gyakorol a kapitalisztikus szellem, át kell alakítani. (Úgy yan! balfelől.)

Át kell alakítani abban az értelemben és abban az irányban, hogy az a munkások érdekeinek is megfeleljen. (Helyeslés.) Át kell alakítani úgy, hogy akkor," a mikor a népesség túlnyomó nagy része munkából kénytelen megélni, a mely munka azelőtt csak átmeneti állapot volt reá nézve s a melyben ma egész életét tölti, a munkás ebben az erkölcsi, intellektuális, az anyagi szükségleteknek megfelelő életet feltalálhassa. (Élénk helyeslés.) Ezt mindenesetre keresztül kell vinnünk és én megvagyok győződve, hogy egy perczig sem fog habozni a magyar törvényhozás, hogy e tekintetben mindent megtegyen, a mit a munkások érdeke kíván. (Élénk helyeslés balfelől.)

Rátérek már most arra a kérdésre, a mit több oldalról érintettek itt, hogy tulajdonképpen mennyi jogosultságuk van a sztrájkoknak és hogy milyen térre viszik át nálunk ezt a jogosultságot? (Halljuk! Halijuk!)

Meg kell itt jegyeznem, hogy a törvény- hozás részéről bizonyos mulasztás történt e tekintetben, a mennyiben a sztrájkokra vonatkozólag a jogbiztonság nincs meg. Egy általános tétel az, hogy a munkásoknak ha egy- magukban van joguk sztrájkolni, tömegesen is sztrájkolhatnak.

Felemlítem, hogy a kormány is elismerte és nem vonta kétségbe azt, hogy a munkásokat megilleti ez a jog. A kérdés tehát csak az lehet: czélszerü-e ezzel a joggal élni ?

A sztrájk mindenesetre fegyver a munkások kezében, a melylyel maguknak kedvezőbb megélhetési feltételeket eszközölhetnek ki. Ha megnézzük a legújabb sztrájkstatisztikát, látni fogjuk, hogy a sztrájkok egy igen nagy része eredménytelenül, sikertelenül végződik, úgy, hogy a munkások már sokszor kijelentették különösen a külföldön, hogy helyesebb volna azt az összeget, illetőleg azt a vesztességet, a melylyel rájuk nézve a sztrájk jár, valami más, a munkások helyzetének javítását czélzó intézményre fordítani és nem sztrájkolni. így pl. a parlamentben való képviseltetésnek és költségeinek fedezésére.

Eltekintve azonban mindezektől, bátor vagyok hivatkozni arra is, hogy még a leghatározottabb állásfoglalásu, de világos eszü szocziálisták is — és én nem mindenkit tisztelek meg ezzel a jelzővel, (Nagy derültség,)

mert a kik erőszakoskodnak, terrorizálnak, azok én előttem nem szocziálisták — (Igaz! Úgy van! a baloldalon) egy folyóiratban, a mely a szocziálisták részéről is el van ismerve, egyenesen figyelmeztetik a munkásokat arra, hogy ne sztrájkoljanak, mert a sztrájk, különösen az újabb időben, nem vezethet eredményre, a mennyiben a munkások oly hatalmas vállalatokkal állnak szemben, a melyek sokkal köny- nyebben bírják el a sztrájkot, mint ők. Sőt olyan nézet is volt a nagy sztrájkmozgalomban, a mely a Ruhr vidékén lefolyt, hogy 2 millió tonnával csökkent a termelés és mégis nagyobb osztalékot adtak, mint az előző évben; a sztrájk tehát hasznára volt a vállalatnak, mert az áremelkedés nemcsak pótolta a vesztességet, de még nagyobb nyereséget is okozott. Hozzá teszi az illető még azt is, (Halljuk! Halljuk!) hogy neki az sem tetszik, a mit a munkások a sztrájkok alatt tesznek. Ott ülnek a tanyán, isznak, dohányoznak, oly vastag a füst, hogy az ember ki nem tartja, rossz a levegő, szóval semmi esetre sem oly módja ez a küzdelemnek, a mely a társadalomra kedvező benyomást tesz, mert nem úgy néznek ki azok, a kik küzdelemben vannak, mert van módja, szabálya annak, hogy miként küzd és annak, hogy miként mulat az ember? E tekintetben is kifogásolja tehát a sztrájkot, a melynek tekintetében elvileg természetesen közülünk senki kétségbe nem vonja a munkások jogát, hogy ők munkaszünetelés által is elakarhatják érni czéljukat. (Helyeslés.)

Ha tehát erre az álláspontra helyezkedünk, csakugyan az a kérdés, hogy tulajdonképen mit lehet tenni e küzdelem ellen, a mely a társadalomnak sok áldozatába kerül. Mert elvégre megmérgezi egész érintkezésünket, mert hiszen a munkást nem tekintjük magunktól külön rétegnek, hanem az a mi rétegünk is. (Igaz! Úgy van!) Megmérgezi a viszonyt köztünk és munkásaink közt a sztrájk. Hogyan lehet ezen segíteni? Nem csak ily repressziv módon és a miniszter ur nem is gondol arra, hogy a sztrájktörvény repressziv módon akarjon hatni, hanem van egy módja és ez az, mely a tapasztalat szerint bevált, ez pedig: a békés utón való megkötése a szerződéseknek az u.

n. bértarifa utján. Arra csakugyan szükséges, hogy a munkásokkal szemben álló csoport, a munkaadók csoportja is szervezve legyen. Énnek az a nagy előnye, hogy a munkás hozzájárulhat nemcsak a bér megállapításához, hanem a szerződés egyik feltétele ez és hosszabb időre van megállapítva a viszony munkások és munkaadók közt. Ézek az úgynevezett egyezmények, a melyek legutóbb Németországban is nagy számban köttettek és köttetnek nálunk is, pld. a könyvnyomdászokkal. De ezekkel nem szabad beérni, a mikor a munkásügy terén akarunk javítani. Megvallom, hogy az én álláspontom, daczára annak, hogy azt hiszem, én mindig úgy fogok eljárni és cselekedni, a mint a nemzet erkölcsi és intellektuális érdekének megfelel, megvallom, nekem is nagy követeléseim vannak a munkásügy terén. (Halljuk! Halljuk!) Csakugyan sok mulasztást, bajt lehet konstatálni ebben és pedig épen a magyar társadalom részéről. (Igaz!)

Nem akarom hosszasan fejtegetni azt, hogy nálunk miképen történik tuiajdonképen a nagy vagyonoknak, a nagy jövedelmeknek megszerzése. (Halljuk! Halljuk!) Azért csak röviden érintem és pointirozom, hogy kétséget nem szenved, hogy kevés oly társadalmat fogunk találni, a hol a nagy jövedelmek, a nagy vagyonok, oly kevés munkával, tisztán lukrativ módon és nem pozitív munkával szereztetnek meg, mint Magyarországon. (Igaz! Úgy van!) Ez mindenesetre oly körülmény, a mely a kritikát erősen kihívja és a mely szükségessé teszi azt is, hogy mi a társadalmi békének biztosítására annál erősebben gondoljunk és lehetőleg megakadályozzuk, hogy ily konjuk- turák, ily kedvezmények, kiváltságok és mondjuk, a politikai hatalom érvényesítése által legyenek szerezhetők nagy jövedelmek és vagyonok. (Igaz! Úgy van!) Kétséget nem szenved, hogy az is nagy mulasztás volt, hogy az 1884: XVII. t.-czikket, a mely meglehetős primitiv, meghagyták húsz éven keresztül és nem gondoskodtak a munkásvédelemről. (Igaz! Úgy van!) Nézetem szerint a munkás védelme sokkal fontosabb a munkásra nézve, mint a munkás- biztositás. A munkásbiztositásnak előnyeiben mégis kevés ember részesül, a ki eléri azt a