Nagybánya, 1906 (3. évfolyam, 27-52. szám)
1906-07-19 / 29. szám
% XXX fi Oft & >« I 1906; julius 49. ságot keltett Kossuth Ferencznek ez a megjegyzése: A helyzet egy kissé mindenesetre különös. A képviselöház nem tehet mást a kérvénnyel, mint hogy kiadja a kereskedelmi miniszternek; a kereskedelmi miniszter pedig véletlenül én vagyok és igy én voltaképen mint a küldöttség vezetője, a kérvényt átnyújtottam önmagámnak, mint miniszternek. Remélem, hogy mi ketten majd csak megértjük ; egymást. Zajo^éljéftzés volt a válasz a miniszter szavaira, a ki ezután lelkes óváczió közben távozott. .... Ezután a küldöttség Szterényi József kereskedelmi államtitkárnál tisztelgett, a ki a maga részéről szintén teljes jóindulatáról, ro- konszenvéről és pártfogásáról biztosította az iparos küldöttséget. Szterényi József tartalmas beszéde, mely nagy hatással volt a küldöttségre, igy szól: Mikor a hazai ipartestületek központi bizottsága megtisztelt azzal, hogy a szabadkai ipartestületi kongresszus előterjesztését átadja nekem, engedjék meg, hogy mindenekelőtt egy őszinte vallomást tegyek abban a tekintetben, j hogy sohasem éreztem fájdalmasabban azt a j távolságot, a mely engem a magyar kisiparo- ! soktól elválaszt, mint a szabadkai kongresszus idején, a melyen megnyilvánult ugyan a rokon- szenv személyem iránt, de a melyen személyesen ott nem lehettem, bár szivemmel ott voltam a kongresszuson, a melyen a magyar kisiparnak életbevágó kérdéseiről tanácskoztak. De ha nem is lehettem ott, évek óta együtt dolgozom Önökkel, kezemet a szivükön tartom, ismerem annak minden egyes dobbanását, minden érzését, minden kívánságát: Hogy a magyar iparért dolgoztam, erre csak annyit mondhatok, hogy igenis dolgoztam, dolgozom és dolgozni fogok. Közel huszonöt éve, hogy a magyar ipar érdekében munkálkodom és csak a ki átélte a szenvedések hosszú idejét, csak az érezheti, mit jelentenek a magyar kisiparosság évtizedes kívánságai, a melyekkel a szabadkai kongresz- szus foglalkozott. A kongresszus határozatait egyenként ismerem. A mi a legfontosabb kívánságot, az ipartörvény revízióját illeti, erre nézve a munka folyamatban van, még pedig — ezt szerénytelenség nélkül mondhatom — olyan mederben, a mint Európa egyetlen törvényhozásában sem. A külföldi anyagot nem azért gyűjtöttük egybe, hogy utánozzuk, hanem hogy lássuk, a külföldi államok iparossága mely utakon keresi boldogulását és a hazai viszonyokra alkalmazva, felhasználjuk azt, a mi felhasználandó. Sem a korlátlan szabad ipart, a mely Európa egyes államaiban meg van, sem NAGYBÁNYA a képesítés túlzásait, a melyre szintén vannak példák, nem fogjuk mintául venni, hanem keresni fogjuk azt a megoldást, a'mely a mi viszonyainknak legjobban megfelel. Es ha a munka békés korszaka - a mint reményiem — állandó les#, akkor a jövő tavaszra készen lesz az uj ipartörvény, a melyben a magyar iparososztály jogos óhajai megtestesülnek. Egyebet nem Ígérhetek önöknek, mint azt, hogy a magyar iparért tovább is az eddigi szeretettel fogok munkálkodni; hogy fokozottabban fogok dolgozni, mint eddig, azt nem ígérhetem, mert erre képtelen volnék, de abban a mértékben, mint eddig. Fogadják őszinte köszönetemet szives üdvözlésükért. A nagyhatású beszéd után az államtitkár szives kézszoritással búcsúzott el a küldöttség tagjaitól. A városok helyzete. Július 18. Egyik legutóbbi számunkban részletesen foglalkoztunk azon valóban méltatlan és semmivel sem indokolható helyzettel, melybe az 1886. évi XXII. t. czikk a szab. kir. rendezett ■ tanácsú városokat sodorta. Ez a helyzet, mely az inteligens városokat is egy nívóra sülyeszti alá a legkisebb községgel, a legnagyobb kerékkötője volt a városok fejlődésének, haladásának, a szabadabb mozgásnak, az egészséges vállalkozási szellem érvényesülésének. Kifejtettük, hogy az ellenőrzés alól a legnagyobb városokat sem tartjuk kivonhatóknak s erre az ellenőrzésre kiváló alkalom nyílik az évi költségvetések s szárószámadások felülvizsgálatánál. Ha az ellenőrzés e keretek között mozog, az ellen bizonyára senkinek sem lesz kifogása. De megírtuk azt is, hogy a városok nem : is annyira ellenőrzés és felügyelet, mint a leg- j tűrhetetlenebb gyámkodás alatt állanak, melyek- i nek béklyóit a községi törvény rakta rájuk. Hiszen a theoriákhoz, de nem a gyakorlati élethez simuló községi törvény értelmében a városok többnyire magasabb intelligencziával biró képviselőtestületei alig hozhatnak oly jelentősebb határozatot, melyet a felsőbb hatóságok jóváhagyása nélkül végrehajthatnának. A felsőbb hatóságoknak beleszólásuk van a városok közéletének majdn%i mindérL~megjPTvánulásába. Ha egy fiílérnyi kölcaint akarnak felvenni, ha egy talpalatnyi földej eladni* sőt bármi ingatlant szerezni, mielőbb döntések jogerőssé válnék, a felsőbb hatósági jóváhagyást kell kieszközölniük. E körülményből a fonák s lehetetlen helyzetek egész sorozata következik. Hiszen képzelje el bárki, hogy minő vesztességek s érzékeny károk érhetnék azt a magán embert, ki el volna ütve attól, hogy a megfelelő időben, a kellő helyzetek s alkalmak kihasználásával önállólag intézkedhessék s czéljainak kivivásávál várnia kellene addig, mig hónapok múltán ez elhatározását valamely forum megerősítené. Hogy példával is illusztráljuk e helyzetet, csak azt hozzuk fel, hogy sok várossal megtörtént már, hogy egy kis darab, a városra nézve teljesen értéktelen földet valamely vállalkozónak busás áron értékesíthetett volna, ha azt azonnal tehette volna, de az ügylet épen a felsőbb hatóságoknak sokszor hónapokig tartó retortája miatt elmaradt. Azt mondhatná erre valaki, hogy ez könnyelmű gazdálkodásra vezethetne. Épen nem. Mert ne feledjük, hogy a könnyelmű gazdálkodásért nemcsak a városi tanácsok, de a képviselőtestületek is anyagilag felelőségre vonhatók s erre bőven van alkalom a záró számadások bemutatása alkalmával. A lehetetlen helyzetet még komplikáltabbá teszi, hogy a városoknak egyszer a törvényhatósághoz, máskor a kormányhatósághoz kell fordulniok a jóváhagyás elnyeréséért s bizony abban a törvényhatósági vagy miniszteri büró- ban, hol a városok specziális helyzeteit nem ismerik, csupán jól vagy rosszul megfogalmazott aktákból dolgoznak, sok minden más világításban tűnik elő. De ismételjük, nagy megaláztatásnak s lekicsinylésnek tartjuk, hogy a városok legkisebb ügyeikben is gyámkodás alatt álljanak s bizony mi egy város intelligens képviselőtestületének határozatát tartjuk olyan jónak, mint bármely más felsőbb hatóság határozatát, nem is említve azt, hogy a képviselőtestület tagjait anyagi felelőség is terheli, mig a felsőbb hatóságok, A „Nagybánya“ tárczája. Venti sancte. — Irta: ár. Kiss Kesső. — A mig csak lesznek hatalmasok, Gőgös nagy urak és gazdagok, Akik előtt a szegény semmi, Hitvány rongy, melyet lehet tépni: Addig boldogság e világon Soh’ sem lesz és csak lázas álom Hinni annak a léteiét. Amig külömbség lesz közöttünk, Hogy milyen szülőktől születtünk, Amig az észt és vasszorgalmat Elnyomhatja a gaz erőszak: Te szent igazság fényes napod Sugarát ránk nem áraszthatod, Nem érezhetjük melegét! Amig templomba csak szegények, Árvák és elhagyottak térnek Imádkozni hű áhítatból, A gazdagok meg csak divatból: Addig a Szeretet hatalma Számüzre van — és uradalma Nem ontja ránk áldásait! Amig csak lesznek elnyomottak, Elárvult árvák, elhagyottak, Övék lészen szivem részvéte, A gazdagok, a nagyok vétke Az ember hogy mind nem egyforma, Ez földi Isten, — az rabszolga, Ez ember, az meg csak barom! Kérlek Szent Lélek jöjj el . . . jöjj el, Töltsd be szivünket szeretettel, Rideg szivekbe önts irgalmat, A szenvedőknek adj nyugalmat; Alakítsd át e rut világot, Légy örökön, örökké áldott, Ezért zeng hozzád énekem! A tacskó. — Irta: Benda Jenő. — — Most már elég volt, mert igazán megharagszom — mondta a leány. S már is haragudott. Halvány finom metszésű arcza kigyuladt s szikrázó szemekkel nézett az urakra. Az urak azonban nem ve ték komolyan ezt a neheztelést. Még gúnyosabban kaczagtak s a szemükkel hunyorgattak. A budai kis korcsma hegynek emelkedő udvarán, melyre lépcsőn kellett fölmenni, mert egy színben volt a ház ereszével, mulatott éz a társaság. Három középkorú előkelő férfiú, típusai azoknak, a kik hivatásból nem házasodnak meg és egyre fokozódó jövedelmüket az élet lehető legtökéletesebb kiélvezésére elköltik. Ruhára, jó vacsorára, szép szeretőre. A leányon s az előkelő urakon kívül még egy ifjú ember ült az asztal melleit. A tacskó, amint itt nevezték. Első éves jogász. Testvér-öccse annak az úriembernek, aki a leányt, ebbe a társaságba vezette. Éjfél felé járt az idő. Rajtuk kívül nem is volt már vendég a virágzó akáczok alatt. Az asztalon egy sereg üres és félig üres vörös-boros üveg sorakozott. Nagyon magas fokig emelkedett a hangulat. A leány lilaszinü könnyű blúzban, bordó kalapban ül az asztalfőn. Finom fehér ujjai közt idegesen tördelte az asztalon szét szórt száraz kenyér héját. Szolid, bájos megjelenésű hölgy volt, egészen fiatal, felületes szemlélésre tisztességes asszonynak tarthatta volna akárki. Csak gyakorlott szem fedezett föl az ajkain egy kevéske piros festéket, a szemöldökeinél pedig némi kormozó szemet. Viselkedésében azonban nem volt semmi kivetni való. Most is egy szalon dáma előkelőségével utasította rendre az urakat: — Maga különsen szégyelhetné magát! fordult a jobbján ülő gavallérhoz. Az öcsé előtt szégyelje magát! Ilyen beszédek ! S fejével az asztal vége felé intett. Ott ült a tacskó. Az ajkait keményen ósszeszoritva, sápadt:arczczal meredt maga elé. Mintha erőszakkal fojtana magába egy nagy belső felindulást. A leány szomszédja kaczagott: — Hja a tacskó! Ne bántsd szivem! Az most járja az iskoláit! Neked sem árt, ha okulsz egy kicsit! Megállj mondok egy másik históriát, az még jcbb, mint az első! El ne mondja, mert itt hagyom magukat! — Tatata! tatata! Nevetni fogsz! Tehát ide figyelj! Volt egyszer egy öreg pap s annak veit egy fiatal gazdasszonya . . . A leány haragosan fölugrott: — Jöjjön Pista! Menjünk!
