Nagybánya, 1906 (3. évfolyam, 27-52. szám)
1906-11-15 / 46. szám
IV. évfolyam. 1606. novomfoer lio IS. 46-ilz. szám. TÁHSAÖA3L.MI ÉS SSSÉPinODALMI HETILAP. EEéiizeiési árak: Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 8 — 12 oldalon. Felelős szerkesztő: ÉGLY MIHÁLY. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Erdélyi-ut 22. szám, hova a lap* közlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. Hirdetések 'elvetetnek Morvay Gyula könyvnyomdájában is: Pítér Iá, Szabad lyceum. November 14. A munka és haladás korszakát éljük, vagyis ma már nem a születés, tehát nem rajtunk kívül álló véletlen szabja meg végzetszerüleg sorsunkat, hanem a tudásunk, igyekezetünk, szorgalmunk által kifejtett munka, bár az előbbinek is befolyása van jövőnkre. Ma már minden művelt nemzet érzi, tudja, hogy az egyesnek csak annyihoz van joga, amennyit becsületes munkája által szerez. Ezen igazságos, humánus eszmének követendő hirdetője Amerika. Ott már rég halomra dőltek a vén Európából átplántált, avult, középkorias tekintélyi érvek. Ott a születés legfeljebb jó örökség, melyet az élelmes amerikai szerencsés üzleti összeköttetésekre használ fel, de nem meghatározója az egyén társadalmi pozicziójának. A folytonos és mind nagyobb mérveket öltő nemzetközi forgalom közben nemcsak árukat, hanem eszméket is vesznek át az egyes nemzetek egymástól. Ily módon hozzánk európaiakhoz is sok modern eszme, az anyagi javak mellett sok szellemi kincs jutott Amerikából. A szellemi és anyagi javakat, bár egymástól lényegben különböznek, nem lehet szigorúan elválasztani egymástól, mivel egyik a másiknak feltétele. Esz és erő, tudás és vagyon, szellemi és testi épség azon erők, melyek az egyest s azok összességét, a nemzetet, az államot minden téren erőssé, hatalmassá teszik. Ezt tudva, ma már minden fölvilá- gosult kulturnemzet összes erejét arra fordítja, hogy szellemi s anyagi javakban gazdag s ennek következtében erős, hatalmas legyen; az igy nyert erőt pedig boldogulásának előmozdítására, főleg és elsősorban pedig független, szuverén államiságának, sajátos nemzeti jellegének kiépítésére, kiemelésére használja fel. Amely nemzet nem ezt tűzi ki maga elé czélul s nem igyekszik ezen czélt minden erejével, legjobb tehetségével mielőbb a legteljesebb mértékben megvalósítani, az a nemzet nem életre való! Mi magyarok itt élünk Európa közepén, nem rokon népektől, hanem inkább külső és belső ellenségektől körülvéve. Ha valamelyik nemzetnek, úgy nekünk kell legjobban megfognunk a dolog végét. Ha valóban számottevő, önálló, mindenkitől független, szuverén magyar állam akarunk lenni a többi európai, illetve más földrészen levő államok sorában, akkor feltétlenül s haladék nélkül át kell vennünk, meg kell valósítanunk mindazon sok-sok, felbecsülhetetlen, üdvös intézményt és újítást, amit a többi kultur- államok szellemi s anyagi életük terén saját boldogulásukért már rég megvalósítottak. Át kell vennünk életrevaló praktikus eszméinket, meg kell valósítanunk modern intézményeinket! Nem szabad semmi újítástól visszariadnunk a mi hasznunkra, épülésünkre szolgál. Az anyagi élet terén már mutatkozik egy kis élénkség mi nálunk is. Valahára, bár elég lassan, kezdjük belátni, hogy ma már nem elég csak az ezer éves sorsot tudnunk, hanem igenis kezünkbe kell vennünk az eke szarva mellett a pörölyt és gépszijat is s hogy piaczot tudjunk teremteni s gazdasági s ipari termékeinknek, a hat ökrös szekér mellett nemcsak vontatva, hanem hajóra is kell ülnünk! Sajnos, ma még messze idegenbe kivándorló testvéreink képezik a magyar tengerutazók zömét! A régi kezdetleges ipari s közlekedési eszközöket, szerszámokat és gépeket újakkal tökéletesebbekkel kell kicserélnünk, mert csak úgy leszünk képesek kisebb termelési költséggel többet s jobbat előállítani, csak igy leszünk képesek megállani helyünket a nagy világversenyben ! Iparunk, kereskedelmünk kifejlesztésére már rég óta törekszünk s ma már sokban lépést tudunk tartani a külfölddel. A tulipán feltüzésével üdvös és korszerű mozgalom indult meg hazánkban, t. i. a külföldi, főleg pedig az osztrák tormékek kizárása s csakis hazai készítmények használata által megteremteni, illetve megerősíteni, kifejleszteni a magyar ipart s ezáltal Magyarországot nagy iparos állammá növelni. A tulipán czélját azonban nemcsak anyagi jólétünk előmozdítása képezi, haA „Nagybánya“ tárczája. Előszó. A többi iró csak mesél az Almanachban, j de nekem még azonfelül sirnom is kell az Előszavakban — arra vagyok odaállítva. Amint- I hogy variálom is már közel két évtizede azt az egy themát, hogy veszélyben az iro- ; dalom, hogy a közönség közömbös, hogy a j kormány rossz és hogy nem fogynak az elbe- I szélő művek. Tréfás mártásban vagy komolyan, de évről-évre az körülbelül a refrain, hogy nem fogynak. Uj aera lévén, az idén is panasszal kezdem ugyan, de megfordítom a jajkiáltást: — Borzasztóan fogynak az elbeszélő művek! Huh! Hogy riadnak fel erre a szóra Singer-Wolfnerék és hogyan kiáltanak fel: „Hol? Mit beszél az ur? Hát meg van bolondulva?“ Messzebb látó emberek azonban eltalálni vélik a csodálatos fordulat okát. No persze. Hiszen világos. A tulipán csinálja. Nemzeti fogadalom. Nem vesznek idegen portékát, tehát német, franczia regénytsem, fogyasztják a magyar elbeszélőket. Sajnos nem igy áll a dolog, hanem az mégis tény, hogy az elbeszélő művek veszedelmesen fogynak. Vagyis inkább a meséik — mert nagy meddőség állott be ezekben. Az emberi agyvelő mindent könnyebben termel, I mint hajdanta, csak épen meséket nehezebben. A XX-ik század a számoké. Már a XIX-ik is az volt. A nevelés és az élet számokkal tömi meg már fejlődő korában az ember agyvelejét s ezek, mint a zab a föld termő erejét, épen azokat a nedveket szárítják ki, melyek a meseköltéshez szükségesek. Mesékben pedig nagy a kereslet. A civilizált városi embernek immár életszükségei közé tartozik reggel egy uj krágli és este egy uj színdarab. Az uj színdarabhoz ismét majdnem elengedhetetlen kellék az uj mese. De honnan a vegyen a világ annyi mesét ? A színműírók vagy szinműgyártók (mert ez utóbbi mesterségen van a legtöbb) természetesen nem bírnak annyi sujet-t kigondolni és mivel az ő fejük is zúg az arithmetikától, ismerik azt a kivonási számműveletet, hogy ha a nyolc nincs meg a hatban, „veszek hozzá kölcsön“. (Hej de nem jó volt ezt a magyaroknak igy tanítani.) Nos tehát, kölcsön vesz mesét valamely elbeszélő műből; regényt vagy novellát átcsinál színdarabnak, Rendesen jó művet választ (annyi esze van), minélfogva rendesen rossz színművet ir belőle. Mert a jó regényből minden valószínűség szerint rossz színmű kerekedik. Ejh, ugyan mi haszna van ebből az irodalomnak? Gyakran vetem fel ezt a kérdést a színműíróknak, de mert most majd minden fiskális színműíró, roppant értenek a disputához és kis híja, hogy ki nem fordítanak az igazságból. — Megfordítom a kérdést — disputái a színműíró — ön mondja meg, mi kára van belőle az irodalomnak? Én: Ejnye, hát nem kár az, hogy például Czobor gróf egy Rubens-festményből kabátot csináltatott magának a Mária Terézia álarczos báljába. Színműíró: Föltéve, de meg nem engedve, hogy az eset megtörtént, semmikép sem analogia. Ott a festményt előbb szét kellett szabni, mig itt épségben megmarad a regény is, a színmű is. Én: Köszönöm szépen. Ha valaki az ön feleségét elszereti, az ennek daczára is, önnek megmarad és mégis kifogást tenne ellene. Színműíró: Az más. Én: Ugyanaz. Illúzió dolga. De nincs-e minden költői mű épen az illúziókeltésre számítva? Egy jó regénybe annyira beleéli magát az olvasó, hogy az amit a költő ott alkotott, ihletében érzett és látott, lemásolódik az olvasó kedélyvilágába. S szinte bántó, mikor mindez átidomitva, kitoldva vagy megcsonkítva, szóval szép formáiból kivetkőzve jelenik meg előtte a színpadon. Hát mindez csak „csinál- mány“, hát mindaz nem volt igaz? Az illúzió elszáll, mint a pára, a bűbájos mese összeomlik, két összekevert különböző festékből egyik szin se marad meg, hanem egy harmadik áll elő. Engedje meg uram, de egy szép regény amelyet egykor gyönyörrel olvastunk, megér annyit legalább, mint egy szép emlék. Minek azt összerontani ? Színműíró: Hátha előbb látja valaki a színdarabot és csak azután olvassa az elbeszélést? Én: Azon kezdem, hogy már azután nem olvassa el. Ám ha tenné, akkor is az elbeszélő
