Nagybánya, 1906 (3. évfolyam, 27-52. szám)
1906-11-15 / 46. szám
nem a magyar nemzeti jellegnek minden téren kiépítése, továbbfejlesztése, vagyis az önálló, más, idegen hatalomtól és gyámkodástól minden tekintetben független, szuverén magyar államnak met teremtése. Ha tehá', függetlenek, erősek, hatalmasok s bok.ogok akarunk lenni, nem elég anyagi viszonyaink gyökeres megjavítása, hanem szükséges, hogy folyton műveljük, képezzük magunkat s hogy tudjunk gondolkozni. Kitűzzük czélunknak, a tulipán czél- nak tehát csak akkor fogunk igazán és teljesen megfelelni, ha a nemzetet nemcsak anyagi, hanem minden téren, tehát a szellemi elet terén is megerősítjük, gondosan megválasztva azon eszközöket és módokat, amelyek segélyével legbiztosabban, legalaposabban s a legrövidebb utón mielőbb megvalósíthatjuk czéljain- kat. régi, hő vágyainkat. Szellemi s anyagi jólét egymásnak kölcsönösen feltétele, egyiket a másik nélkül el sem képzelhetjük. Amelyik nemzet szegény, az nem képes lépést tartani a többivel, a gazdagokkal; nem íépes kiemelkedni az évszázados elmaradottságából s bármily égető szükségét is érzi az önképzésnek, a tanulásnak és továbbhaladásnak, kénytelen beletörődni szomorú sorsába és sírva kell tapasztalnia, hogy mig a tehetős államok a kultúrának nind magasabb és magasabb fokára lépnek, addig ő napról napra mind hátrább marat azok mögött. Viszont egy tanulatlan, va?y kevésbbé művelt nemzet, ha bármennyire is megvan áldva hazája a természet crága kincseivel, nem képes azon kincsekei okszerűen, gyümölcsözőleg, saját gyarapodására fölhasználni. A szellemi javak gyarapítására legjobb eszköz í. tanulás és tanítás. Ma még ezen a téren is sok pótolni valónk van, mert bár vannak a közoktatásra vonatkozó törvényeink és sok miniszteri renNAGYBÁNYA deletünk, azok különböző okoknál fogva, sok helyen ma sincsenek kellőleg foganatosítva, másrészt iskoláink tanrendszere sem felel meg a kívánt czélnak, a gyakorlati életnek. Mert mi az iskola, célja, j nem lehet más, mint hazafias, vallás- \ erkölcsös nevelés keretében kiművelni az ifjúságot a különféle ismeretekben és pedig úgy, hogy ismereteiket az élet minden viszonyai között saját czéljaiknak megfelelően érvényesíteni, gyümölcsözőleg felhasználni tudják. Ennek a czélnak pedig — nehány szakiskola kivételével — nem felelnek meg iskoláink, mert bár a legmagasabb ki- képezést is képesek megadni, az a kiképzés csak elméleti és nem gyakorlati is. Pedig a mindennapi életben nem elvont | elméletekre, hanem praktikus gondolkozásra, találékonyságra, gyors cselekvésre van szükségünk. A mai, túlnyomó részben elméleti oktatásnak eredménye az, hogy vannak kitűnő eredménynyel képesített egyének, akik kilépve az életbe, tájékozatlanul j állanak meg a nagyvilág forgatagában s í nem tudják értékesíteni, nagy fáradtsággal, nem egyszer sok küzdés árán szerzett tudományukat, azért, mert mindig csak elméleti és sohasem praktikus kér- ! désekre voltak tanítva, praktikus gondolkodásra pedig éppen nem. Ezen fogyatékosságon segitniink kell! külföldön már rég felismerték ennek szükségét, újabban nálunk is. Addig mig iskoláink nevelési iránya gyakorlatibb lesz, helyettük a szabad lyceumok és népakadémiák vannak hivatva megadni a gyakorlatias nevelést. Hogy mily áldásosak ezen szabad iskolák, annak bizonyítására nem is kell külföldi példát vennünk, elég ha az erdélyi szászokat s egypár nagyobb városunkat nézzük. A szászoknál a hosszú telet nem „magnum áldomás“-okra használják fel; j a keservesen összegyüjtögetett krajczá- j | mondom, mintha kicsinyíteni akarnám. Hiszen i Saturnus is fölfalta a gyermekeit, mégis isten | 1 maradt. No de ez eddig mind istenes volt ahhoz ! a heves vadászathoz képest, mely a legutóbbi j I időkben indult meg a az elbeszélő művek anyaga j után. Az enyém tied korlátái ledőltek. Hajrá, I szabad a vásár. Azelőtt is volt a mesebeli feketeposztóval bevont városokban egy-egy j sárkány, mely szűzlányokat evett, most egyre épülnek a színházak és a meséket eszik. S maholnap úgy állank mi elbeszélő irók, hogy már | nem a közönségnek konponálunk, hanem a szinműgyártóknak. Ha valami jót irtunk, a közönség azt mondhatja: „Majd megnézem darab korában“, ha nem jót irtunk, akkor nem [ mond semmit. Hiszen igaz, hogy igy is érvé- j nyesülhetünk, de csak közvetve, úgy mint az ! orosz humorista (gondolom Csehov) Makarovics Konstantin nevű hivatalnoka, akit a krokodilus nyelt el és annak a gyomrában élt tovább, onnan beszélgetett ki, amennyire a krokodilus engedte. Tudom, hogy nem volt érdemes mindezt megírni (de hát mit érdemes megírni?) Azt is tudom, hogy nem lehet segíteni. Én hát nem is nagyon töröm magamat tovább. Hisz csak egy kis irigység az egész, enyelegni, csipkelődni akartam a színműíróinkkal, akik vígan dolgoznak, mint a szorgalom és gyűjtés mintaképei a méhek. Jól teszik, igazuk van. A méhek előtt nyitva a világ. Mért. kérdezzék, hogy melyik virág kié? Bizony nem haragszunk, dehogy haragszunk, hanem azért mégis sokért nem adnám, ha meg merném nekik mondani: Hiszen szijjatok fel amit a rétek, az erdők és a kertek virágaiból lehet, de ne gyüjtsetek i a mézes bödönökből. Mert azzal nem lesz több méz a háztartásban, csak több sonkoly. Mikszáth Káimán. 1906. november 15. rókát nem viszik a korcsmákba, nem pálinkával dicsérik az urat, hanem a pap, a tanító és gyógyszerész összegyűjtik a falu népét s istentisztelet után felolvasásokat. szabad előadásokat tartanak a történelemből, természettudományokból stb., főleg pedig fontos gazdasági, gyakorlati kérdésekről. És hogy nem hiábavaló, nem nevetséges, hanem nagyonis hasznos munkát végeznek ezáltal, bizonyítja az, hogy az aránylag kevés szászság, elszakítva a németországi testvérektől, körülvéve idegen ajkuaktól évszázadokon keresztül mind e mai napig képes volt megtartani nyelvét, szokásait s fajuk iránti szeretetet. Mértékletesek és takarékosak, józan életűek és jómódúak. Ez az egy példa is megmutatja, mit kell tennünk nekünk magyaroknak. Szász testvéreinktőt tanulva (tanulni nem szégyen!), a folytonos egyenetlenkedés és széthúzás helyett tömörülnünk s kezet kell fognunk mindnyájunknak és saját érdekünkben lehetőleg mindenütt szabad lyceumokat kell teremtenünk; mindenütt olyant, amilyent a helyi viszonyok megkívánnak. Ma már minden városban és községben van annyi s oly intelligens, tanult, hazáját és nemzetét igazán szerető művelt honpolgár, aki szívesen elvállalja a nép, a társadalom oktatását, helyes irányban való nevelését. Kérdezhetik egyesek, de hát mégis kik vállalják magukra ezen oktatást, nevelést? Erre könnyű megfelelni. Minden tanult, müveit ember, különösen pedig azok, kik hivatásuknál fogva a magyar kultúra munkásai. Hány ezer elemi és polgári iskolai tanítónk van, hány száz közép- és felsőbb iskolai tanárunk?! Ha csak hozzávetőleg is mérlegeljük, mennyi tudásnak, mennyi szellemi tőkének tulajdonosai s birtokosai ők, egyszerre világos lesz előttünk, hogy tanítóink s tanáraink vannak elsősorban arra hivatva, hogy országszerte megteremtsék a szabad lyceumokat, népakadémiákat. Magyobb városainkban már van szabad lyceum, igy pl. Debreczenben, hol tanítók tanárok s más értelmiségiek ünnep- és vasárnaponként 4 helyen tartanak ingyenes előadásokat. Minden alkalommal más tárgyról szól az előadás s a nagyszámú hallgatóságnak alkalma van a tudomány s a mindennapi élet minden ágából okulni, tanulni. így kellene ennek lenni mindenütt s nem is lenne nehéz heresztíil vinni, csak akarni kell! Ma már minden nagyobb városunkban van középiskola, elemi annál inkább. Felsőbb iskoláink is van elég, tehát legkevesebb 30 - 50 tanító és tanár szolgálja városainkban a magyar kultúrát. Ha mindenütt egyesülnének tanítóink és tanáraink mondjuk egy-egy kebelbeli kör keretében s körükbe bevennék a társadalom belépni óhajtó intelligens elemeit, hány és hány oly tudományos társaság alakulna hazánkban, melynek tagjai szervezettségük és képzettségük által képesek lennének programszerűen betölteni a szabad lycze- umok hivatását. Hogy mily nagy erkölcsi s eredményeiben mily nagy anyagi haszna lenne hazánknak a szabad lyczeumok tervszerű s feladatuknak megfelelő rendszeres működéséből, azt arra hivatott szakférfiak már rég kimutatták, fejtegetnem tehát mű vallja kárát mert a meséje már kopott az I illető szemében. Színműíró: De vegyük kérem azt az esetet, j amikor a szinm i népszerűsiti a regényt, amikor nagyobb szenzácziót okoz, mint régibb alakjában. ! Én: Ostobaaág. Hiszen a Rubens fest- j ménye is bizonjára nagyobb szenzácziót okozott mint kabát, azon a bizonyos estélyen, mint ahogy okozot volna, ha Czobor a képtárában hagyja lógni; és alkalmasint sohase emlegették Rubenst sűrűbbm a bécsi Burgban, mint amaz este, de mi sziicsége volt erre Rubensnek? Ilyenformái disputálgatunk rég ideje, de hasztalan. Ok is győzik szóval és argumentummal s azonfelül a ve gzet elhárithatlan. Küzdeni nem lehet, csak konstatálni A színdarabok fölfalnak minden mesét, amelyeken egy kis hús van. A mi sorsunk mej van pecsételve. Lassan jött, de biztosan köreleg az óra, mikor az utolsó fóka is a stitőtáha kerül. Régente csak az opera-komponisták vették Csáky-szalmánal: a szöveget. De ők leginkább a legendákra és ősmondákra utaztak — mig tartott bennök. j l bohókás operetteirók a mitho- logiából csipege :tek, az isteneket tették tönkre, mig végre elfogytak az istenek és a mi novelláinkra került a sor. Saját tégláikból csak a zene nélküli darabok irói dolgoztak. De hát az ő tégláik is elfogytak egy nap. S az utóbbi évtizedekben m ir nagy volt a mesekereslet, a franczia színműirók azt találták ki, hogy a saját prózai munkáikat dolgozzák fel színművekké. (A mi fiskálisaink r em gondolhatnak ilyesmire.) No ez meg elég szemérmes tisztes kölcsön volt. Mi rossz van abban, ha a kopaszodó asszony a saját fiatalkor hajából csinál később kontyot. Nem lehetett ő : emiatt megszólni. Sőt divat lett a kontinsen s még a mesekrözus Jókai is novelláiból csinálta a „Dalmát“ és egy bájos j regényéből az „Arany embert“. Nem azért
