Nagybánya, 1906 (3. évfolyam, 27-52. szám)
1906-10-18 / 42. szám
2 NAGYBÁNYA í 1906. október 18. dr. Kádár évekkel ezelőtt lapunk hasábjain, Nagybányának van olyan kiimája, milyen az országban sehol sincs; van ligetje, mely nemcsak az említett tulajdonsággal bir, de vadregényes természeti szépség én kellemesség tekintetében háttérbe szorítja az ország bármely hasonló alkotásu helyeit. Kiránduló, köny- nyen megközelíthető s szép kilátásban bővelkedő magas pontjai olyanok, hogy párjukat ritkítják. És ami fő, vannak ásványos forrásai és mord földje, amilyen sehol sincs. Különösen ásványos forrásai oly kedvező összetételben tartalmazzák az arzenvasat, hogy ezen ásványvíz mellett — bátran mondhatom — teljesen háttérbe szorul a parádi, a serbrenicai, a roncegnoi és a levicoi források, hatásra nézve pedig ezeket is túlhaladja.“ Irta pedig dr. Kádár e sorokat akkor, midőn remény volt arra, hogy városunk nehány áldozatra kész egyéne hajlandó akcziót indítani Nagybányának nyaraló és fürdőteleppé fejlesztése érdekében, ha a város, mint erkölcsi testület részéről megfelelő támogatásban részesül. Az idő óta ez a tervbe vett akczió is elpihent, pedig tudomásunk van arról, hogy a város kész lett volna a vállalkozókat a legmesszebbmenő támogatásban részesíteni. De nemcsak ez akczió szunnyadt el, hanem más téren sem történt semmi az idegenek ide édesgetésére. A nyaralók építésének ügyét többrendbeli jogerős közgyűlési határozat daczára agyonütötték a liget megmentésének czégére alatt. Pedig a nyaralók építésének támogatóit az idei nyár is fényesen igazolta. A legegyszerűbb veresvizi lakószoba is nagyon kapós volt s még jól járt az, ki ilyenhez is hozzájuthatott a legbusásabb árakon. Mikor a nyaralók építése szőnyegen forgott, azon aggódtunk, vájjon lesznek-e a nyaralóknak bérlői s most egy-két év múltán eljutottunk oda, hogy a. legegyszerűbb bányászlakás szobájáért is 40 - 50 koronát kénytelenek az idegenek fizetni havonkint. De a nyaralókat a ligetnek tervbe vett pontján, mely ma is a szeny- nek és piszoknak csak lerakodó helye, a legrosszabb esetben még évi lakásoknak is igen gyümölcsözőleg lehetne most értékesíteni, hisz úri családaink egy jó része kétségbeesetten küzd a lakásmize- riákkal. Hogyan reméljük, hogy nyaralóteleppé fejlődjék városunk, ha a körünkbe érkező idegeneket még megfelelő lakásokkal sem bírjuk ellátni? Ha könyörü- letlenül oda dobjuk őket a magánosok uzsoráival határos spekuláczióinak? Ha nem gondoskodunk arról, hogy ásványvizeinkben birt kincseinket könnyen hozzá férhető módon élvezhessék? Ha semmit sem törődünk ittlétükkel, még kevésbbé gondoskodunk szórakoztatásukról ? Ha meg nem rendszabályozzuk a piaczot s nem gondoskodunk a fokozódó fogyasztás olcsó ellátásáról? Ha a vascsatorna vizének behozatalával az ivóvizszükséglet | kielégítéséről nem intézkedünk addig is, míg a nagy vízvezeték s az általános csatornázás megvalósítható? Ha roskadozó fürdőépületünk s kritikán aluli uszodánk kiépítésével a fürdöző közönség igényeit ki nem elégítjük? Kérdések, melyekre a feleletet intéző köreinktől várjuk, mert balgaság volna tovább is hinni, hogy mind e szükségletek kielégítésének a magán vállalkozás fog eleget tenni. Nagyon jól tudjuk, hogy a hivatalos város a magán vállalkozás jellegével biró ügyek lebonyolítására nem hivatott, de hivatott arra, hogy a kezdeményezést a kezébe vegye, az akcziót irányítsa s tőle telhetőleg támogassa s ha kell, gyakorlatilag is bizonyítsa, hogy a magán tőke elhelyezése az idegen forgalom emelésére igen gyümölcsöző befektetés, mely busás hasznot biztosit. Annak a pár nyaralónak építése, melyet a város tervbe vett, az lett volna czélja, hogy a magán vállalkozást is hasonló befektetésre sarkalja az elért sikerekkel. Ha annakidején e törekvésnek útját nem állják, ma már - aligha csalódunk — egy egész villasor hirdetné, hogy városunk nem csak névleg, de a valóságban is nyaralótelep. Az elmúltakért immár rekriminálni nem akarunk, de legfőbb idejét látjuk annak, hogy a városi képviselő testület megalakítsa az idegen forgalom emelésére és biztosítására hivatott bizottságot. E bizottságnak lesz feladata, hogy tanácskozzék a szükséges tennivalókról, hogy esetleg idegen tőke s idegen vállalkozók bevonásával is megvalósítsa a kitűzött czélt, hogy természeti kincseink feltárásával s hozzáférhető tételével városunkat azzá tegye, amire fekvése, kiimája, gyógyvizei predesztinálják: keresett fürdőhelylyé s nyaralóteleppé! é. m Rákóczi-ünnep. Felséges fejedelmünk s bujdosó társai hamvainak hazaszállítása s eltemetése alkalmából kegyeletes ünnepet ül városunk közönsége is, méltó ünnepet azon nagy férfiú emlékezetéhez, ki legideálisabb, legmagasztosabb alakja történelmünknek; ki az elsők között is a legelső volt a minden áldozatra kész, az imádásig magasztosuló hazaszeretetben; ki minden nemzedéknek örök, dicsőséges példányképe a halált megvető hősies vitézségben ; kinek, mert hazáját igazán szerette, fejedelmi származása s fejedelmi vagyona daczára csak a küzdés, szenvedés, a rettenetes csalódás s végül a hontalanság volt osztályrésze; kinek homlokát glória övezi: a megdicsőült vértanuk töviskoronájának glóriája! Végletek. Kalauz: (egy előosztályu fülkét félig kinyitva:) Bocsánat, nagyságos asszonyom . . . Urhölgy: (halovány arcz, érdekes vonások, tüzes szemek. Már szunnyadt s ijedten riad fel) Mit akar ? Nem volt elég a borravaló ? Kalauz-. Kétségbe vagyok esve ! ... de egy elsőosztályu utasomat nem tudom elhelyezni! Urhölgy: Férfi? . . . Akkor jogomban áll megtiltani, nemde ? Kalauz: Fájdalom, nincs elsőosztályu női szakaszunk ... Az utas azonban igen udvarias és csak akkor fog bejönni, ha megengedi . . . Urhölgy: De ha nincs jogom megtiltani. Kalauz: Az utas ragaszkodik ahoz, hogy ... Urhölgy: (kedvtelenül) Senkitől sem kérek szívességet. (Magára kapja úti köpenyét, fejét egészen beburkolja, oldalt dől és úgy tesz, mint a kit többé semmi sem édekel.) Kalauz: (viszavonult s néhány másodpercz múlva egy elegáns urat bocsát be.) * Ur: (körültekint, udvarias főhajtást tesz a hölgy felé s aztán kis utiböröndjét zaj nélkül a podgyásztartóra helyezi; majd leül a fülke ellenkező sarkába, kalapját mélyen a homlokára huzza s úgy tesz, mint aki aludni szándékozik.) Urhölgy: (Ügyes mozdulattal piczi nyílást formál a szeme előtt s azon keresztül szemléli az utast. Egy ideig nyugodtan nézi, de egyszerre szörnyű ijedelem szállja meg; izeg-mozog, egészen belecsavarjä fejét köpenyébe s az ajtó felé indul. Nem lát a félhomályban, belebotlik az utas keresztbefont lábaiba) Ah, bocsánat.., Ur: (összehuzódik) Én kérek bocsánatot... Urhölgy: (idegesen rángatni kezdi a fülkeajtót, de nem bírja felnyitni. Izgatottsága nő, végül kétségbeesetten kiált fel) Ez szörnyűség! Ur: (megdörzsöli szemeit, udvariasan nyúl a zár felé) Megengedi, — majd én! (Kinyitja a fülke ajtaját a nélkül, hogy egy tekintetet vetne a hölgyre.) Urhölgy: (kimerültén rogy le szemtől-szem- ben az utassal.) Ur: (hirtelen illatos flacont vesz elő s szótlanul átnyújtja.) Urhölgy: (elutasító mozdulatot tesz.) Ur: (elteszi a flaconját s már most megnézi a hölgyet. Ijedten húzódik aztán az ellenkező szögletbe.) Urhölgy: (lassan visszanyeri önuralmát; többé nem takarja el arczát, hanem zordan néz maga elé.) Ur: (Nem állhat ellent a vágynak, hogy visszatekintsen. Elsőbben a fülke összes tárgyait veszi szemügyre s lassan fordítja tekintetét a hölgy felé.) Urhölgy: (Hirtelen hátat fordít; de ezt a mozdulatot nem képes megtartani, más helyzetet vesz föl s akkor tekintete találkozik a férfiéval, ideges kaczagásba tör ki) Hahaha ! Ur: (Elmosolyodik) Nagyon örvendek asszonyom, hogy ezt a balszerencsét ilyen kedélyesen fogjatok Urhölgy: (Élesen) Igazi balszerencse! Ur: A véletlen sokszor nagyon gonosz ... Urhölgy: Ezentúl illő módon tartani fogok tőle. Ur: Szerencsére, semmi sem gátol bennünket abban, hogy idegenekül tekintsük egymást, akiket a sors egy-két órai csevegésre összehozott. Ez gyakori eset . . . Nem éppen kellemes, de többnyire alkalmas arra, hogy az időt gyorsabban lemorzsoljuk. Urhölgy: (Gunynyal) Nem szükséges idegeneknek tekintenünk egymást, miután tényleg azok vagyunk. Sajnos, én nem vagyok barátja a vonaton való ismerkedésnek, fölöttébb kellemetlennek tartom. S ilyen esetekben az idő rám nézve valóságos öröklét. Messze vagyunk még Budapesttől ? Ur: Körülbelül 6 — 8 órányira. Urhölgy: Borzasztó. Szeretnék kiugrani az ablakon. Ur—: (Csípősen) Teljesen idegen ember látásától enyire irtózni! ? . . . Urhölgy: Ah, ne is beszéljünk róla! Egyáltalán kérem, ne szóljon többé hozzám! Ur: (Némán meghajol.) Urhölgy: Bocsánat, nincs jogom megbántani. Ur: (Szárazon) Nem érzem magamat megbántva. Urhölgy: (Heves kitöréssel) Erről ismerek önre. Éz ön! A közöny és egykedvűség megcsontosodott alakja, a^ki senkivel se törődik. Sohase is törődött! És nem volt elég az, a mit eddig kellett szenvednem, még ez is . . . Ur: Asszonyom, ne idegeskedjék, gondoljon arra, hogy e pillanatban az én sorsom se irigyreméltóbb az önénél. Urhölgy: De én azt nem tudom kiáltani ! Ur: Ha kívánja, kimegyek; a folyósó elég tág, elférek ott . . . Urhölgy: (Daczosan) Maradjon! Nem akarok önnek semmivel se tartozni; még azzal a köszönettel sem, amelyet udvariasságával akar tőlem kicsikarni. Ur: Maradok ... ha megígéri, hogy nem kezdi újra . . . Hisz már nem vagyunk többé hitestársak. Urhölgy: Hála Istenek ! Ur: No látja ... Ha udvariatlan akarnék lenni . . . Urhölgy: Nem látom be, mért nem lehetne az? Ur: Mert ez az ön előjogai közé tartozik. Az enyém némán elviselni.
