Nagybánya, 1906 (3. évfolyam, 27-52. szám)

1906-10-18 / 42. szám

XV. évfolyam. 1906. olitóber lxó 18. 42 -ilt szám.

TÁRSADALMI É3S S25ÉPIHOI>AIjMX HEITILAP.

Előfizetési árak: Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 8 — 12 oldalon.

Felelős szerkesztő:

ÉGLY MIHÁLY.

Szerkesztőség és kiadóhivatal: Erdélyi-ut 22. szám, hova a lay* közlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. Hirdetések leivétetnek Morvay Gyula könyvnyomdájában is: Főtér 14.

Idegen forgalmunk.

Október 17.

Őszutó idején, midőn a városi élet ismét visszazökken rendes, megszokott medrébe s a hosszú, unalmas őszi estéken az elmék is fogékonyabbak a medi- táczióra, nem lesz érdektelen, ha a nyári hónapok egy-két mozzanatából néhány tanulságot szűrünk le.

Idegen forgalmunk a nyáron úgyszólván megkétszereződött s amit eleve ki kell emelnünk, az idei forgalom messze túlhaladta a már szállóigévé lett „rokoni forgalom“ körét. E disztinkcziót nem azért tesszük, mintha az idegenbe szakadt véreink nagybányai látogatását s itt időzését kellőleg nem tudnók értékelni, hiszen a fogyasztás emelkedésére s ennek folytán a pénzforgalom növekedésére nézve teljesen egyre megy, hogy azt rokonok vagy idegenek idézik elő, de disztingvál- nunk kell főleg azért, hogy reá mutassunk azon mostoha s elriasztó bánás- *

módra, melyben városunkban az idegenek részesülnek.

Sokszor kifejtettük már, hogy városunkat természeti szépségei, fölséges, elragadó panorámája, pompás, üde hegyi levegője, remek kiránduló helyei s gyógyvizei úgyszólván predesztinálják arra, hogy nyaralótelep legyen. S alig hisszük, hogy arra, amit a természet pazar kezekkel nyújt ajándékul, bármely város is jobban rászorult volna, mint épen Nagybánya. Hires szőlőink elpusztulása, a a magánbányászat erős hanyatlása, a

kereskedelem, főleg a kisipar megdöbbentő alásülyedése folytán bedugultak ama bő keresetforrásaink, melyek a múltban a város lakosságának oly tisztes megélhetést biztosítottak. Egyre szegényedő s aggasztóan nyomorúságos helyzetbe jutott lakosságunk megmentésére uj keresetforrásokról kell gondoskodnunk, melyek a verejtékező, becsületes munkának tisztes hasznot, e vidék közgazdaságának pedig fellendülést, haladást jelentenének.

S vájjon kinálkozik-e busásabb hasz- nothajtó uj keresetforrás, mint épen az idegenforgalom növelése, városunknak nyaralóteleppé való fejlesztése? Aligha! Hiszen kérdezzük meg kereskedőinket, iparosainkat, hogy nem érezték-e már az idei nyáron a még pedig nagyon is korlátolt idegen forgalom jótékony hatását?

Az idegen forgalomból eredő jövedelmet le nem kicsinyelheti senki sem; hiszen látjuk, hogy a felvidéknek számos városát, nem egy községét épen az idegenforgalom rántotta vissza a tönk széléről.

De még megkapóbb példáit találjuk az idegen forgalom gyümölcsöztetésének a külföldön, hol gombamódra teremnek erős állami támogatással a gyógyfürdők, az üdülőhelyek. Ahol viz van, az állami tekintély nem késik bűvöshatásu gyógyvízzé nyilvánítani; ahol még viz sincs, a napsugarakban, a levegőben, az izzó homokban fedeznek fel valamit a legtekintélyesebb orvosok, ami lég-, nap-vagy homokfürdő alakjában biztos sikerrel gyóA

gyit. Es igy történik, hogy még a ieg- kopárabb sziklás vidéknek is meg van a maga idegen forgalma, mely a lakosságnak jómódú megélhetést biztosit. De amit az ilyen állami protekczióval gyógyhelyié megtett vidéktől a természet megtagadott, azt busásan kárpótolni igyekszik az emberi kéz és találékonyság. A hatóság karöltve a lakossággal mindent elkövet arra nézve, hogy a közéjük menő idegen jól érezze magát. Dédelgetik, beczézgetik őket, gondoskodnak kényelmükről, szórakoztatásukról, úgy, hogy az idegen pár heti ott időzés után a legszebb emlékekkel távozik közülük s ha körülményei engedik, valamelyik nyáron nemcsak maga tér vissza, hanem valamelyik jóismerősét is oda édesgeti.

Városunknak nincs szüksége arra, hogy állami protekczióval, egy kis jóindulatú szemfényvesztéssel, orvosi tekin- télylyel patentirozott gyógyhelylyé neveztessék ki, hiszen Nagybánya bőségesen bir mindazon kincsekkel, melyek bármely várost is a legelsőrangu gyógyfürdővé, nyaralóteleppé tennének meg.

Hogy mi mindenünk van, arra nézve idézem dr. Kádár Antal sorait, ki már a régmúltakban is egyik leglelkesebb harczosa volt annak, hogy városunk nyaraló és fürdőteleppé fejlesztessék. Sajnos, hogy az ő szavai is a pusztában kiáltó szavai gyanánt hangzottak el s nem voltak képesek sem a város intéző köreit, sem a magán vállalkozást felrázni lethargiájukból. „Hogy elfogulatlanul és lapidarisan fejezzem ki magamat, irta

A „Nagybánya“ tárczája.

Alkonyat.

— Cosbuc György. Láng súg arakból a légen keresztül,

Egy fényes hídnak körvonala rezdül,

Az est homálya mind feljebb halad;

S bilikor fölér a kék hegyek fokára, Mosolygó arczczal visszaint reája A napnyugat.

Szép alkonyat! Ruhád egy gyönge fátyol,

S piros, mint mikor telehold világot,

Disz semmi sincsen rajta czéltalan;

De fürteidnél — mintha égne tűzbe,’ — Gyöngyharmat cseppből homlokodra tűzve, Két rózsa van.

A nap felé száll méla pillantásod,

És űzöl vele játszi pajkosságot,

A nap: legény! s félsz, hogy magadra hagy! Pedig már száll és lángjait kioltja,

S akkor az erdő haragos zöld lombja Nótába kap.

Mikor megérint üde lég fuvalma:

Szivedre tör a fájdalom hatalma,

Szép koszorúdat szerte szaggatod; Piros virágok röpülnek a légbe’,

S leszállanák a völgy sötét ölébe, Mint egy halott.

Zokogni kezdel, siratod szerelmed!

Hő könyeket szórsz a virágkehelynek, A melytől éled virág és levél;

Bus pillantásod a patakra téved, Együtt veled sir az egész természet, Mig jön az éj.

Egyszerre szived' valami kínozza, Érzelmeidet gyűlöletbe hozza,

Szeretnél tépni mindent szerteszét;

A boszuállás lesz szivednek társa,

S a nagy világot vonnád számadásra A könyekért.

Aztán az ártatlan toronyra esvén, Leolvasztod aranyját a keresztjén,

S fölkeresed a zugó patakot;

Mi fény s ezüst van a viz tükörében, Mind elveszed! az erdőt is sötéten, Pusztán hagyod.

A patak mentén lepkék szálldogálnak, Virágos réten pihenőt találnak,

S te észrevétlen lelopózkodol;

Fölkutatod a madár pelyhes ágyát,

Az eresz alatt fecske fészke vár rád,

Hogy zárd be jól.

S a mint az élet végre is valóban,

Vergődni kezd már csöndes elhalóban,

Fájó szivedből kitör a harag;

Remegni kezd tested minden paránya,

És fürtjeid kibontva, szétzilálva Leomlanak.

Reá simul szép puha karjaidra,

És kebledet egészen elborítja,

Körülvesz, mint egy éj sötét folyam:

Száz göndörfürt feléd kinyújtja karját, Tetőtől-talpig tested eltakarják Hullámosán.

Égy pillantást még vetsz a tájon végig, Aztán mélázva fölrepülsz az égig;

Eltűnik hegy, völgy s az egész világ. Nyomodba, — mint sas, mely űzi a zsák[mányt —

Jön a sötét éj, s kiterjeszti szárnyát,

Jó éjszakát! . . .

Révai Károly.