Nagybánya, 1906 (3. évfolyam, 27-52. szám)
1906-10-11 / 41. szám
2 NAGYBÁNYA i 1906. október 11. külföldiekkel egy nívón állanak, sőt több tekintetben felülemelkednek azokon, nem fognak kapni általános műveltséggel agyon- csigázott egyéneket, hanem emberszerető, munkabíró ifjakat. Közgazdasági szellemben neveljék és közgazdasági érzékkel, ismeretekkel vértezzék iskoláink az ifjakat, mert akkor a műhelyek nem lesznek bűzösek (ami nem is állhat meg egészen,) a telepek tisztátalanok, a magyar kezébe fogja a munkát és a helytelen társadalmi nézetek is eloszlanak, megszűnnek. Egyesek többen alkotják a társadalmat. Es ha az egyesek helyes és egészséges nézettel kerülnek ki az iskolából, akkor együttesen is a helyes és egészséges társadalmi nézetet fogják megalkotni. Neveljünk tehát az életnek, de nem az „általános műveltség“ jelszava alatt, mert igen keserű valóságra ébredhetünk. Az iskolából neveljük az ifjakat közgazdasági szellemben, hadd ismerjék a munkát, hogy aztán meg is tudják becsülni azt. Könnyebben boldogulnak igy az életben. Megküzdenek az élet kenyeréért és sójáért, mig ellenkezőleg álmodnak nagyokat, szépeket, építenek hatalmas légvárakat, de ébredéskor a csupasz keserű valóságot találják maguk előtt, melyet nem ismernek és mely épen ennélfogva könnyen porba sújtja őket. Kovács Lajos. Gyöngeség. így ősz idején, gyümölcsbetakaritás után, már évek óta felhangzik a panaszos siránkozás, hogy a gazdák, főleg a kis gazdák ismét becsapódtak gyümölcsük értékesítésénél s a hasznot ismét a szenzálók éhes csapata vágta zsebre, mig a termelő gazdának verejtékes munkája után alig jutott valami. Ionnal méressék. Ez nem annyira párbaj, mint hőstett volt. Odaállt a pisztoly csöve elé, hogy védje az erényt, a női erényt, menyasszonyának, az angyalnak jó hírnevét. Mint pap köte- lességszerüen lelkes hive vagyok az angyal kultusznak. Mi lenne az emberek élete, ha olykorolykor egy angyal nem szállna le közibök megédesíteni, megdicsőiteni a földi létet, türhetővé, elviselhetővé tenni a siralomvölgyet. Uraim! tiszteljük az angyalokat, emeljük poharunkat Frey Regina kisasszony, barátunk menyasszonyának egészségére! Éljen! Koczintottak, éljeneztek, kiabáltak. Mint a banketteken szokás. Újabb és újabb tosztok gyultak ki az emberek ajkán, de akárhogy erőlködtem, a zavaros, Ízléstelen szóáradatból nem tudtam ki hámozni a tényállást. Végre egyik szomszédom felvilágosított. A fiatal Izsa aznap párbajozott. Valami szóváltása volt Kistelekivel, a menyasszonya miatt. 0 megsértette Kistelekit, az pofonütötte s ezt a dolgot intézték ej pisztolypárbajjal. Baja senkinek sem esett. Állítólag a lovagiasságnak sem. Azt az örvendetes eseményt ünnepelte a társaság. Minthogy az egész társaságban én voltam az egyetlen józan, ráértem gondolkozni. Furcsának találtam ugyanis, hogy valakit azért ünnepeljenek, mert valaki pofonütötte. Ez a „casus bibendi“ mulattatott. Még furcsábban hatott reám, mikor Frey ur, a leendő após felkelt és az örömtől vibráló hangon hirdette, hogy büszke leendő vejére. Legyen, gondoltam magamban, én ugyan sohasem dicsekedném, ha akár a vömet, akár az apósomat felpofoznák, de végre is a hány ház, annyi szokás . . . Mikor egy óra múlva észrevétlenül távoztam, még sokáig fülembe zsongott a sok szónoklat s előttem lebegett a felpofozott ember önteltsége, büszkesége, a melylyel az ünnepel- tetést fogadta. És egy-két hétre ismét foglalkoztatni kezdi az elméket a gyümölcsértékesitő szövetkezet megalakításának eszméje, hogy a legelső hó lehulltával ismét elpihenjen az idea a következő őszig, mikor a szenzál működése kelti fel majd ismét a gazdákat érthetetlen letargiájukból. Hát bizony nagy gyöngeségre, hogy ne mondjuk, gyámoltalanságra vall, hogy a gazdák nem bírnak segíteni önmagukon, nem bírják lerázni magukról a kiszipolyozó ügynöki kereskedelmet, hogy még mindig nem bírják megalakítani a gyümölcsértékesitő szövetkezetei. Naivság volna részünkről, hogy most, midőn már egy egész irodalom ismerteti a gyümölcsértékesitő szövetkezetek eléggé nem értékelhető hasznos működését, hogy akkor mi e szövetkezet megalakításának hasznossága mellett tartsunk theoretikus értekezést, csak annak kiemelésére szorítkozunk, hogy ha valahol szükség van a gyümölcsértékesitő szövetkezet megalakítására, úgy épen ami vidékünk az, hol az értékesítő szövetkezet megalakítása a gazda boldogulásának úgyszólván életföltétele. Hires gyümölcstermő vidékünk zömét a kisbirtokok alkotják, melyeknek termése még a jó években sem üti meg azt a mennyiséget, hogy gazdáik a nagy gyümölcskereskedőkkel a gyűjtő- vevők vagyis a szenzálók megkerülésével, közvetlenül szóba állhatnának. Gyümölcsük tehát bármily kitűnő, bármily értékes, de oly kevés mennyiség az, hogy azért a nagy gyümölcskereskedő egy lépést sem tesz. A piaczot tehát a szenzál uralja, az szabja meg az árakat s a kisgazda, ha akarja, ha nem, kénytelen a szenzállal megkötni ügyletét. Nemcsak az okból, mert pénzre is sürgősen szüksége van, de főleg azért, mert nincs alkalmas helyisége, hol a gyümölcsöt eltartsa addig, mig jobb árakat érhet el. így történik azután, hogy pár hét alatt ezrekre és ezrekre rugó kárt szenvednek a kisgazdák, mert nincs gyümölcsértékesitő szövetkezet, mert nincs alIgazán nem sajnáltam tőle a pofont, a mely ilyen dicsőséget szerzett neki . . . Szinte kedvem kerekedett hozzá menni és igy szólani ... — Uram, bármikor szívesen rendelkezésére állok. Egy aréna-uti kávéházba mentem, hogy lefekvés előtt az esti lapokat elolvassam. Már éjfélre járt az idő, s minthogy az a kávéház nem tartozott a zenések osztályához, teljesen üres volt. Az az mégsem. A háttérben egy sarok asztalnál sovány, pápaszemes fiatal ember ült képes lapokat olvasva. Ismerősömnek tetszett. Közelebb mentem hozzá. Csakugyan . . . Kisteleki volt, a rajzoló. Ugyanaz, a ki ma Izsával párbajozott. No, gondoltam, ezt ugyan nem ünnepli senki. Itt lézeng egyedül, ebben a harmadrangú kávéházban. Melléje telepedtem s rövid, közömbös szóváltás után felvetettem a kérdést: — Magának, a mint hallottam, ma párbaja volt? Kisteleki, a szegény, félszeg modora rajzoló, zavartan emelte rám szemét . . . Gondolkozni látszott, hogy mit feleljen. Aztán elszánta magát: — Igen, jelentéktelen pisztolypárbaj . . . Folytattam a dolgot: — Nem is tudtam, hogy maga olyan krakéler ; . . — Én? Ugyan kérem . . . — Mégis úgy hallottam, hogy ön pofonütötte a fiatal Izsát. A rajzoló felemelte fejét, hangja ener- gikusabban csengett. — Bocsánatot kérek, azzal kénytelen voltam. — Kénytelen? — Igen kérem ... Az a haszontalan ficzkó olyan sértően nyilatkozott egyik legkedvesebb tanítványomról, azaz egyik volt tanitványomról . . . Egy bájos leányról ............ a ki különben, ha igaz, a menyasszonya . . . . kalmas raktárhelyiség, hol a gyümölcs az árak teljes kialakulásáig eltartható volna. Csak az idei gyümölcsvásár anomáliáira mutatunk reá. A legtöbb kisgazda kénytelen volt almáját métermázsánként 12 koronáért eladni a szenzálnak, mert nem volt helye, hova elraktározza. Ez történt ezelőtt két héttel. Ma a legselejtesebb almanak is métermázsánként 18 — 20 korona, a szebbjének pedig 24 — 30 korona az ára métermázsánként. Az a kis gazda tehát, ki kénytelen volt a gyümölcsén túladni, alig két hét alatt 6-8-10 koronát károsodott métermázsánként. Ha minden kisgazda kárát egybevesszük, minő horribilis összeg jő ki végeredményül. Kell-e ennél hathatósabb s megdönthetet- lenebb argumentum a gyümölcsértékesitő szövetkezet megalkotása mellett? A gazdaközönség térjen végre magához kábultságából s ne engedje kotya-vetyére azt, mit verejtékes munkájával s nagy áldozathozatallal termelt. Támogassa azon férfiakat, akik épen a gazdaközönség érdekében fáradoznak a gyümölcsértékesitő szövetkezet megalkotásán. A szövetkezet megalakításának egyik leglelkesebb apostola volt az elmúlt években: Stoll Béla. Kérjük, vegye ismét kezébe ez ügyet, az ő agilitásának most, annyi keserű tapasztalatok után, talán sikerülni fog a gyümölcsértékesitő szövetkezet megalakítása. Ha most sem fogja munkatársakul maga mellett találni a gazdaközönséget, akkor a gazdaközönség magára vessen, mostoha sorsát méltán megérdemli. é. m. Barangolás a Tátrában.- Irta: Schőaherrné Csausz Anna. Egész Tátra-irodalom indult meg az idei nyáron a lapokban, mert immár, hála Istennek, nemcsak a turisták fedezték fel a Tátra csoda— A Frey kisasszony? — Igen, a Frey Olga kisasszony ... oh ha ismerné! Egy ideális lélek . . . tele rajongással, önfeláldozással, a művészetnek lelkes szeretetével . . . — Maga szerelmes volt bele? — Nem tagadom, mondotta fejét lehajtva, talán most is az vagyok, nem tudom . . . nem is merek rá gondolni az én ezerkétszáz forint évi jövedelmemmel, az én elrajzolt orrommal, az én fakó színemmel ... az én ... Eh hagyjuk ... — De hát miért ütötte pofon azt az Izsa fiút? — Miért? Csak azért, mert azt mondotta, hogy neki nem kéne, ha az apjának nem volna Bicskén kétezer holdas birtoka .... Ha nem czélozgatott volna arra, hogy valamikor én milyen szerelmes voltam abba a leányba, ha nem kaczagott volna azon, a mi előttem szent, drága, felejthetetlen emlék . . . Áztán felkelt és szikrázó szemekkel mondotta: — Sokat megbánhatok az életben, de azt a pofont soha! ... És ha most itt állana előttem ... — Bocsánat, siettem közbevágni, ez az ügy lovagiasan el van intézve. Önök párbajoztak . . . — Fütyülök a lovagiasságra, főleg pedig a párbajra ... Ez az ügy huszonöt forintomba került ... Az utolsó pénzembe . . . Alig maradt egy koronám . . . Tudja, mit vacsoráztam ma este! Egy fehér kávét három zsemlyével. Csöngetett és fizetett. A pinczér a koronából negyven fillért adott vissza . . . Kisteleki szomorúan nézegette a nikkel pénzt. — Ebből mondotta, húsz fillér a kapupénz. . . . Marad összesen húsz fillér . . . Mindegy, tette hozzá erős hangon, nem bánom ... Az a pofon megéri, hogy megkoplaljam ... Az a pofon felvidított, felemelt . . . Igen, az a pofon harmóniát teremtett a lelkemben . . . Becsületemre! Jójczakát!
