Nagybánya, 1906 (3. évfolyam, 27-52. szám)
1906-10-11 / 41. szám
1906. október 11. NAGYBANYA 3 világát, hanem a nagyközönség zöme is tudomást vett róla és alig van müveit ember, a ki ne sietne megismerni annak szépségeit. S a ki egyszer volt a Tátrában, az mindig viszavágyik oda. Pedig ma is, a gőz és villamosság korában, oly nehezen lehet odajutni. Nem a boldog budapestiekre és a közel ; fekvő részek lakosaira gondolok e felsóhajtás- i nál, hanem azokra, akik a távoli országrészekben laknak. Ezeknek még a mai közlekedési j eszközök mellett is nagyon meg van nehezítve J a Tátrába való eljutás. Vannak az országnak vidékei, különösen a keleti részekben, a honnan könnyebben és egyenesebb utón jutunk el a Salzkammergutba és legalább is oly hamar érünk el Velenczébe vagy Münchenbe, mint Poprád-Felkára. így például az északkeleti bányavidéknek abból a városkájából, a hol én lakom, háromszori átszállással és egy Kassán átnvomorgott éjszaka árán lehet Poprádra eljutni. És mikor a testben és lélekben kifáradt utas, mint egy mesebeli álmot, maga előtt látja az egy pár órai távolságban kiemelkedő hegylánczot, még akkor is ezer közlekedési kínokat kell kiáltani, mig végre a hegyóriások közé érkezve, utazása czéljához eljut. A távolság és a kedvezőtlen vasúti össze- köttetés«k mellett a vasúti alkalmazottak szere- tetreméltósága és előzékenysége is nagyban hozzájárul az ut kellemetlenségeinek növeléséhez. A vasutak igazgatóságai, az idegenforgalmi irodák szép tervekkel igyekeznek az utazást elősegíteni; nevezetesen az idén is mérsékelt menettérti jegyeket bocsátottak ki a csorbái, poprádíelkai és lomniczi állomásokra. Nagyban volt ez hirdetve az összes lapokban; olvashatta mindenki. Csak éppen a vasutas kisasszonyok nem vettek róla tudomást és röviden elutasítják a jámbor utast, mintha csak Szevilláig akarna jegyet váltani, azzal a válaszszal, hogy „nincs!“ így történt ez velünk is, mikor a viczináiis vasútról leszállva, az első főállomáson Poprádra kértünk térti jegyet. A pénztáros kisasszony kurtán kijelentette, hogy ilyen nem létezik. Az áliomásfőnök közbelépésére volt szükség, hogy fiókja fenekéről három gondosan lezárt csomagot kihalászszon, melyek ki tudja mióta rejtőztek ott felhasználatlanul. És az előzékeny kisasszony akkor sem állotta meg, hogy kettőt ne tagadjon le belőlük: „Csak Csorbára kapható tértijegy.“ Csupán ismételt felszólításra bontotta fel a poprádíelkai csomagot, de a jegyet elmulasztotta lebélyegezni s útközben tévedésből a tértijegyet látták el bélyeggel, a mi az utón többszöri tárgyalásra és késedelemre adott okot. Hogy ilyen felületes eljárás mellett micsoda haszna van a kibocsátott jegyekből a közönségnek és mennyiben emeli az a tátrai forgalmat, azt véges elménkkel kitalálni nem tudjuk. De hagyjuk a kellemetlen úti epizódokat s foglalkozzunk utunk kellemes emlékeivel. Harmadszor jártam meg az idén a Tátrát, nem riadva vissza a távolságtól és az ut fáradalmaitól, hogy újból lássam azokat a szép hegyeket, a melyeket Isten jókedvében teremtett. Száz meg száz költői toll örökítette meg a Tátrát s nem csak Ízléstelenség lenne részemről, hanem valóságos merénylet a csorbái tó, a vízesések, a három Tátrafüred, Lomnicz és Barlangliget és a felettük égfelé emelkedő csodás hegyi világ szépségei ellen, ha avatatlan kezekkel nyúlnék hozzájuk. De a Tátrának vannak olyan helyei, a melyek, bár megközelítésükhöz nincs szükség a hegymászók edzettségére és vállalkozó szellemére, a rendes turista forgalomból kiesnek és csak a beavatottaktól részesülnek méltatásban s szolgálatot tesz a közönségnek az, a ki e rejtett szépségekre annak figyelmét felhívja. Ilyen rejtett szépsége a Tátrafüredek területének a Pálfordulója, egy szerényen rejtőző poétikus erdei ut. Semmit sem olvastam róla és nevét sem hallottam, mig egy barátom arra két év előtt figyelmessé nem tett. Akkor már távozó félben voltam a Tátrából s csak, most jutott időm a Pálforduló- ját fölkeresni. És mondhatom, hogy ennél szebb erdei sétát soha életemben nem tettem. A kiknek figyelmét talán elkerülte volna ez az idilli hely, azok kedvéért megkísérlem annak leírását. Az ujtátrafüredi vendéglő alatt balra a fenyveserdőbe betérve, egy útmutató tábla „vízesést" jelez s azt követve, egy csinos kis pihenőhelyet pillantunk meg színes üvegtáblákkal ellátott gloriett háta mögött. Piros, zöld és kék üvegtáblák képezik a gloriett hátsó ablakait, a melyen áttekintve tündérszépnek látjuk az erdőt és a sziklákról lezuhanó vízesést, mely zúgva törik meg alattunk. Ennél a részletnél megboldogult kedves mesterem, a jó Ábrányi Kornél bácsi se merné megismételni nevezetes mondását: „Minden hegy, minden völgy, minden patak egyforma.“ A vörös, zöld, kék világítás bűvköréből kibontakozva, követjük a kis patakot, mely hol szelíd csobogással, hol haragosan tajtékozva csalogat le bennünket a meredek lépcsőkön az erdőbe. A fenyvesek között kis hidacskákon át a pataknak hol jobb, hol bal partján vezet mind lejebb és mélyebben egy bájos kis ut az erdőbe. A balzsamos, fenyves levegő, az elan- dalitó patak zenéje, a 10 — 20 lépésre megújuló hidacskák változatossága feledteti velünk a fáradságot és alig vesszük észre, hogy immár átléptük a 28-ik hidacskát is és előttünk kanyarodik balra az Alsótátrafüredre vezető széles erdei ösvény. Hűséges csevegő vezetőnk, a kanyargó erdei patak kezd minket elhagyogatni, eltér jobbra, nem is adva számot további kalandozásainak és rohanásainak czélja felől. Mit volt mit tenni ? Sorsunkra hagyatva fájó szívvel tekintgettünk a hűtlen után és hallgatva mindjobban távolodó, el-elhangzó lármáját, leányom kíséretében tovább ballagtunk az Alsófüred felé vezető ösvényen. Éppen ebédre harangoztak, mikor ide érkeztünk. Mód nélkül fáradtak, éhesek és szomjasak voltunk mindketten és igy az üdítő fenyőíürdő után képzelhető étvágygyal fogyasztottuk az ízletes és nem is oly tulcsigázott árakkal fűszerezett ebédet. Testben, lélekben felüditve tértünk vissza az ó-füredi „Tündér- lak“-ba, hogy magunkat jól kipihenve, másnap az igazi vízesésekhez és a Zergéhez zarándokoljunk s utána utunk többi programmját is megvalósítsuk. Sajnos, az idei bizonytalan időjárás szét- rebbentette a tátrai társaság nagyrészét. Csorbán például 7 — 8 fok mellett dideregtünk a tündérszép tó partján és áldottuk a hálókocsitársaságot, a midőn pompás uj palotájának jóleső melegét élveztük és egyenletes légfűtés mellett gyönyörködhettünk az üveges csarnok kényelmes kosárszékeiből egyfelől a csorbai- tavat körülvevő csúcsok, más oldalon a szepesi síkság csodaszép panorámájában. Az augusztusi időjárás mostohán bánt el a Tátra látogatóival, de a kik kibírták böjtölni a hideg, esős időt, azok bő kárpótlást nyertek a szép szeptemberi utónyár napjaiban. Boldogok azok a kiváltságos halandók, kiknek élvezetét nem korlátozza az idő és nem zavarja meg a poros akták és az iskolapadok közé való visszatérés napjának gyors közeledése. Ezek közé tartoznak a nyugalomba vonult kegyelmes, mél- tóságos és nagyságos urak, kik a főszezon végével nem sietnek haza, hanem tovább is élvezik a csendet s nagy pihenéseket rendeznek a Castor és Pollux-forrásai mellett felvonuló balzsamos és ugyancsak kényelmes turista-uton elszórt padokon. Az utikészületek izgalmai, a gyors csomagolás, a lázas sietés, a túlzsúfolt vaggonok közötti szaladgálás marad a filiszterek, a turisták, szóval a kis emberek mulatságának, a kik garasaikat gondosan megszámlálgatva, hogy kifutja-e hazáig az útiköltség, sietnek haza a mindennapi élet forgatagába, a hónap elején esedékes fizetésecskét felvenni és kenyerüket továbbra is keresni. Nem tartoztunk ugyan se az egyik, se a másik csoporthoz, de a mi időnk is ki volt mérve. S mikor az ég teljesen elborult és a fejedelmi lomniczi csúcs a többi társaival együtt láthatatlanná vált, nem várhatván be az idő megj avulását, szép csendesen búcsút vettünk kedves ismerőseinktől. „Merő kíváncsiságból, magyarul mondva „aus Übermuth“ felmásztunk a tátrai villamosnak csúfolt bárkába és Istennek ajánlva lelkünket, másfél órai keserves hányattatás után „megtörve bár, de fogyva nem“ kötöttünk ki a Tátra-szállodánál. Még egy ilyen hullámzó és háborgó utazás és nem merek többé tengerre szállani. Nem tudok elmenni a felvidékről anélkül, hogy újból be ne tekintsek egyik-másik kedves szepesi városba, melyek régiségeik, páratlan műkincseik gazdagságával éppen úgy megfogták a lelkemet, miként a Tátra természeti szépségei. És akárhányszor tekintem meg például a késmárki Thököli-vár kápolnáját a Zrínyi Ilona örökké szép motivumu és állítólag általa hímzett oltárteritőjével és íamozaik imaszékével, barokk stilü oltárával, továbbá a nagy templomot az országban egyedül álló művészileg faragott feszületével, gótikus szárnyas oltáraival és a hires fatemplomot régi fafaragásaival, sohasem tudok betelni azok szépségeivel. A Szepesség legkisebb városa is tele van ezekhez hasonló műemlékekkel. Sajnos, hogy az idő vasfoga már eddig is nagy pusztítást tett közöttük. így a késmárki luteránus fatemplom is, mely külsőleg düledező pajtának látszik, kétszáz év előtt vörös fenyő-dongákból összerótt és belül bibliai képekkel gyönyörűen kifestett remek faragott oltáraival, Nürnbergben készült sárgaréz csilláraival nem sokáig lesz jelen kor- hadozó állapotában fentartható, pedig pusztulása pótolhatatlan vesztességet jelent a felvidékre. Valóban elszorult a szivem annak a végtelen közömbösségnek — hogy ne mondjam tudatlanságnak — a láttára, melylyel a mi művelt magyarjaink ezek mellett a gazdag és hazánkban páratlan építészeti emlékek és a bennük felhalmozott művészi fa- és kőfaragások, drága misemondó ruhák, hímzések, templomi edények és egyéb műkincsek mellett elmennek. Külföldön, nevezetesen Németországban, kötetekre menő könyveket Írnak a legkisebb városkának műkincseiről is és ezzel messze földről odavonzzák a művelt európai utazót; a mi Tátralátogatóink (pedig köztük feltalálható a főrangú és a középosztály szinejava) és turistáink ezrei közül csak a legcsekélyebb százalék — többnyire egy pár siető lateiner — téved be ezeknek a dicső multat, a középkor fejlett műértését és műérzékét magasztaló kincseknek a megtekintésére. Félnapot töltöttem Késmárkon és kívülünk csak még egy idegen pár lézengett templomból ki, templomba be; egy budapesti tanár nejével, akik akkor tértek vissza németországi utazásukból. Együtt élveztük e remek műkincseket és együtt szörnyüködtünk el afelett, hogy a Thököli Imre hamvait, ahelyett, hogy a Thököli várban, a Zrínyi Ilona kápolnájában levő családi sírboltban helyeznék örök nyugalomra, ahol ősei is elvannak temetve, azt úgy építészeti, mint esztétikai szempontból teljesen elhibázott uj dísztelen evangélikus templomban teszik egy kis fülkébe. Node hallgassunk, hiszen a néhány héttel azelőtt itt járt országos bizottság, csupa nagytekintélyű, nálunknál okosabb emberek határozták azt igy el; és amellett a vallási türel- messég is igy parancsolja, lévén Thököli Imre protestáns, a Zrínyi Ilona kápolnája pedig katholíkus kézben. Ebben a kápolnában évente 4-szer szolgáltatnak misét. Vájjon, ha Thökölinek, aki hazájának minden vallásu fiáért kész volt fegyvert ragadni, protestáns hamvai összevegyülnének akatholikus ősök poraival, a „Glória“ hangjai mellett kevésbé találnák-e meg az örök nyugodalmat? — — és fellázadnának-e azok az évszázadok óta nyugvók, akiknek ma és mindenkor „Erős váruk az Isten“ .... HÍREK. Október 10. Személyi hirek. Kosutány Géza nyug. kir. itélőtáblabiró pár napi tartózkodásra városunkba érkezett. - Bányai István pénzügyminiszteri fogalmazó hosszabb tartózkodásra hazaérkezett. Áthelyezés. Németh Béla főgimnáziumi tanárt Eperjesről a kassai állami főreáliskolához helyezték át. Uj helyettes tanító. A vallás és közoktatás- ügyi miniszter Szaucsek Dániel kapniki állami iskolai tanítót a nagybányai állami elemi iskolához állandó helyettesül rendelte ki. Áthelyezett pénzügyi segédtitkár. A pénzügy- miniszter dr. Kőszeghy Andor nagykárolyi pénzügyi segédtitkárt hasonló minőségben a budapesti központi dij és illetékkiszabási hivatalhoz helyezte át. Esküvő. Vigh Ferencz szobrász f. hó 8-án lépett házasságra Breidenbach Antónia párisi festőnővel, a nagybányai festőkolonia tagjával. A vértanúk napja. Október hatodikát az idén is kegyeletesen ülte meg városunk közönsége. A templomokban istentiszteletek voltak,
