Nagybánya, 1906 (3. évfolyam, 27-52. szám)
1906-10-11 / 41. szám
ITT", évfolyam. 1006. obLtóber Hó 11. 41-ilc. szám. TÁnSADALMI SS S25ÉPIH.ODALMI HETILAP. ElífUetéil árak: Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden héten cadtörtökSn reggel 8 — 12 oldalon. Felelős szerkesztő: ÉGLY MIHÁLY. Szerkesztőség ás kiadóhivatal: Erdélyi-ut 22. szám, hova a lap* közlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. Hirdetések 'elvétetnek Morvay Gyula kSnyvnyoaidájébaa Is: Pétér 14, Régi panaszok. Október 10. Most, midőn örvendve látjuk hazánkban a hazai ipart pártoló hatalmas mozgalmat, érdeklődjünk kissé azon kérdés iránt, hogy miért nem lépnek tanult ifjaink az ipari pályákra, mert ez a kérdés igen fontos és hazánk jövőjére nézve igen nagyjelentőségű. Sokan foglalkoztak már evvel a kérdéssel, sok vélemény hangzott már el felőle. Felhozzák okul például a tisztátalan műhelyeket és azt, hogy a magyar urifajta, hogy nem való ipari pályára, felhozzák továbbá a helytelen társadalmi felfogást, stb. Nézzünk szemébe ezeknek az okoknak, vizsgáljuk egy kissé azokat. Elfogadhatjuk-e egyáltalában mindazokat okoknak?... Véleményem szerint nem. Nem pedig azért, mert nem okok azok, hanem okozatok. Már pedig, ha valamit kutatunk, ha különösen valami bajnak, betegségnek a keletkezését keressük és azt orvosolni akarjuk, akkor nem indulhatunk ki a bajt közvetlenül megelőző oknak látszó okozatból, hanem keresnünk kell ennek az okozatnak az igazi okát, a bajnak a forrását. Kisérjük gondolkozva az említett látszólagos okok fonalát és elérünk igy ahhoz a ponthoz, ahonnan mindenik kiindul. Ez a kiindulási pont pedig nevelési rendszerünk. Ezt illetőleg mi még az Olympuson vagyunk, ahonnan a görög istenek harczát nézzük és azokkal foglalkozunk. A völgyben pedig versenyezve küzdenek a különböző nemzetek kemény munkával a kenyérért. Hogy e keserűségünkben az emberi cselekedeteket ismerő filozófia is támogat minket, idézem egyik filozófusunknak komoly aggodalmat keltő szavait: „Állapotaink minden téren csak akkor javulnak meg, ha először nép és középiskolai nevelésünk javul meg. Ez a javulás addig lehetetlen, mig a nevelés végczéljául határozatlan fogalmakat tűzünk, mint „általános műveltség“ és mig a tanítást az igazi alapra nem helyezzük. A középiskola mostani és minden jövő tantervének középpontja csak az erkölcsi világrend tana, a becsületes, emberszerető, munkabíró, törvénytisztelő, életrevaló tanítás lehet. Csak erre az alapra lehet nemzeti elemet, a históriát, minden tudományt és szereket erősíteni. Az ember legelőször húsból és vérből való ember, akinek ösztönei és indulatai, érzelmei, vágyai vannak, melyek cselekvésre hajtják. Ezt a cselekvést kell tehát mindenekfelett erkölcsi tettekre irányítani. Aki más alapra akar építeni, a levegőbe kapkodik.“ Az idézett szavak gondolkozóba ejthetnek mindnyájunkat, mert középiskoláink tényleg kibocsátják az ifjakat az életbe, a kemény harcz terére a divatos „általános műveltség“ jelszavával, holott csak „nesze semmi, fogd meg jól-t“ nyújtanak nekik. Az „általános műveltség“ oly jelszó ma már, mint mikor gazdasági helyzetünkről beszélve, azt mondjuk, „hiszen mi még mezőgazdasági állam vagyunk.“ Aki pedig ezekkel a jelszavakkal oly könnyen dobálódzik, az nem is törődik a következő nappal, a jövővel. Mindkettőnek meg van a maga értelme, de a fejlődés során a maga ideje is. Vagy ha mindig a két jelmondatot akarjuk követni, akkor ne kínlódjunk tovább, mert hiszen diákjaink tanulni fognak, amint eddig, a földünket fölszántjuk, bevetjük és teremni fog, amint eddig termett, de aztán zsebünkhöz se nyúljunk, ne bánjuk akármennyién vándorolnak ki, ne törődjünk az éhezők jajgatásával, mert mi ifjainknak megadtuk az általános műveltséget és még hozzá mező- gazdasági állam vagyunk. Aztán mikor már jól elmaradtunk a munkában a többi nemzetektől, akkor épen hagyjunk félbe minden fáradságot és mint akik elvégezték munkájukat, térjünk pihenőre. A dolgoknak és állapotoknak ilyetén való természetes fejlődése ez. Már pedig, ha élni és tovább fejlődni akarunk, nem maradhatunk úgy, mint ahogy most vagyunk. Hagyjuk el az idealisztikus és te- lasszikus irányzatot és jöjjünk nevelésünkben közelebb az élethez, melynek alapja és tömege a realitás. Akkor szakiskoláink, melyekről önzetlenül mondhatjuk, hogy úgy szervezetükben, mint berendezkedésükben a A „Nagybánya“ tárczája. »cs.«7— .........r.~ir -;^i—r.. ^ Az ifjúsági. Az ifjúság nem több: egy pillanat És tovalebben . . . Csak addig tart, mig egyet fordulunk A bálteremben, Egy csipkefoszlányt mig megcsókolunk Sóvár ajakkal, A mig szivünkbe csendül elhalón Egy bánatos dal, Mig egy elhidlt virágnak illatát Szívjuk be kéjjel, A mig szemünkből könnyeket fakaszt Egy nyári éjjel, Csak addig, mig lelkűnkből egy sóhaj Száll önfeledten . . . Az ifjúság nem több: egy pillanat És tovalebben. _____ Feliér Jenő. A pofon.- Irta: Zöldi Hárton. A nyári színkör egyik előadása után vacsorázni mentem az „Árnyas berek“ nevű zöld vendéglőbe. A primadonna hamis éneke még fülembe zsongott, mikor a pinczértől az étlapot kértem. A pinczér, régi ösmerősöm, bizalmasan felém hajlott. — Tessék, mondotta, a leander csarnokba menni, ott vannak . . . — Kik? — Az urak, a vörös szerkesztő, a tisztelendő, a doktor ur és a Spiláthy ur is . . . — Miért mentek oda? kérdeztem. — Valami bankett van, a fiatal Izsa ur fizet mindent, sok pezsgőt rendeltek . . . A fiatal Izsát ismertem. Néhányszor találkoztam vele a színházi főpróbákon és a kávéházban. Tudtam, hogy az apja gazdag telekspekuláns. Hogy ő micsoda, az alig érdekelt ... A gazdag fiú mindig valami. Különben sem tett idegeimre kedves benyomást ez az Izsa fiú. ízléstelenül hencegett azokkal a sikerekkel, melyeket a nőknél aratott. Emlékeztem egy cinikus kijelentésére. Tudatta a társasággal, hogy vőlegény lett a Frey kisasszonynyal. S hozzá tette: — Ez legkevésbbé sem fog korlátozni szabadságomban . . . Menyasszonyom tudatlan szerelem dolgában, én ellenben tudós vagyok. Igaz, hogy nagyon magas tandijakat fizettem ... Éppen mondani akartam a pinczérnek, hogy sem Izsa ur személye, sem pezsgője csöppet sem vonz, mikor a vörös szerkesztő, Kárász Dani, egy jóizü, kissé vad bohém a vállamra ütött. — Szervusz, kiáltotta, gyere át hozzánk. Egy nagyobb stilü murit csinálunk végig. Az az Izsa fiú . . . — Nem nagyon imádom, vetettem gyorsan közbe. Kárász Dani őszintén nézett rám csillogó szeméveL — Én ki nem állhatom. Utálatos firma. Úgy henczeg, mint egy pávián ... De az mellékes,,azért jól fogsz mulatni. És jóízűen hozzátette: — Tudod nem vele, hanem rajta . . . . Egy-kettő, gyere. Karom alá nyúlt és vitt a leander csarnokba, hol vagy harmincz ur foglalt helyet néhány egymáshoz tolt asztal körül. Az asztalfőt Izsa, a fiatal, foglalta el. Mellette ült jobbra az apja, a gazdag telekspekuláns, balra pedig Frey Jónás, leendő apósa. A társaság nagy részét ismertem s igy természetesnek tűnt fel megjelenésem. Már illuminált állapotban voltak s igy meg is éljeneztek, mikor az asztalnál helyet foglaltam. Alig ültem öt perczig az asztalnál, mikor Kocsis tisztelendő ur, a mulatós hittanár, ki úgy festett, mintha uraságoktól levetett reverendába járna, felkelt és pezsgős pohárral a kezében tosztot mondott az est ünnepeltjére, a fiatal Izsára. — Úgy van, deklamálta hitszónoki lendülettel, én mint pap és mint ember egyaránt elitéltem a párbajt. De ma este éjfélig esetleg hajnalig felfüggesztem szigorú ítéletemet. A mi kedves barátunk, az én Izsa barátom párbaja megérdemli, hogy ne közönséges erkölcsi sab-
