Nagybánya, 1906 (4. évfolyam, 1-26. szám)
1906-03-22 / 12. szám
IV. évfolyam. 1906. márczius lio 22. la-iliL szaxn. TÁRSADALMI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. ElAflzetésl árak: Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 8—12 oldalon. Felelős szerkesztő: ÉGLY MIHÁLY. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Erdélyi-ut 22. szám, hova a lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. Hirdetések felvétetnek Morvay Gyula könyvnyomdájában Is: Pótér 14. Szózat a magyar nőkhöz! Szólunk azon magyar asszonyokhoz, kiket magyar otthon nevelt, akik magyar férfiak hitvesei és hő vágyuk gyermekeikből igaz magyarokat nevelni, azokhoz szólunk, kik imádják a magyar ég színét, a magyar föld virágát és lelkűket zsibongó fájdalom járja át, valahányszor magyar ember kivándorlásáról esik szó. Szólunk őszintén, bátran, szivünk sugallata szerint, vajha velőtökig és szivetekig hatna, örökre megragadna e szó, ti magyar nők! Egy édes, mélabús érzés székel a magyar nő szivében, ez honának szere- tete. Más nemzet leánya hasonlót nem érez; vannak egyebütt is honleányok, büszkék, hűen érzők, de más az. A mi szivünk honszerelmét megszentelé a százados köny és bánat, igy örököltük mi, igy száll anyai szivünk vérén által jövendő nemzedékre. Mert mi nem vagyunk boldog nemzetnek leányai! De ha fölmagasztal a szenvedés, úgy általa emelkedik a magyarban a honszerelem az eszményi fájdalom magaslatára, e fájdalom adott költőket e népnek és ez alkotta meg a magyar honleány ideális alakját. Ehhez a honszerelemhez fordulunk, testvéreinket kérjük, a magyar nőket, emelkedjenek fölül a köznapi élet közönyén ^és hallják meg szavunkat. Évente 900 millió korona vándorol ki az országból árukért, melyeket Ausztria és a külföld zudit reánk. Oh, halljátok, 900 millió! Mire egy magyar anya fiát fölneveli, a vándorló milliók szédületes számokká tornyosulnak: egy elveszett nemzeti gazdaság és hatalommá, melyből az ő fia is részt kérhetett volna, mint férfi a munka világában. Hát létezik magyar nő, ki ezen megdönthetetlen igazságra igy felel: az ország baja nem az enyém? Fájdalom, létezik, sok ilyen létezik. Valami félelmetes nemtörődömség zsib- basztja társadalmunkat a nemzeti jólét problémájával szemben. A józan Ítélet szunyadoz. - Égő ház körül viharos éjben ezrek tömege feketéivé áll és senki sem mozdítja karját — oltani. Néha valaki elkiáltja magát: tíiz van! és itt-ott visszhang kél nyomában: tűz van! tűz van! De a tömeg bámészan áll és nem hiszi, hogy a láng az ő fedelére is átcsap. Csak az ország jószága ég! Szegényedünk? — Dehogy is! Soha a léha költekezés, a czifrálkodásban való tobzódás, a fővárosban és vidéken egyaránt, még magasabb fokra nem hágott, mint napjainkban; a külső csillogás fokozódik a nemesebb kultúra hátrányára és eléri a vészes tetőpontot, honnan oly sokszor a fényűzést szerető asszony buktatja alá a férfi-erényt, a nemzeti erényt. A nők azok, akik nem hiszik, hogy tűz pusztit és hogy ha majd e sok czif- raság elhamvad, utána pernye sem marad a kizsarolt hazai földön, mert e sok czifraság csak — bécsi rongy! A legselejtesebb, a mit ott és a külföldön gyártanak, — hiszen a barbár magyarnak elég jó! És a milliók vándorolnak: a nép! a mi szinarany, a nemes, a költő tollára való magyar nép! Minden darab idegen portéka a magyar kézből üt ki egy darab kenyeret! Magyar asszony ne indítsd útnak a milliókat, adj munkát a magyar kezeknek! Némuljanak végre el a lelkiismeretlenség léha frázisai, amelyek azt mondják, hogy a nehéz megélhetés közt az egyéni, mi több: a családi érdek arra utal, hogy azt szerezzük be, ami jobb és olcsóbb, tehát külföldit! Hamis érvelés, okosság álarcza, mely mögött az üresség lappang. Magyar nők, ne engedjétek jobbik belátástokat elaltatni azzal az elcsépelt érveléssel, hogy egyesek vajmi keveset tehetnek, mert egy fecske nem hoz tavaszt. Igenis hoz, mert egy fecske után megjő a többi is. Ne némul- jon el ajkatok, ha majd a czinikus pökk- hendiség azzal áll elénk, hogy a magyar ipar rossz, nem érdemli meg a pártolást, nincs is magyar ipar! Mert van magyar ipar; sok jó, derék munka készül ez országban és sok belőle előbb külföldön hamis czégért nyer, hogy utóbb úgy térjen vissza a balga magyar vevő kezébe. Van magyar ipar és ha lesz kitartó fogyasztása, rohamosan fejlődni fog. Hol állanánk ma, ha az 1844-ben megindult első iparpártolás el nem merül A „Nagybánya“ tárczája. Márczius tizenötödikén.- Irta: Égly Mihály. Ka zug a tavasz is .. . Vártuk, mindhiába, Kogy a rügyfakasztó szép márczius eljö, S álmainkat, miket, oh, annyi imába Szőttünk: meghozza egy márcziusi szellő, /íz a csodás szellő! /fazug a tavasz is .. . /fófelhö az égen, Sodródik, szárnyait egyre bontogatja, — Fehér csipkediszként a koporsószélen — S ma van márcziusnak fenséges szép napja, /I szabadság napja! Kz a nap ... — oh érzem, beszédem mily gyönge — Midőn a félvilág gyűlt egyszerre lángba . . . És mig a bilincsek hulltak csörömpölve, Millióknak hangzott fel /lllelujája, Győzelmi imája! Tavasz megjöttével, ünnep fordulóra, Márczius idusát sokszor ünnepeltem, De a sok kendőzött, czifra, hazug szóra /Ízt a csodás szellőt sohsem érzé lelkem, Sohsem érzé lelkem! Búra hajló szívvel, — nagy nemzetünk terhe — Egyedül bolygom most hómezöket járva, Ka talán könyeznék ünnep ünnepelve, Lefolyó könyüim hogy senki se lássa, Senki meg ne lássa! Kazug a tavasz is . . . Kófelhö az égen . . . Tán nem is márczius dicső napja máma ? Csak egy volt, csak egy . . , egy . . . valamikor, régen . . . /1 mai már októbernek legendája, Fájó legendája! Csüggedő reménynyel hómezőkön állok . . . Csoda-e? /Hom-e ? Kipirulva nézem: Fehér hómezökön nyitnak a virágok, Kefelejtsek nyílnak a hó bilincsében, Igézetes szépen. Érzem: ez a kép a sorsunkat példázza! Érzem: meglegyint a márcziusi szellő! Bilincsét letöri a tavasz virága, /1 gyönge virág is .. . Ka az idő eljö, Kz a csodás szellő! . . . (1906.) Az utolsó vádlott. Az érdekes tárgyalás délután kettőkor ért véget. Egy kocsis legény, asszonya biztatására, a ki a legény szeretője volt, gazdáját egy mély árokba forgatta ki szekerestül. A gazda ott pusztult el, de a legény ettől fogva irtózott a csábitó asszonytól, megutálta, nem szerette többé. Az asszony maga jelentette föl a legényt. Tíz évi fegyházra Ítélték. A terem kiürült, senki sem volt kiváncsi az utolsó vádlott, egy toprongyos tolvaj asz- szony furfangos védelmére. Bagatell. Csak egy elhízott asszonyság maradt benn, valami jómódú mesterembernek a felesége. 0 se kedvtelésből maradt itt, nem; alig várta, hogy mehessen, mert kinek is volna kedve a legnagyobb júliusi hőségben egy ilyen potom ügyet végig hallgatni? Még a riporternek sem. Az asszonyság volt a káros fél. Elővezet-
