Nagybánya, 1906 (4. évfolyam, 1-26. szám)
1906-02-22 / 8. szám
2 1906. február 22 ból alig egy-két tag jelenik meg s a tárgyalás a legtöbb esetben kisszerű akadékoskodásból áll. Ezen kell változtatnunk, az érdeklődés s kötelességérzet felkeltésével intenzivebb s hasznosabb munkát produkálnunk, hogy a városi vagyonkezelést kiemeljük sablonjaiból. Mindezen körülmények alapos mérlegelése után jutottunk mi azon meggyőződésre, hogy a képviselő-testület feladata a kezdeményezés s nem a tisztviselőkaré, mely, erősen hangsúlyozzuk, túl van halmozva bürokratikus teendőkkel, arra fizikai ideje nincs; s ha volna is, kérdéses, hogy a jogászi képesség egyúttal predesztinál gazdasági dolgok intézésére is? A képviselő-testület kezdeményező, irányitó munkásságának az egyes szak- bizottságokban kellene hathatósan megnyilatkoznia, E munkásságra pedig azon kimerítő jelentéseknek kellene alapot nyujtaniok, melyekben a számvevőség s a számadások, a vagyonkezelés felülvizsgálatára kiküldött bizottság számol be tapasztalatairól. A képviselő-testületben sok kiváló gazda, számos fináncz kapa- czitás foglal helyet, kik ha melegebben érdeklődnének a városi gazdálkodás iránt, sok uj ötlettel, eszmével járulhatnának a városi vagyon gyümölcsözőbb kezeléséhez. Ismételjük azt is, hogy legelső feladatunk a városi vagyon s azok értékeinek revíziója, hogy a reálitásnak megfelelően lássuk vagyoni helyzetünket, mert tetemes azon városi ingatlanok száma, melyek egy fillért sem jövedelmeznek, de leltár értékben horribilis módon hirdetik a város gazdagságát. A XIX-ik század szobrászata. A XIX-ik század elején művészetünk csak a főranguak kiváltsága volt, csak ők gyönyörködhettek annak alkotásaiban és szerezhették meg ezeket maguk számára. Ennek okát abban kereshetjük, hogj^ arisztokráciánk Bécsben érezte jól magát, hová őt I. Ferencz fényes udvara vonzotta s igy azon tényezőket, melyek művészetünk felvirágoztatására egy önálló magyar udvartartásban kifejtendő pompa által Ha most annak a zsíros bélésű, megfakult „simléderü“ ruhadarabnak birtokában volnék, fölakasztanám az ágyam fölé egy jó erős szögre és alája a következő epitáfiumot tenném: „Sapka, te függj szendén, sok ezer fej főtt meg alattad, És ugyanannyi pofán gyűlt ki a szégyeni pir. Hajdan szép, ragyogó rézgombod rozsda emészti Homlokod elkomorult! „Por . . . hamu, semmi vagyunk.“ A polgárember, ha uraságoktól levetett, hamisitatlan férfi ruhába öltözik is, (a minőt i csak a Muzeum-körut 5-ik száma alatt, az ud- ! varban balra lehet kapni,! uri embei marad j azért; de a polgári mivoltából kivetkeztetett j államköltséges önkéntes, attól a percztől fogva, hogy beöltöztették, mindennemű úri igényéről ! nyomban mondjon le és huzza jól szemebe ama bizonyos sipkát, amint én cselekvém az Urunk születése után következett 1883-ik év októberében. Csodálatosan lágyszívű az emberi emléke- i zet! Olyan szamaritánus érzelem nyilatkozik j benne, olyan humoros pillantással néz vissza j az idők folyásába, midőn a folyónak árja már j háta mögött hömpölyög, mintha kedélyes tréfa lett volna, semmi egyéb egy kis vérpezsdítő atonásdinál. Midőn a ,,Neugebáude“-nak óriási udvarán őször végig kullogtam világmegvető lassu- ggal: elaludt bennem a sok eget ostromló V, biczegett agyon kínozott fantáziám és [ vala egyéb iinban az első enni. kívánságom, mint az áldott vacsorát keserirelszántsággal ; jótékony hatással lehettek volna, sajnosán nélkülöznünk kellett. Ezen példát a tehetősebb j nemesi osztály is utánozta, mig a szerényebb nemes falujába visszavonulva, napi foglalkozá- | sát újságolvasás, vadászat és gazdálkodás között osztotta meg; az elszegényedett polgár- j ságnak pedig nem voltak művészi vágyai. Ilyen J körülmények között ne csodálkozzunk azon, i ha művészi és szellemi látókörének ily korlá- | toltságában és a magasabb ideálok felé való I törekvések Injával nemcsak a hazai kulturális j kérdésekkel nem törődött, hanem a művészetek gyakorlására sem alkalma, sem pedig kedve | nem volt, sőt utóbbit társadalmi állásával össze : nem egyeztethető foglalkozásnak tekintette. Ezen zárkózottság csak akkor kezdett né- | mileg engedni, midőn be-belátogatott a szomszéd városokba, hol a művészeteknek még akkor igen kevés alkotásával ismerkedett meg. Pedig azoknak nagy része idegen munka volt; a középületek és templomok olasz és német szobrászok müveivel teltek meg, sőt a főurak szinte sportot űztek abból, hogy palotáik csar- nokait külföldi mesterek alkotásai diszitsék. A szobrászok kisded csapatjának eleinte sokat kellett küzdenie ezen, a művészek tevékenységére bénitólag ható, indokolatlan közönynyel, mig végre beállott a reakció, mely a politikai és társadalmi élet fellendülését és ezáltal szobrászaink sorsát is kedvezően irányította. Létrehozta ezt főleg a magyar tudományos akadémia megalapítása. Széchényi ezen nemes példája a hazafiság érzetét ébresztette fel a szunnyadó nemzetben, mely Pestet nemcsak szellemi és művészeti központtá, de magyarrá is kívánta tenni s daczára annak, hogy lakossága akkoriban túlnyomórészt német, a társalgási nyelv pedig latin volt, ez az idegen város lett a magyar ujjáébredés egyik tényezője. Az épülő, már mintegy 30,000 lelket számláló városban nemsokára allegorikus szobrászati művekkel találkozunk, melyeket az ezen század elején meghonosodott klasszikus építészet inkább dekorativ, mint önálló kompozicionális szempontból használt fel. Első számottevő alkotásnak a Váci-utcza sarkán még ma is látható nagy Kristóf óriási szobrát és a régi, néhány év előtt lebontott városház koronázó párkányán állott mithologiai alakokat, valamint Dianát és Acteont ábrázoló dombormüvet a pesti Diána fürdőben, tekinthetjük, mint Bauer Mihály müveit, melyekkel a XIX-ik század szobrászata megindult. Az időszerinti elsőség tulajdonképen Ferenczy Istvánt illeti meg, nemzeti életünk ujjá- születési korszakának ezen első nagy szobrászát, kinek úttörő művészete megnyitotta a szobrászat sorompóit a jövendő fejlődés számára. Mint Canova és Thorwaldsen tanítványa, a klasszikus iránynak hódolt s ezen felfogás mutatkozik alkotásain is. Müveinek nagy részét a nemzeti múzeum és a szépművészeti múzeum _NA_G Y B ANYA Volt-e valaha 15-kros gulyás, melyet nagyobb rezignáczióval költöttek el, mióta ezt a nemzeti eledelt kitalálták, — kérdem én ? Minden falatot egy-egy alkotmányos sérelemnek tekintettem és minden korty szódavizes bort a türelem csöpjének. Ez alatt szemben velem a fogason lógott mélabus sapkám, fejét alálógatva. Szegény sapka! bizonyára szemrehányásokkal illeti magát, amiért hogy érintése olyan csüggedésre kárhoztatta lelkemet. A szomszéd szobában berukkolt atyámfiái mulattak. Őket a mai naptól kezdve uj czimmel ruházták fel: „bundás“. Jól megtermett, izmos legények. Sok jött az ekeszarva mellől, többen a műhelyből, sőt akadt egy-kettő, ki a sima pudlit hagyta oda, hol kényes Ízlésű hölgyeknek csipkét, foulardselymet, rumburgi vásznat, tarka-barka szalagokat méregetett. Ezek sört ittak vörös teritékü asztalnál, a többiek pálinkát. Tegnap még lobogó ingujjban, fölbokrétá- zott pörge kalappal izgágáskodtak a kocsmákban, siralmat és bánatot kigunyuló vig nótákban öntötték ki szabadságszerető szivök fölöslegét. Hej be csöndes mostani mulatozásuk. Egymásnak a mundurját méregetik s azokon az ormótlan foltokon évelődnek, melyek a nadrágon, bakancson éktelenkednek. Száraz mulatság! Oda haza szerelmes Zsuzsikát, Juliskát, Örzsikét hagytak, kik a szomszéd faluig elkiőrzi. Legszebb alkotása a Pásztorleányka márványszobra. Ferenczy ebben a műben azt az ismeretes görög mondát akarta megszemélyesíteni, hogy egy pásztorlányka búcsúzó kedvesének árnyékát a homokba vési. Kölcsey, Virág Benedek és Kisfaludy Károly emlékszobrai a nemzeti múzeumban láthatók; utóbbi annak kertjében. A szépművészeti múzeumban pedig Fáy András, Felsőbüki Nagy Pál, Wesselényi Ferenc báró, Széchy Mária, a művész saját mellszobra és a Faunfej. Róbert Károly király mellszobra a rimaszombati városházán van elhelyezve. Kiválóbb alkotása még: Bölcs Pannonia a gömörmegyei múzeumban, Rudnay Sándor hercegprímás mellszobra az esztergomi primási könyvtárban, Örményi József országbíró síremléke a vaáli templomban, a Forray család síremléke a soborsini templomban, a gróf Rhédey családé a nagyváradi Rhédey-féle kert kápolnájában, a Brunswick családé az alsó ko- rompai templomban, a Szánthó-emlék a kecskeméti kollégium nagytermének falán, Csokonai mellszobra a debreceni kollégium könyvtárában és az esztergomi bazilika szent István vértanújának márványszobra. A Mátyás király emlékszobrának nagyszabású feladatát túlságos klasz- szikus felfogása miatt nem volt képes megoldani, a minek sikertelensége és a közvélemény szigorú bírálata annyira elkedvetlenítette, hogy az munkaképességének szárnyát szegte és magányába való visszavonulásra kényszeritette. Vele egyidőben lép fel Szentpétery József, korának hires ötvösművésze, kinek értékes alkotásai érdeklődés hiányában külföldre kerültek ki; ezen tény szomorúan igazolja, hogy a magyar művészet még mindig mostoha sorsban részesült hazájában. A kiválóbbak közül „Nagy Nándor győzelme Dáriuson“ Londonba, „Nagy Sándor keresztül vezeti seregét a Granicuson“ a bécsi császári múzeumba vándorolt, mig „Moriamur pro rege nostro“ Fáy András és „Budapest ostromlása a törökök által“ a budapesti nemzeti kaszinó tulajdonába ment át. A nemzet érezte, hogy hosszú évszázadok könnyelmű mulasztásait kell pótolnia s a negyvenes években ezért alakult meg az első „szo- borcsarnok-egylet,“ mely czéljául hazánk nagyjainak emlékszobrokban való megörökítését és dicsőítését tűzte ki. Ez azonban, még mielőtt szobrászatunk ügyét csak egy lépéssel is előbbre vitte volna, feloszlott. A negyvenes évek művészeiről nyújtott kép nem volna teljes, ha Züllich Rudolf nevét nem említeném, kinek Berzsenyi, Madonna mellszobra és Junó életnagyságu márványszobra a nemzeti múzeumban nem kis tehetségről tesznek bizonyságot. Mindennek daczára szobrászatunk még mindig nem találta meg hivatott képviselőit. Ferenczy óta alig merült fel újabb tehetség. Nagyobb tevékenységet Dunaiszky László fejti ki, egy sérték őket, ott domború mellökre hajtva bánatos fejőket, nagyokat sírtak és három esztendőnél tovább tartó hűséget fogadtak. Oda haza öreg szüléket hagytak a kicsiny gazdaság körül, kik a hosszú téli estéken át a kemencze padkáján üldögélve, a Jancsi, Marczi, Pista fiúról beszélgetnek és a szivök úgy tele van öreges aggódással, szülői szeretettel. Hej, szép élet a katonaélet, csak ne kezdődnék mindjárt az első esztendővel, hanem a harmadiknak utolsó hetével! * A legénységi szobában két öreg katona (már két évet leszolgált) hatalmasan fütyül, mert az tudni való dolog, hogy ahol zongora s egyéb effajta lármás gépezet nincsen, ott kár volna az istenadta füttynek hiányoznia. Egy vidámabb kedélyű egy-csillagos adomákat talál fel abból az őserejü fajtából, mely kaszárnyái porban fürdik és mozsdatlan bakaizlésből táplálkozik. Olyan falrengető röhögés döngeti meg a fülem dobját, hogy szinte belenyilallik. A napos-káplár recsegő hivatalos hangon kiáltja az „inspekcziós“-nak nevezett fullajtárost, ki nagyijedten felugrik pokróczczal leteritett szalmazsákjáról, hogy a félelmes káplár keresztül ne menjen az nap legalább tizedszer a lelkén. Az ablak mellett két bundás teríti ki ládikójából az édesanyja sütötte kalácsot; melléje hideg csirkehús kerül egy csikós takaró ruhából, hozzájuk csatlakozik a szomszéd, aki már tegnap óta belépett az öreg katonák sorába a
