Nagybánya, 1906 (4. évfolyam, 1-26. szám)
1906-02-22 / 8. szám
IV. évfolyam. IÖOO. fetoru.ár Iio 22. 8>ik. szám. TÁRSADALMI ÉS S5SÉP*IH.ODA.LMI HETILAP. Eliflzetésl árak: Egész évre 8 korona, félévié 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 8—12 oldalon. Felelős szerkesztő: ÉGLY MIHÁLY. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Erdélyi-ut 22. szám, hova a lap* közlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. Hirdetések elvételnek Morvay Gyula könyvnyomdájában is: Pátér 14. A városi gazdálkodás. Február 21. Nagy megelégedéssel látjuk, hogy a városi vagyonkezelésről Írott czikkeink méltó visszhangot keltenek s az érdeklődést e kérdés iránt nagyobb arányokban sikerült felkeltenünk. Ezt midőn örömmel konstatáljuk, hivatásos kötelességünknek véljük, hogy e kérdést a napirendről észrevétlenül letűnni s a megnyilatkozott érdeklődést csendesen elszunyadni ne engedjük. Minden félreértések elkerülése végett ki kell jelentenünk azt is, hogy a vagyonkezelésről írott czikkeinknek semmiféle személyes tendencziája nincs, de azon szigorú tárgyilagosságnál fogva, melylyel a kérdést kezeljük, nem is lehet. A mi főtörekvésünk az, hogy a képviselő- testület fináncz és gazdakapaczitásainak közreműködésével a városi vagyont minél intenzivebben gyiimölcsöztessük, minél belterjesebb gazdálkodást létesíthessünk, hogy ez által hosszú időkre fentarthassuk és biztosíthassuk azon ritka helyzetet, hogy a városi vagyon jövedelme fedezze az évről-évre egyre fokozodó kiadásokat. A vagyonkezelés tekintetében lapunk álláspontja ismeretes. Mi a gazdasági dolgok intézésére, a városi vagyon miként való kezelésére a képviselő-testületet tartjuk illetékesnek s a tisztviselői kart nem tartjuk megterhelhetőnek azon felelőséggel, melylyel a gazdasági téren az újítás, a kezdeményezés, hogy ne mondjuk a kisérletezés jár. A városi gazdálkodásért mi a felelősséget a képviselő-testületre hárítjuk, mig a tisztviselőikar, végrehajtó közeg lévén, e felelősségben csak annyiban osztozik, hogy lelkiismeretesen végre- hajtja-e, foganatositia-e a képviselő-testület határozatait. Őszintén sajnáljuk, hogy e felfogásunkban képviselő-testületünk régi, kiváló tagja: Szabó Adolf nyug. erdőigazgató nem osztozik s a lapunkban legutóbb megjelent igen érdekes czikkében azt fejtegeti, hogy a kezdeményezés nem a képviselő- testület, hanem a tisztviselők feladata, a dolog természetéből folyván, hogy annak kell kezdeményeznie.valamit, ki az ügygyei hivatásszeriileg foglalkozik. Már pedig az kétséget nem szenved, hogy a városi vagyon kezelésével nem a képviselő- testület, hanem a tisztviselői kar foglalkozik hivatásszerüleg. Ez az érvelés igen tetszetős, de ha csak egy pillantást vetünk a tisztviselők munkakörére, be kell látnunk, hogy a tisztviselői kartól a vagyonkezelés tekintetében aligha várhatjuk a gazdasági ügyek reorganizáczióját. Bürokratikus munkájuk túlontúl igénybe veszik idejüket s a városi autonómia egykor független tisztviselője oly bürokratává vedlett át, kit kénye-kedve szerint ide-oda rángat a minisztérium, a főispán, a vármegye, a pénzügyigazgatóság, a tanfelügyelőség, a statisztikai hivatal, a bíróság stb. stb. Örül, ha tengersok írásbeli munkájának, ■ a sok megkeresésnek, a halom számra kívánt kimutatásoknak, statisztikáknak meg tud felelni. Nagy, szinte óriási a külömbség a város régi s jelenlegi közigazgatása között. A régi jóidőkben a városi szenátoroknak alig volt más dolguk, mint a város gazdasági dolgait irányítani, intézni. S a szenátorok választásánál nem is annyira a diploma, mint a polgári tekintély, a gazdasági kapaczitás esett tulsulylyal a mérlegbe. A sok irka-firkát elvégezték a proto- notárius s a nótáriusok s a szenátorok írásbeli munkája az aláírásnál nem sokkal terjedt tui. S e szenátorokat hathatósan támogatták a külső tanácsbeliek, kik szintén a város legtekintélyesebb gazda, kereskedő és iparos köreiből kerültek ki. Amit azután a gazdasági kérdések, a városi vagyon miként való kezelése tekintetében megvitattak, az alaposan meg volt vitatva, mert a gazgasági kérdésekhez mindnyájan eminenter értettek. Idők múltán bürokraták lettek a városi szenátorokból is. A kültanács helyébe a megnövekedett számú képviselő-testület lépett. A képviselőség ma is dekórum, mint régente a külső tanácsosság volt, de ma már nem azon kötelességtudás, buzgóság az ismérvei, melyek a régi kültanács tagjait oly elismerésre méltó módon jellemezték. Az élet küzdelme, a magán ügyek intézése ma már nem engedik meg, hogy a képviselő annyi időt szentelhessen a város ügyeinek, mint szenteltek a kültanács tagjai s bizony szomorúan tapasztaljuk, hogy a legfontosabb, városunk gazdasági életét a legközelebbről érintő kérdések tárgyalására az egyes, nagyszámú tagokból álló szakbizottságokA „Nagybanya“ tarczája. Vadászai. Szalonka húzás! . . . Hajrá, le a völgybe! Az erdő alján mocsaras a rét; A bükk s a jávor kereken a földre Hullatja lassan hervadt levelét. Szalonka fut a zizegő levélen, Drr! fölrebben az ebnek szimatán, És párosával átröpül az élen, Olt hagyva engem szótlanul, bután. Tovább megyek a széles puszta tarlón, Fegyver agyára nyugtatom kezem ; Ebem nyihogva nyargalász kitartón, S vadat keresget szenvedélyesen. Egyszerre éles „jaj“ szakad ki torkán, Tövis bokorból fölriad a, nyúl; Egy durranás zug, mint egy pereznyi orkán, S szegény ott fekszik mozdulatlanul. Párolgó vér bugyog ki az avarra, A dér kristálya bíborosra vál'; ... Be illenék egy édes női karra í Ily ékkövekkel díszített, fonál! Mélázok a vér bugyborékolásán . . . Ez hát az élet ? néhány cseppny i vér ? A gyönge test egy parányi nyitásán Nagy csont alakkal a halál befér! j Az emberek közt ép’ ilyen az élet: Egyik a vad,, másik gyilkos vadász; j A gyönge lelket nem védi kímélet, I Nem oltalmazza fészek és a ház. Hajrá vadászni! pusztuljon a gyáva ! A rágalom golyója czélt talál: Harsogjon föl a vadász trombitája j Az elbukásnak diadalminál! . . . Ne féljetek erdők vándor lakói, . Pihenni teszem gyilkos fegyverem! ! A rengetegbe eljárok dalolni, \ Hol annyi ékes vadvirág terem. A szivemet viszem ki csak magába, Mely szeretettel van telistele; Az őszi pázsit utolsó virága Lesz diadalmam egyetlen jele! . . . . Kávai Károly. Az első Zapfenstreich. A széllel, esővel, falevélhullással s egyéb ! poétáknak való mellékkörülménynyel járó ősz mindig eszembe juttatja azt a napot, mikor beöltöztettek katonának. A szürke homloku „Neugebäude“ nyitott kapuján mentem be diákköri fekete kabátomban, fényesre koptatott szalon-nadrágomban és kemény fekete kalappal a fejemen. Olyan voltam, mintha gyászoltam volna valakit. A fehérre mosdatott koczkaköves folyosón messzire hangzott lábam kopogása. Kimondhatatlan tisztelettel köszöntem a szembejövő „kiérdemesült“, de tényleg szolgálatban levő őrmestereknek, húszéves gyámoltalanságom és diákköri teljes kajlaságom nyomasztó tudatában. Oh uram, vallom és hiszem, hogy én a hazát nagyon szeretem; hiszen a história olvasása oly gyakran fölhevített; szavaltam „Kont“ot gyakran ádáz hangulattal és „Zrínyi ének“-én mélyen elborongtam: és mégis csodálatos elfogultság lepett meg, mikor fejembe nyomott az elrágott bajuszu őrmester egy rémletes nagy katonasapkát. Beszélnek a szárnyas szavú poéták teher ről, mely mázsányi sulylyal nehezedik az eir béri szívre; no hát tisztelettel kijelentem, hof a katonasapka, melyet egy békés érzelmű if nak először tesznek a fejére, nyilván te I métermázsa bruttó sulylyal nehezedik az elé I említett testrészre.
