Nagybánya, 1906 (4. évfolyam, 1-26. szám)

1906-02-15 / 7. szám

IV. évfolyam. IÖOQ. Ixo 13. V-ili. szám.

TÁHSADALMI ÉS SEIDPIRODALMI HETILAP.

Eltflzetésl árak: Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 8 — 12 oldalon.

Felelős szerkesztő:

ÉGLY MIHÁLY.

Szerkesztőség és kiadóhivatal: Erdélyi-ut 22. szám, hova a lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. Hirdetések elvétetnek Morvay Gyula könyvnyomdájában is: Főtér 14,

Reflexiók.- Irta: Szabó Adolf. —

Február 14.

„Vagyonkezelés“ ez. alatt e lap legutóbbi számában egy czikk jelent meg, melynek írója őszinte elismerést érdemel a kezdeményezésért, mert az nem vonható kétségbe, hogy a városi vagyonkezelésnek minél behatóbb tárgyalása városunk anyagi helyzetére nézve csak üdvös lehet.

Távol legyen tőlem a czikk írójával polémiába bocsátkozni, de az eszmék tisztázása végett elkeriilhetlennek tartom a czikkben vezérfonalként szereplő azon állítással foglalkozni, mely szerint a kezdeményezés nem a tisztviselői kar, hanem a képviselőtestület feladata.

Én azt hiszem, hogy a képviselő- testületi tagok legnagyobb része épen az ellenkező, t. i. azon nézetben van, hogy a kezdeményezés nem a képviselőtestület, hanem a tisztviselők feladata és a dolog természetéből kifolyólag alig lehet kétségbe vonni, hogy az utóbbi nézet inkább közelíti meg a valót, mint a czikkiróé. Ugyanis ha a kezdeményezést feladatnak tekintjük, pedig a legfontosabb és legszebb feladatnak kell tekintenünk, akkor az csak arra hárítható, a ki az ügygyei hivatásszerüleg, illetve kimerítően foglalkozik. Már pedig az kétséget nem szenved, hogy a városi vagyon kezelésével nem a képviselőtestület, hanem a tisztviselői kar foglalkozik diivatásszerüleg.

De az én igénytelen nézetem szerint hiba lenne a kezdeményezés feladatától

és kötelezettségétől akár a tisztviselőket, akár a képviselőtestületi tagokat felmenteni. E tekintetben elvet felállítani nem lehet.

Mert habár, mint fönnebb kiemeltem, a dolog természetéből kifolyólag attól várható a kezdeményezés, ki az ügyekkel foglalkozik: a városi ügyekkel kimerítően foglalkozó bizottságokat sem lehet a kezdeményezés feladatától felmenteni. És különösen abban, hogy a pénzügy terén finánczkapaczitásaink önálló kezdeményezéssel léphetnek a sorompóba, teljesen egyetértek czikkiróval.

A városi vagyonkezelésnek egyik fontos, hogy ne mondjam legfontosabb ágazata az erdőkezeiés. Ezen ágazatban lehet-e más a kezdeményező, mint az erdőügyi tanácsos? Én oly erdészeti szakértőt nem képzelek, a ki a költségvetés tárgyalása alkalmával akár a gazdasági é§ pénzügyi bizottságnak előzetes ülésein, akár pedig a közgyűlésen oly beható informácziót nyerhetne, hogy annak alapján kezdeményező javaslattal léphetne fel.

Készséggel kijelentem, hogy az erdőügyi tanácsos képzettségében, jóakaratu s körültekintő hivataloskodásában, megbízhatóságában sohasem kételkedtem és hogy minden konkrét esetben a hozzá intézett kérdésre nézve megnyugtatott. Épen azért nem értem, hogy az általam javaslatba hozott erdészeti bizottságnak létesítését, saját érdekében, miért nem szorgalmazza? Azért mondom saját érdekében, mert ez idő szerint a felelősség egész súlya egyedül az ő vállát nyomja,

holott ha erdészeti bizottság jön létre, felelősségében az erdészeti bizottság tagjai is fognak osztozkodni. Hatásköre az erdőkezelés tekintetében semmiféle változást sem szenvedne. Attól pedig, hogy irodai munkája megszaporodnék — az erdőkezelőtől korántsem veszem rossz néven, ha irodai munkáját csökkenteni óhajtja, mert az erdőkezelő akkor hajt legtöbb hasznot az erdőbirtokosnak, ha az erdőben jár és nem akkor, midőn az irodában ül, — nem kell félnie, mert az évente 4 —6-szor tartandó bizottsági ülés bizonyára kevesebb idejét veszi igénybe, mintha az erdészeti ügyek iránt érdeklődő tagok egyenként keresik fel a szükséges felvilágosításokért.

Ha az erdőkezelés tekintetében a képviselőtestületi tagoktól kezdeményező javaslatokat kívánunk, létesítsünk mielőbb erdészeti bizottságot.

Az erdőkezelés hazánkban még mindig oly dolog, a melyhez mindenki ért és a laikusok közül azok vélik legjobban érteni az erdőkezelést, a kik azzal egyáltalában nem foglalkoznak. Nincs hazánkban oly erdőkezelő, kinek hivatásos eljárását egy vagy több laikus nem kritizálta volna. És az erdőügyi tanácsos azon illúzióban ringatná magát, hogy ő kivétel lenne? Nem ezen illúziót, hanem azt tételezem fel róla, hogy mert intakt tisztviselő, igyekszik a laikusok véleményével nem törődni, pedig az önérzetes tisztviselőnek majdnem lehetetlen ezzel nem törődni, épen azért nem hiszem, hogy nem bántaná különösen az oly kritika,

A „Nagybanya“ tarczája.

Leánynézőben.

Leánynézőben útra keltünk Keller Petivel. A kérő én lettem volna s ő a titkos erő, mely a sors útját korrigálja, egyengeti. Hogy miképen, majd kiviláglik.

Valahol Máramaros erdős bérczei között van egy igénytelen falucska, a Zádoryak ősi fészke. Valamikor régen az egyik Zádory mint amolyan kurta nemes botlott ez ismeretlen zugba, akinek összes vagyonát valamelyik törekvő ősétől rámaradt kutyabőrre rajzolt czi- mere képezte s valahogyan ott ragadt.

Azóta a Zádoryak túrták a földet, fogták az eke szarvát, kupeczkedtek lóval, disznóval s nem eredménytelenül. Mikor legutoljára kóboroltam e vidéken, hallottam, hogy kitünőbb j töltött káposztát, mint aminőt a Zádory lányok i főznek, emberfia még nem evett s ropogós j túrós csuszájok pedig hires volt messze földön.

S úgy rémlett, mintha a Zádory lányok eme jeles tulajdonain kivid még egyebet is hallottam volna. Igen, igen, mintha azt beszélték volna, hogy máskülönben bizony elég nagy libák, kiknél a haza, történelem a falujok határánál végződik, a világtörténelem pedig a megyéjök végpontjait nem ugorja keresztül. Az igazság kedvéért mejlesleg megjegyzem még azt is, hogy mintha holmi ezer hold kövér, jóféle

I fekete földről is hallottam volna valamit beszélni, melyet úgy hozományképen emlegettek, de hát ez utóvégre is lényegtelen dolog.

Elég az hozzá, hogy útban voltunk arra felé, még pedig a legkomolyabb szándékkal.

Zádory Margitét már ismertem. Egy harmad-negyed rangú piczike fürdőhelyen talál- j koztam vele évekkel ezelőtt. Majálist rendeztek a falubeliek s ott volt a kis pufók arczu, rövid szoknyás Margit is az édes atyjával, a kinek ! öblös szájú tajtpipája nem esett ki egy pillanatig sem a szájából. Akkor történt, hogy a kicsi Margit, mikor látta, hogy senki sem viszi a tánezba, megfogta a kezemet és biztatott, hogy: „jöjjön bácsi járjunk már mi is egyet.“ Zádory hatalmasat nevetett a kicsike ötletén s dicsekedve mondá, hogy azért olyan bátor az eszemadta, mert az teljesen az ő nevelése.

Mig parasztos, erős tengelyű szekerünket a két hegyi mokányló lassú lépésben, döczögve vonszolta a keskeny, göröngyös, sziklás utakon, csöndes rezignáczióval gondoltam Margitra. Gondolatban újra átéltem a múlt bohóságait, az aranyos sugarakkal átszőtt vidám napokat s a legényélet ezernyi örömei s apró bajai oly elbűvölő kaleidoszkópban ragyogtak elém, melytől fájt a bucsuzás. S mind ezzel szemben állott Margit, az ő pufok, kövér arczocskájával, falusias elegancziájával.

— Úgy hiszem, biztosra utazunk, szakitá meg a csendet Peti barátom.- Valószínűleg.

Eh, kishitű! Biztosra, ha mondom. Az ilyen falusi néppel csak bánni kell tudni. Bizd csak rám az egészet.

Az igazat megvallva Petinek az a szerep volt szánva, hogy kellő alkalomkor rólam oly nyilatkozatokat tehessen, melyek alkalmasak voltak engem előnyös világításban tüntetni föl. Peti pedig a színezéshez s az érdekes helyzetek teremtéséhez nagyon is értett.

Hogy mindjárt első megjelenésünkkel valamelyes hatást érhessünk el, azt a mesét gon- dolá ki, mintha rabló kalandon estünk volna keresztül s mint teljesen ismeretlenek e vidéken, kérjük egy pár órára a Zádoryak ismert vendégszeretetét. A többi majd magától jő.

Úgy alkonyat táján értünk a kis faluhoz. Az apró, szalmával fedett házacskák közü I messze kimagaslott a Zádoryak ősi kúriája. Impozáns, magas épület, hatalmas méretekkel. A megállapított terv szerint kis kézi táskánkat magunkhoz véve, szekerünket visszaküldtük és revolverünket oldalunkra csatolva gyalog indultunk be a faluba. A szobákban már ekkor felgyújtották a lángokat s a hatalmas ablakok elhaló fénynyel világoltak ki a messzeségbe.

— Épen a legjobbkor érkezünk, súgta Peti barátom, a kaland elbeszélését hadd teljesen én reám, te legfőlebb szerénységből szólj bele itt, ott.

Bementünk. Egyszerre vagy tiz nagy szelindek rontott reánk a tágas udvar különböző