Nagybánya, 1906 (4. évfolyam, 1-26. szám)
1906-06-14 / 24. szám
XV. évfolyam. 1006. junius lio 14. a4-il£. szám. ama Előfizetési árak: Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 8 — 12 oldalon. Felelős szerkesztő: ÉGLY MIHÁLY. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Erdélyi-ut 22. szám, hova a lap» közlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. Hirdetések felvétetnek Morvay Gyula könyvnyomdájában Is: Főtér 14, A vízvezeték. Junius 12. Egy évig tartó pihenés után, melynek teljesen rajtunk kívül álló okok voltak az előidézői, ismét napi rendre kerül a vízvezeték ügye. Az előmunkálatok megtételének oly régi ideje már, hogy tájékozódás szempontjából szükségesnek látjuk az ügy genezisét ismertetni. Tudvalevőleg a földmivelésügyi miniszter szakvéleménye alapján a belügyminiszter megtagadta a jóváhagyást a város képviselőtestületének azon határozatától, melylyel a kiküldött szakbizottság által javasolt vízvezetéki terveket elfogadta s utasította a várost, hogy a Zazar-völgy talajvizeinek felderítésére újabb tanulmányokat tegyen. Ezen döntésnek legfőbb argumentuma az, hogy a Limpegye és Zsidóvá patakok egyesülésénél felfogott viz vízvezetéki czélokra nem elegendő. A belügyminiszternek e leirata meglehetősen nagy konsternácziót idézett elő, hiszen a földmivelésügyi minisztérium által kidolgozott első vízvezetéki tervek keresztül vitele ellen, melyen a képviselőtestület változtatásokat még nem eszközölt, semmi akadályok sem merültek fel. Pedig az első tervezet a vízvezetéket tisztán a Rozsály hegyen fakadó limpegyei forrásokra alapította, mely források esős időben 24 óránkint 860 köbméter, száraz időben pedig 300 köbméter vizet szolgáltattak. Mig az újabban módosított terv a vízvezetéket a Limpegye és Zsidóvá egyesült patakaiból látná el megfelelő vízzel, mely patakok a hosszú időn át folytatott mérések szerint rendes körülmények között 1728, a legszárazabb időben pedig 518 köbméter napi vízmennyiséget adnak. Lényeges külömbség az első és második tervezet között még az is, hogy az első terv megvalósítása hasonlitatlanul drágábba kerül, mivel a második, a város képviselőtestülete által elfogadott tervezet szerint mintegy 5540 méter hosszú csővezeték volna mellőzhető. Már pedig hogy ily nagy kiterjedésű csőhálózat kiépítési és fentartási költsége a végleges számvetésnél minő óriási differencziát okoz, azt hisszük, azt bővebben fejtegetni felesleges. Jelenleg tehát úgy áll a vízvezeték ügye, hogy a földmivelésügyi minisztérium szakközegei által ajánlott limpegyei források vizét vízvezetéki czélokra a képviselőtestület nem tartotta elégségesnek; mig a városi képviselőtestület által ajánlott Limpegye és Zsidóvá patakok vizét pedig a minisztérium szakközegei keveslették. A képviselőtestület megbízásából Gellert Endre polgármester a vízvezeték ügyében legutóbb tárgyalást folytatott az illetékes körökkel s ez alkalommal azt az informácziót nyerte, kérje a város ismét a földmivelésügyi minisztert, hogy utasítsa a m. kir. országos vizépitészeti igazgatóságot a vízvezetéki ügy újból való felvételére. E kérelemnek az lesz az eredménye, hogy vizépitészeti igazgatóság egy szakközeget fog küldeni városunkba, ki tanulmányokat fog tenni a Zazar-völgy talajvizeinek felderítésére s az esetleg még szükséges vízmennyiséget kútfúrások utján fogja pótolni. Azt a jó hangulatot, melyet a polgármesteri beszámoló keltett, némileg elrontotta az a passzus, mely a kútfúrásokról szólott. Sokan a vízvezeték megvalósításának hosszú időre való elodázását látták a talajvizeknek kútfúrások utján leendő felderítésében. Úgy fogták fel a dolgot, mintha a tervbe vett kútfúrások egyenértékűek s eredményükre nézve ugyanoly kétségesek volnának, mint az ártézi kútfúrások vagyis a minisztérium által kontemplált módon voltaképen ártézi- kutak forrásával kellene segíteni a vízhiányon. Ha igy állana a dolog, valóban ott volnánk, a hol a mádi izraelita. Minden eddigi előmunkálatunkat félre dobhatnánk s ártézi-kutak kereséséről és fúrásáról lévén szó, a vízvezeték megvalósításától távolabb állanánk, mint valaha. Csakhogy nem igy áll a dolog! Tudósítónknak alkalma volt beszélgetést folytatni Farkas Kálmán miniszteri osztálytanácsossal, a m. kir. országos vizépitészeti osztály igazgatójával s ez alkalommal részletes felvilágosítást nyertünk arra nézve, hogy a vizépitészeti osztály miként véli a vízvezeték ügyének minden tekintetben kielégítő megoldását. Korántsem ártézi-kutak fúrása által, hanem akár a Limpegye és Zsidóvá patakok mentén, akár a fernezelyi-patak A „Nagybánya“ tárczája. A vihar. Ki tudja, hogy hogyan támad ? Lehet, hogy egy nehéz bánat Felszakadó bús hatása: A teremtés sóhajtása. Rettenetes, hogyha szárnya Végig söpör száz határba! Üvölt, tombol, pusztít vakon, Mint valami bősz fájdalom. Megrázza a bércet, völgyet, Sziklát dönt le, szaggat tölgyet, Hervad, pusztul útja mentén Lomb az erdőn, fii a mesgyén. De ha könnye már utat lel, Megszelídül, mint az ember: Ha valami nagy bánatra Magát szívből kisírhatja . . . Bállá Miklós. Pöffeszkedés. Irta: Zöldi Márton. A czim malicziát sejtet s félnem kell, hogy legjobb barátaim nyugtalankodva fogják olvasni az alábbi történetet, attól tartva, hogy bizonyos eszmei vonatkozásban áll velük. Mert mi tűrés-tagadás, a pöffeszkedés kellemetlenül grasszál a mi társas életünkben. A hazug önérzetnek talán sohasem alakult ki annyi visszataszító típusa, mint napjainkban. Pöffesz- kedünk felfelé és lefelé. Az, a mit Hamlet a „hivatalnok paczkázásá“-nak mond, az a kellemetlen gőg, generális vonás lett. Hivatalon belül és hivatalon kivül. Mittala Imre is veszedelmesen inklinált a pöffeszkedésre. Ez a fiatal ember alig huszon- nyolcz éves korában főszolgabíró volt. Mikor elfoglalta a hivatalt, nyomban elfelejtette, hogy azt családi összeköttetéseinek köszönheti. A gondviselés kényszerű adójának tekintette, melylyel tehetségének, tudásának és energiájának tartozott. A mi az energiát illeti, az nem hiányzott leikéből. Merész, daczos karakter volt, ki har- czias időkben, kedvező terepviszonyok mellett talán nagyot is mivelhetett volna. A szolgabiró hivatalban épp oly tuczat- számba ment, mint a többi. Különben nagy ambi- cziót helyezett arra, hogy a felekkel szemben a kíméletlenségig szigorú legyen. Mikor egy hétfői napon hivatalában ült, a hajdú Bakos Andrást jelentette be neki.- Ki az? kérdezte a főszolgabíró.- A nagy parasztbirtokos a Tiszántúlról.- Úgy jöjjön be! A főszolgabíró, ez modorához tartozott, belemélyedt valami aktába, s jó ideig fel se nézett. Hadd várjon a fél. Mikor aztán feltekinteni kegyeskedett, egy öreg, kék dolmányos parasztot pillantott meg a sarokban egy széken ülve. A főszolgabíró ráförmedt: — Hallja, ki engedte meg magának, hogy leüljön ? Talán azt hiszi, hogy korcsmában van ? A barátságtalanul megszólított öreg ember fürgén felugrott a székről s alázatosan mente- getődzött: — Ne tessék túlságosan haragudni! Hajnal óta talpalok. Alig bírom a lábamat. — Hát honnan jött? — A vámosi pusztáról. — Gyalog ? — Igen, gyalogosan. A főszolgabíró szigorú redőkbe vonta homlokát. — Hát mért jött gyalog ? kérdezte. Van kocsija - lova. — Van, könyörgöm, de ilyen nagy munkaidőben sajnálja az ember elvenni a munkából. A főszolgabíró megvető tekintettel mérte végig a gazdag parasztot, kiről többször hallotta, hogy valóságos nábob. Aztán megkérdezte: — Mi járatban van itt. Bakos András kimért, lassú tempóban válaszolt : — Könyörgöm alássa’, czifra az én sorom . . . Tetszik tudni, hogy most harmadéve
