Nagybánya, 1906 (4. évfolyam, 1-26. szám)
1906-05-24 / 21. szám
2 N A G Y B A N YA 1906. május 24. biborszinüek, de nem a sziklák, hanem a hús biborszinü ereivel állanak kapcsolatban.“ A gazdagság megteremtése nem is lehet más, mint annyi széles mellű, boldogságtól sugárzó szemű és örömben dagadó szivü ember produkálása, amennyi csak lehetséges. Ha egyik nemzet többet merit abból a kettős, kimeríthetetlen ős erőből, a földből és munkából, mint a másik, akkor a kettő közt vagyonkülömbség támad, az egyik a másikhoz képest gazdag, illetve szegény lesz. A földnek a mivelését, a nyerstermények feldolgozását, ezek értékének, kelendősitésének fokozását mind a munka közös nevezet alá veszi a közgazdaságtan. És a munkára nézve azt a sarktételt állítja fel Skhäffle ajkaival: „Egy munkának sincs fajra nézve egy másik munkával szemben nagyobb gazdasági értelme, vagy méltósága.“ Ez a társadalmi munkák kölcsönös egyen- értékének axiómája. S amikor ilyen szétválaszthatatlanul össze- foly minden munkának a gyökere s amikor annyira nem lehet megkülönböztetni, hogy' érett gyümölcsében melyik gyökérszálnak menynyi része van s amikor mégis egyesek azzal játszanak, hogy az egymástól elkülönített köz- gazdasági tényezőket, földmivelést, ipart, kereskedelmet, egymással állítják szembe; — a nemzetgazdaságtan és a szocziologia sóhajtva csak megcsóválja a fejét, „ime az emberiség, ez a nagy gyerek, mely meglett korát talán sohsem éri meg, mindig ilyen gyerekséget talál fel magának, hogy a testvérszobában veszekedhessen.“ És mit mond a statisztika ? Magyarország emberanyaga, élő kincse 19 millió. Éöldje 30 millió hektár. A gazdasági népesség foglalkozása igy oszlik el: Földmivelés 6.000,000 kereső 7,000,000 eltartott Ipar . . . 1.200,000 „ 1.500,000 Kereskedelem 400,000 „ 700,000 „ Napszámosok 640,000 „ „ A nemzet vagyona ingatlanokban 21 ezer millió, a föld évi termelésének értéke 3700 millió korona. Azonban ezzel egyenértékű vagyona fekszik a nemzetnek abban a munkaerőben, melyet munkásainak izom-, ideg- és értelemereje, mint termelő erő képvisel. Ha 1 millió munkást átlag napi 2 koronával számítunk, ennek az eleven motorerőnek évi munkaértéke több mint 700 millió korona, vagyis tőkeértéke 17 ezer millió korona. És ez ép oly örök, változatlan, újraéledő és mindig élő, mint maga az a tőke, mely ingatlanban fekszik. Ha ennek az óriási munkaerőnek nem tudunk munkát adni, annak napról-napra kifejezett értéke kárbavész visszavonhatlanul és a fentartás (táplálás) a nemzet háztartásának terhére esik. Ebbe nemzetek pusztultak már bele. Rendkívül fontos tehát a közgazdasági munka oly gépezetét kitalálni és fentartani, mely a nemzet munkaerejét állandóan foglalkoztatni képes. A föld a maga munkásainak biztosítja a munkát. De óriási munkásanyag marad, mely a föld növelésénél már nem kaphat munkát. Ennek az ipar ad foglalkozást. Azonban e munka egyenletes mennyiségét biztosítani kell. Erre egy külön foglalkozási ág van hivatva: a kereskedés. A kereskedelem dolga kikeresni a leg- czélszerübb nyers anyagot, azt a legjobb időben és legolcsóbb módon az ipar keze alá adni, másrészt a világ minden részéről kifürkészni a fogyasztót, a vásárlót s azt akkor, amikor legszükségesebb, ajtajához állítani a termelő iparnak. Ha végigfutunk ezeken az adatokon, látjuk a természet által örökül adott óriási nyugvó tőkét, látjuk az élő munkaerőben kifejeződő nagy nemzeti kincset s előttünk áll annak szükségessége, hogy mindez a rengeteg érték csak a munka révén hozhatja meg gyümölcsét és csak e réven menthető meg az elpusztulástól is. Egész nagyságában áll előttünk tehát mind a három nemzeti gazdasági munkaág szerepe s lehetetlenség másként eredményes nemzeti gazdasági munkát elképzelnünk, mint úgy, hogy a földnek termőereje, az ipar feldolgozó munkája s a kereskedelem pénzre váltó tevékenysége teljes összhangban folyjon. Ezt tanítja a történelem is. Azok a nemzetek, melyek dolgoztak, melyek az eleven munkaerőben rejlő vagyont a körülményhez alkalmazkodva értékesíteni tudták: gazdagok lettek. (Anglia, Hollandia, Németország, Amerika stb.) Azok a nemzetek, melyek a nemzetfoglalkoztató muukát elhanyagolták, ha egyébként a világ kincsét, aranyát, gyémántját és termékét összeharácsolták is, — elpusztultak. (Bizáncz, Róma, Spanyolország stb.) Akik a föídmiveíés mellett maradtak meg, azokat túlszárnyalták ama nemzetek, melyek kellő időben az iparra is áttértek, ezeket viszont azok, akik iparuknak szárnyat tudnak teremteni a kereskedéssel. Körülbelül igy áll a szocziális gondolkozás előtt a nemzeti vagyon és a nemzeti gazdasági munka kérdése. Ami pedig a kezelését illeti, a szocziáliz- mus abban a felfogásban van, hogy a természet javai nem az egyes emberek magántulajdonát, hanem az emberiség közvagyonát képezik s azok az emberiség javára legigazságosabban az állam által űzött kollektiv gazdálkodással kezelhetők. Ez maga után vonná a többi termelésnek, tehát az iparinak is, valamint a javak szétosztását végző kereskedésnek is közkézbe, közhaszonba való vételét. Ezt mi, akik a polgári társadalom jog- körénekgondolkozásában élünk, megmosolyogjuk és utópiának tartjuk. De nem zárkózhatunk el bizonyos titkos szorongásoktól s a képzelet ama játékától, mely az uj világrend homályos képének egyes vonásait keresi és megrajzolni igyekszik. Az emberiség történelme tele van valósággá vált utópiákkal. Nagy szellemek ennek a mai lelkiforrongásnak is igyekeztek már képét adni. Regényes és komoly leírásokból könyvtárak képződtek, melyek a szocziális újvilág valószínű képét s helyzetét rajzolják s épen a napokban halt meg az a világhírű tudós, Mengen, aki tudományosan levezette az újvilág egész jogrendszerét, amint a mai jogrendből kialakul. A nyugati nemzetek egyetemein önálló katedrák foglalkoznak ezzel a tudományággal, úgy, hogy az már korántsem a fantasztikus képzelgések világába tartozik s a világ szerkezete — anélkül, hogy a rajtaülők különösebben észrevennék — életbevágóbb zökkenések nélkül kezd áttérni a szocziális kerékvágásba; az államok részint gazdasági önzésből, részint egyes helyzetek kényszeréből mindig több és több szocziális munkával foglalkoznak, különösen a közjóiét vagy közszükség jegyében. Azt mondja a szocziális gondolkozás: ahogy az állam lefoglalja magának közkeresetül, tehát a szocziális összesség javára, például a dohány termelését, a szivargyártás iparát, a sókereskedést, úgy lefoglalhat másféle termelést, ipart és kereskedést is. Amint megszabja a szesztermelés kontingensét, kontingentálhatja a czukor termelését és sok egyebet. Az erdo- mivelés rendjére szabályozhat egyéb mivelési ágakat is. Vannak is példák és gondolatok, hogy a gyufa, a fegyver, a lőpor és robbanó anyagok, kártya stb. ipara vagy kereskedelme, A „Nagybánya“ tárczája. ßujosdi. — Suránszky Pálmuskának. — Anyukának, apukának, Szemefénye, boldogsága, Az az édes, hamis szemű Babuska, a kicsi Pálma. Most apával játszadozik, S úgy, hogy senki ne hallaná, Össznsugnak nagy titokban: — Anyukára ijjesszün/c rá... Apa tiszti köpeny ege Ott ' függ az előszobába .. . Ide buvok, itt legjobb lesz, Gondolja a kicsi Pálma. S egyszerre a nappaliba Nagy csönd támad, pedig máskor Reggel, este hangos a ház Édes, csengő kaczagástól. Nosza, lesz nagy ijjedelem, Keresés az egész házba ... Nézik itt is, nézik ott is, S nincs sehol a kicsi Pálma ... Anyukája sírva fakad, Sirdogálva - úgy tréfáson - Haraggal szól apukára: — Hová tetted a kis lányom!? Apuka mond: ő nem érti!.. Perczczel előbb még itt látta . .. Előszobában is nézik: Nincs-e ott a kicsi Pálma? Nini! Vájjon mi mozog ott? Szól anyuka, s hogy lehajol: Két parányi fehér czipő Kandikál a köpeny alól. S felhangzik a köpeny mögött Baba gerle-kaczagása ........ S nagy az öröm és ujjongás, Megkerült a kicsi Pálma! Takács This. A gyermekbarát. — Irta: Géczy István. — Szaládi Oszkár, a nagy gyermekbarát, dobogó szívvel csengetett be a szép özvegyhez: Füzinéhez. Kezében egy ibolya bokrétát tartott s maga volt a kifogástalan elegánczia, csak a feszesen simuló császárkabát hátsó zsebei duzzadtak ki erősen, jelezve, hogy valamit rejtenek mélyükben. A szobalány ismerős mosolylyal nyitott ajtót, mint olyan vendég előtt, a kit meggyőződése szerint a ház asszonya mindig szívesen lát. Szaládi udvarias, előzékeny úriember; a szobalányhoz is van egy pár kedveskedő szava, mialatt az bevezette a szalonba és eltűnt egy mellékajtón, hogy bejelentse asszonyának a kedves vendéget. Ez az időköz éppen elég volt arra, hogy egy álló tükörbe megigazitsa nyakkendőjét és félresimitson egy renitenskedő hajfürtöt, aztán hirtelenében átfutott gondolatban a mondókáján, mert hiába nevezetes perez előtt állott, mint kérő jelent meg a szép és módfelett gazdag özvegynél. Egyszerre felpattant az ajtó és egy négy éves kis szőke babi rontott be, a ki egyenesen a Szaládi nyakába kapaszkodott, majd elhelyezkedett a térdén és lovagolni kezdett rajta. A szép özvegy, aki nyomon követte kis leányát, gyönyörködve, szinte elérzékenyedve nézett Sza- ládira, aki gyorsan kiürítette zsebeit, egyenkint szedve elő mélyéből a játékszereket a kis babi számára.- Isten hozta, Szaládi, szólt a szép özvegy, csókra nyújtva finom formájú vékony kezét. Szaládi felállt, udvariasan meghajtotta magát és mohón kapta el az özvegy kezét s talán kissé hosszasabban is tartotta kezei közt, mint azt az illendőség megengedte. Füziné elpirult, de nem húzta vissza kezét, üléssel kínálta meg Szaládit s maga is leült melléje, mialatt a kis babi a sarokba húzódott és szakértelemmel kezdett felbonczolni egy piros bugyogós pojáczát, amit Szaládi bácsi csak az imént hozott neki. Szaládi hódolattal nyújtotta át a kezében tartott ibolya csokrot, amiből az asszony egy szálat kitépett és keblére tűzött. Ez a néma, de sokat jelentő beszéd megadta a bátorságot Sza- ládinak a beszédhez. — Nagyságos asszonyom, engedje meg, hogy egy kérdést intézzek önhöz, feleljen rá őszintén: Ismer-e engem jól?- Azt hiszem jól ismerem, Szaládi. — És minő véleménynyel van felőlem ? folytatta a kérdést Szaládi, nem hiúságból kér-
