Nagybánya, 1906 (4. évfolyam, 1-26. szám)
1906-04-26 / 17. szám
2 1906. április 26. NAGYBANYA szerete, a vérségi kötelékek, a temető sírjai, a családi tradíciók, az ősi fundus, a családi ház s megélhetésének összes feltételei úgyszólván szétszakithatlan kötelékekkel fűznek e városhoz s szinte borzasztónak tartja czikkiró elképzelni is, hogy a városi tanács erejét a polgárság erejéből meriti s azt a polgárságra visszaszármaztatja. Pedig ez nagyon természetes. Az volna a természetellenes dolog, ha a képviselő-testület zömét nem a polgárság, hanem azok képeznék, kiket hivatalos állásuk csak ideiglenesen köt városunkhoz, kik csak ideig-óráig vehetnek részt e város közügyeinek intézésében, akik tehát csak inczidentaliter dönthetnek a nagyfontosságu kérdések fölött. Vagyis más szavakkal, nem volna-e követ- kezetlen és furcsa jelenség az, hogy egy város törzs polgárságának sokszor életbe vágó ügyeit tulsulylyal, végérvényesen azok intézzék, kiket magukat a hozott határozatok csak ideiglenesen kötnek, addig, mig áthelyezés vagy előléptetés folytán városunkból el nem költöznek, mig ellenben az itt maradó polgárság esetleg egy balul sikerült határozatot mindhalálig megsínyli. Az ily határozatok alatt különösen azokat értjük, melyek meg nem változtathatók s melyek évtizedekre tetemesen megterhelik a város háztartását. E sorainknak semmiféle éle nincs, támadás az nem akar lenni senki ellen, sőt elismeréssel hajtjuk meg lobogónkat azok előtt, kiket bár erősebb, vérségi kapcsok nem fűznek városunkhoz, mégis a legönzetlenebbül, a iegodaadóbban szolgálják a közügyeket s tudásukkal, bölcseségükkel sokszor eléggé meg nem becsülhető szolgálatot tettek városunknak. S ép az okból, ' mert képviselő- testületünkben nemcsak a polgárság szine- java, de más társadalmi osztályok is helyt foglalnak, hangoztattuk sokszor képviselő- testületünk magas nívóját. S azért bennünket következetlenséggel nem illethet senki, ha mégis a képviselő-testületet okoljuk sok üdvös és jó eszme dugába dőltéért. Nyilvánvaló, hogy oly testülettel, mely gondolkodó főkből áll, nehezebben boldogulhatni, mint olyannal, mely nagyon is könnyen persvadeálható, irányítható, különösen, ha állandó jellegű a külöm- böző társadalmi osztályok felfogásának s érdek-szferáinak összeütközése. De ezenkívül vannak még más okok is, melyek sokszor lehetetlenné teszik az egyöntetű megállapodást. Valljuk meg nyíltan, hogyha egy jó eszme napirendre kerül, nyomában mindjárt tiz-husz másik jó eszme támad, mert senki sincs közülünk, kinek tarsolya jó eszmékben szűkölködnék, úgy, hogy azután a sok jó eszme között elkallódik az igazi is, melynek megvalósítása czéloztatott. Hiszen emlékezzünk csak, midőn a nyaralók építését már három jogerős határozattal elhatározta a képviselő-testület, hány újabb és újabb jó eszme támadt. Nem nyaraló kell nekünk, hanem egy nagy szálló a ligetben, mely penzió-jellegü legyen; dehogy penzió kell nekünk: kórház kell nekünk, ' még az sincs, hova a betegeinket elhelyezzük; mit kórház, iskola kell nekünk, ott valóban tűrhetetlenek az állapotok; iskola iskola, de városház kell nekünk, szégyen, hogy tisztviselőink agyonzsufolva sínylődnek egy-egy szűk szobában; és igy tovább. A vége a dolognak azután az lett, hogy a sok jó eszmébe fulladtak a nyaralók, de nem építettünk penziót sem, iskolát sem, kórházat sem, városházát sem, de mindeniket alaposan megvitattuk. Mulatságos dolog volna ez, ha a mulatság nem a mi bőrünkre menne. Nem hagyhatjuk említés nélkül azt sem, hogy képviselő-testületünk, bármily magas nívón áll is, sokszor igen lanyhán teljesiti kötelességét. Megtörtént, hogy valamely bizottság valamely tárgyat alaposan és igen részletesen letárgyalt, de a bizottsági tagok re bene gesta, a közgyűlésre mar nem mentek el. így azután a közgyűlésen a bizottság javaslatát épen azon bizottsági tagok szavazták le, kik viszont a bizottsági tárgyaláson nem voltak jelen. Erre azután az a válasz, hogy az I ügy nem volt kellőleg előkészítve. Az elkövetett hibákért természetesen bűnbak kell. Mire való volna a városi tanács, ha még bűnbaknak sem volna jó. Ha a bizottságok nem készítenek elő valamely tárgyat elég alaposan s e felületes munkájukban a tanácsot leszavazzák: hibás a városi tanács! Ha a képviselő- testület elhibáz valamit s ismét leszavazzák a tanácsot: hibás a városi tanács s a képviselőtestület úgynevezett „polgári eszmekörből kiinduló összműködés választottjai!“ Pedig a hiba voltaképen az elmondottakban keresendő! Vajha, okulva a közelmúlt tanúságain, sikerülne megtalálni az összhangot, a fegyelmezettséget, mely a városi tanács s képviselő-testület munkáját városunk jövője érdekében busásan kamatoztatná! Uj főispánunk. Őfelsége a király Szatmárvármegye s Szatmár sz. kir. város főispánjává a miniszter- tanács előterjesztésére dr. Falússy Árpád fővárosi ügyvédet, földbirtokost nevezte ki. Az uj főispán, ki szatmárvármegyei ember s régi, előkelő család sarja, sok kiváló tulajdonságot visz díszes állásába s mi, akik közelebbről ismerjük briliáns képességeit, munkabírását, jellemszilárdságát, aligha csalódunk, ha főispáni kormányzása alatt e sokszor meghurczolt, sokszor igazságtalanul pellengére állított vármegye jövőjét egy szebb, biztatóbb perspektívában látjuk felcsillanni. Falussy Árpád még egészen fiatal ember, tele munkakedvvel, ambiczióval. Nagy múltja nincs, hiszen a férfikor évei zajtalan, de serény, derekas munkában teltek el s munkássága értékének fokmérője, hogy azzal az ország vezér- férfiainak nemcsak figyelmét tudta felkölteni, de egyszersmint bizalmukat is megnyerte. Az uj főispán sok meghitt, régi jó emberére talál e vármegyében, kik élénk figyelemmel kisérték nagy reményekre jogosító vármegyei a lelkek az egekbe. De helyükbe mindig mások jöttek, kicsike, fehér kezecskékkel, nagy, kérdő szemekkel és fájdalmas ábrázattal. Az ágyak sphasem voltak üresek, sem pedig a koporsók. És a temetőben a sötét fakeresztek egyre közelebb és közelebb kerültek egymáshoz. Viaszsárga asszonyok ápolták a kicsinyeket, J asszonyok, akiknek fekete, hosszú ruháik a J földet söpörték, akiknek fejét fekete főkötő fedte s a kiknek ajkai a végnélküli imádságtól oly kemények voltak, mint a virágágyak, melyeket megfagyasztott az északi szél. Tatou-ban ezekből a házakból, melyekben éjjel-nappal folytonosan zúgtak a harangok, hideg folyosóikból, kolostorszerü udvaraikból, sövénynyel bekerített, magas, oszlopos kőfalaikból, kápolnáikból valami csendes borzongás maradt vissza, valami félelem, bizonytalan és téveteg, mint a milyenek az ő emlékei általában voltak s a képek, melyeket azok a lelkében ébresztettek. Hosszas kérdezősködés után sikerült végre kitudnom, hogy miután e régi házakat elhagyta, családoknál helyezték el őt, hol a legalacsonyabb rendű munkákra kényszeritették s a hol olyan munkákat kellett volna végeznie, melyek gyenge karjainak túlságosan kemények és súlyosak voltak. Piszkos öregek támadtak reá, dühös megárák véresre verték. De lelkében nem hagyott nyomott a piszok, sem pedig gyűlölet nem maradt vissza benne a rossz bánásmód miatt. E gyermeklélek tiszta kristályáról minden lesiklott. Mikor körülbelül egy év elmúlt, Tatou tnély bánatba merült. Gyakran találtam könyek között. — Miért sírsz ? — kérdeztem. — Mert szomorú vagyok! — És miért vágy szomorú ? — Nem tudom! — Mert már nem szeretsz, Tatou! .. — Oh, de, de! Nagyon szeretem Ont, de a szülőföldemet is szeretem! — A szülőföldedet? Hogyan szeretheted a szülőföldedet? Hiszen nem is ismerted! — Talán éppen azért; nagyon szeretnék oda visszamenni! — Az ember nem mehet oda vissza, a honnan nem jött! — De, mégis! ... És ezért vagyok oly szomorú, ezért sírok! . . . Egy napon megint igy szólt hozzám: — Ma éjjel a szülőföldemről álmodtam! Fényes ország az, mennyei magasságban, csengő hangokkal tele . . . Engedje, hogy oda visszamenjek ! — Hova akarsz menni ? — Egyenesen kelet felé tartok, addig, mig csak odaérek! Igyekeztem gondolatait erről a dologról elterelni, szöveteket és szalagokat ajándékoztam neki; adtam neki egy ezüst kecskét, melynek selyempuhaságu volt a szőre, de ő hozzá sem nyúlt a szövetekhez, sem a szalagokhoz, egy este pedig elvesztette a kecskét is az erdőben. Tatou egyre jobban megváltozott. Mozdulatai szögletesekké váltak, nagy, szelíd szemei lázban égtek. Ágyba kellett fektetni őt. Kétségbe voltam esve. Egy éjszaka, mikor ágya mellett virrasz- tottam, megragadta a kezemet és halk, elhaló hangon mondta: — Milyen jó Ön, hogy végre engedi, hogy elköltözzem innen! . . . Már két hónapja, hogy egyre vándorolok, vándorolok ... a szülőföldem felé! . . . A láz kialudt szemeiből. Tagjai ismét visz- szanyerték a régi bájt és kellemet. De én láttam, hogy e fiatal élet kialvóban van. Beczézgetve simítottam végig a homlokát. — Ne beszélj, Tatou, ez nem tesz jót neked! Aludjál, gyermekem! Ám ő nem fogadott szót és újra beszélni kezdett, egyre gyengébb hangon, oly halkan és suttogón, mint a szellő, mely nyári éjszakákon a lombokkal játszadozik. — Ön olyan jó ... és én úgy szerettem Önt . . . Már azt hittem, sohasem érek czélhoz ... Olyan fáradt voltam! Képzelje csak, már két hónapja vándorolok, éjjel-nappal ... a szülőföldem felé! Tegnap azonban megpillantottam végre szép szülőföldemet . . . Még pár pillanat s én czélnál vagyok! . . . Óh, milyen gyönyörű ország! . . . Fényben úszik! ... És a végét nem is lehet látni! . . . Milyen jó lesz ott nekem! . . . Összeszorult a szivem. — Tatou, Tatou! — kiáltottam. — Ne beszélj igy! — Mennyei fényesség van itt! — mondá Tatou. — Igen! ... Végre ... ott vagyok! Én ... Feje visszahanyatlott a vánkosokra. így hunyt el, csendesen és minden panasz nélkül. Csak kezecskéje, mely az enyémben pihent, reszketett könnyedén. A halál átsuhant fölötte és könnyedén megérintette . . . Octave Mirbeau.
