Nagybánya, 1906 (4. évfolyam, 1-26. szám)
1906-04-26 / 17. szám
x V. évfolyam. 1906. április lio 2G. 17-ife. SZmIu. TÁRSADALMI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. Előfizetési árak: Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 8 — 12 oldalon. Felelős szerkesztő: ÉGLY MIHÁLY. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Erdélyi-ut 22. szám, hova a lap* közlemények, hirdetések s' előfizetési pénzek küldendők. Hirdetések íelvétetnek Morvay Gyula könyvnyomdájában is: Főtér 14, Nehány megjegyzés. Április 25. Az igazság, főleg a kellemetlen igazság nyílt bevallása, hirdetése mindig erős reakcziót idéz föl. Múlt számunkban közölt vezető czikkünk is, melylyel városunk nagynevű fiának: Kosutány Ignácz egyetemi tanárnak, a város gazdaságának intenzív fejlesztésére vonatkozó irányeszméit kommentáltuk, erős hullámokat vert föl s felszólalásra bírta laptársunkat is, ki bennünket kishitűséggel, majd meg hol támadással, hol védekezéssel vádol. A való tényállás pedig az, hogy mi sem kishitüek nem vagyunk, sem nem támadtunk, még kevésbbé védekeztünk, csupán igazságokat konstatáltunk. Hogy pedig ezek az igazságok fájnak, arról mi épen nem tehetünk. Mert mi is a mi állítólagos nagy hibánk, kishitűségünk? Midőn a legnagyobb lelkesedéssel üdvözöltük Kosutány egyetemi tanárt s az általa felvetett javaslatokat, melyek „egytől-egyig alkalmasak volnának arra, hogy megvalósítva, rövid pár év alatt uj, ragyogóbb köntösben mutassák be e város gazdasági helyzetét“, elég bátrak voltunk azt is megjegyezni, hogy „ez irány eszmék mellett, kivált most, hogy azok oly előkelő helyről lettek fölvetve, bizonyára sokan fognak lelkesedni, sok ékes szó és ciceros vezérczikk fog azok mellett elhangzani mindaddig, mig azok a megvalósulás stádiumába fognak jutni s akkor, ha már túl leszünk a derekas és a legminucziozusabb részletekig menő megvitatáson is, akkor, nos akkor: egyértel- müleg fogjuk megkonditani a lélekharangot ez irányeszmék mindenike fölött, amint már megkonditottuk azt nem egyszer!“ E szavainkért, melyekben keserű igazságok foglaltatnak ugyan, de a melyeket nam is a messze múltakból vett eléggé sajnálatos és érthetetlen esetekkel bizonyítottunk, minők a nyaralók, a kosárfonással kapcsolatos fűztermelés, az agyagiparnak keramikai müiparrá való fejlesztése, a gyümölcsértékesitő szövetkezet, a selyem- hernyó tenyésztés, akandirozott gyümölcs- készités, a hajháló-ipar meghonosítása és sok más nagyfontosságú kérdésnek a napirendről való levételével, e szavainkért mindig helyt állunk a múltakra vonatkozólag s mi magunk örülnénk legjobban, ha rósz prófétának bizonyulnánk a jövőre nézve. De szerfölött dús fantázia kell ahoz, hogy való tények konstatálásáért valaki kishitűséggel vádolhasson bennünket, midőn a jó czél kivívásáért együttes munkára hívtuk fel Kosutány egyetemi tanárt s kértük, hogy nagy tehetségét, összeköttetéseit kamatoztassa a szülőföld érdekében is. Vagy kishitüek vagyunk s akkor hiába valónak tartunk minden további kísérletezést vagy pedig ha még remélünk a kísérletezésekben, nem lehetünk kishitüek. Midőn pedig együtt működésre kérünk fel valakit, akkor kell remélnünk is, egyébként az előre látható hiába való munkával nagyon bolond dolgot cselekednénk. A világos okfejtés csak ez lehet s-ez halomra dönti a kishitűség vádját is. Laptársunk czikkében azonban nem is annyira Kosutány egyetemi tanár javaslataival, mint inkább azon kijelentésünkkel foglalkozik, hogy mi a dolgok legfőbb kerékkötőjét a nagyszámú képviselőtestületben látjuk, mely oly heterogen elemekből áll, hogy a külöm- böző társadalmi osztályok felfogásának s érdek-szferáinak összeütközése úgyszólván állandó. Czikkiró azután ez állításunkat kaotikus összevisszaságban hegyezi ki ellenünk fegyverré, miközben ironikus guny- nyal üt egyet-egyet hol a városi tanácson, hol a képviselő-testületen, melyben „azok vannak túlsúlyban, kik az úgynevezett polgári eszmekörből kiinduló összmüködés választottjai s miként a társadalmi viszonyok igazolják, a tanács ebből merítve erejét, viszont saját erejét erre mintegy visszaszármaztatva, azt ezen kör által érvényesíti és érvényesítteti, azaz aki a városi közéletet ismeri, oly circulus vitiosust talál, hogy meg sem ütközik azon, miszerint bizonyos dolgok elintézésénél nem is az eszme lényege, nem annak minősége, jövőre való kihatása, hanem az képezi a döntő körülményt, hogy kitől származik.“ Ez a régi nóta, elburkolt szavakban elég világos beszéd, már jól ismerjük. Az fáj tehát czikkirónak, hogy a képviselő-testület többségét az úgynevezett „polgári eszmekörből kiinduló összmüködés választottjai“ vagyis ez ősi város polgárai képezik, kiket a szülőföld A „Nagybánya“ tárczája. Nász után. S most jer, te édes utitárs, Vonulj be uj körödbe, És vigy derűt, amerre jársz, Örökre, mindörökre! Oh, nem vár csillogó terem, Nagy ősök dús örökje, De átkarol hű szerelem, Mely az lesz mindörökre. A hol két tiszta szív lakik: Áldás hull minden rögre, És üdvök el nem mulhatik Egyforma mindörökre. Lakukba nem hoz változást Az évek szárnyas röpte, Ők boldogítják, egy a mást, Örökre, mindörökre! liartó Antal. A szülőföld. Bellard asszony, a cselédközvetitőnő, akinek tehénpásztort kellett volna számomra szereznie, egy napon egy szegény kis gyermeket hozott hozzám, a ki szelíd, hallgatag teremtés volt s gyengéd, félénk, mint egy fiatal őzike. — Ez a kis jószág már sok mindent megért világéletében! - mondotta Bellard asszony — tud ez már mindent! Oda állíthatja az ur, ahová akarja! Bár Bellard asszony vigasztalása nem lelkesített valami túlságosan, mégis felfogadtam a kicsikét. A gyermek annyira felkeltette érdeklődésemet, hogy pillanatig sem haboztam és felmentettem őt a neki szánt munka alól. A házamba vettem, mint valami finom kis játékot vagy ritka madarat, kis kutyát vagy szép macskát, pusztán a gyönyörűségért, hogy szemeit nézegethessem és mozdulatait megfigyelhessem. Járt-kelt a házban s nem volt egyéb kötelessége, mint hogy kecsesen mozogjon és reám nézzen. Sohasem beszélt hozzám hangos szóval. Csak a szemei beszéltek; két nagy, jóságos szem, melyek alázatosságot és imádatot árultak el. Tatou volt a neve. Gyíkocska! Tatou! Idegen hangzású, különös és távoli csengésű név, mely kissé a gályák szagától büzlött, de emlékezhetett a narancsok és banánok hazájára is. 0 maga sem tudta, honnan kapta ezt a nevet, annál kevésbbé: ki nevezte igy el? Egyáltalán semmit sem tudott magáról egyebet, mint hogy Tatou-nak hívják. Én sem tudtam felfogni, miért kapta ezt a nevet, mert arczán semmi sem volt, ami ezt az idegen, különös hangzású nevet igazolta volna; ezt a nevet, melyet a messze óczeánon túl, az őserdők hazájában, az iszapban turkáló, kicsiny, zöldes-fényben villogó testű állatkák viselik. Arczán nem volt semmi idegenszerü, olyan volt, mint országunk más gyermekei, mint valami kis breton, aki épp úgy ösmerős a fenyőerdők csöndjével, mint a homokos partok vigasztalanságával és a puszták sivárságával. Ő azonban mitsem tudott a fenyőerdőkrőj, a homokos partokról és a pusztákról. És más egyebet sem tudott, csak azt, hogy Tatou-nak hívják. Honnan jött? Ezt sem tudta. Emlékezett ugyan rá, de csak nagyon futólagosán és homályosan, hogy mikor még egészen kicsike volt, kézen vezették, hogy lassan-lassan felnevelkedett - mindenesetre nem valami nagyra — régi házakban, melyek arról a benyomásról ítélve, melyet reá gyakoroltak, vagy börtönök, vagy szegényházak lehettek. Ezek az épületek zsúfolva voltak apró, beteges kis teremtésekkel, a kik hasonlóak voltak hozzá s az emberi nyomorúság minden poklából és zugából sereglettek össze. A legtöbbje meghalt. Pislogó gyertyák^ között gyakorta lehetett látni, amint kis kopor-* sókat vittek ki a temető felé vivő utón, a kísérők egyhangú mormogása közepette. Kicsike, fehér gyermekágyacskákból szállottak fel éjjente
