Nagybánya, 1905 (3. évfolyam, 1-26. szám)
1905-03-09 / 10. szám
TÁRSADALMI ÉIS SZÉPIRODALMI HETILAP. Előfizetési árak: Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, | negyedévre 2 korona, egy szám fillér. ^Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 8 — 12 oldalon, j Felelős szerkesztő: Szerkesztősé* és kiadóhivatal: Erdélyi-ut 22. szám, hova a lap» ' * közlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. L(jL Y MIHÁLY. Hirdetések felvétetnek Morvay Gyula könyvnyomdájában is: Főtérié. ———ái——11 mii—i— Hl I I I m i' ....-...... !■ — Bö jti hangulatok.Márczius 8. Karnevál herczeg ragy^á^ színes, pajkos nótákra és habzó serlegek koczczin- tására mindig kész udvarával a mai hajnali kakasszóra kivonult a báltermek sikamlósra fényesített parkettjéről. A báltermek mámoros, illatos levegője még izzó; a parketten itt-ott elhervadt apró virágcsokrok, elveszett rendezői jelvények, félredobott groteszk álarczok, elüldözött selyem szalagocskák hevernek, édes emlékei a húshagyókedd bájos éjének s talán Röngent valami későbbi sugaraival láthatók volnának a csalódott remények, elröppent illúziók, kiábrándult, kijátszott, meggyógyult vagy összetört szivek: de már fölhangzik a pirkadó hajnal kékellő világosságában a majdnem kétezer esztendős figyelmeztetés — memento mori! A tündérvilág burleszk Arlecchinoival és bájos Pieretteivel, délczeg spanyol grandjaival és igéző Satanellaival romokban hever és a szürke élet prózája, mely egyúttal a hivő, kegyes szivek örökszép, hangulatos ünnepe; már csak hamut igér! Hamut a fejre és magunkba szállva vezekeljünk, kiki a hogyan tud. Mert ma, a rohanó század e tulművelt, idegességig finomult napjaiban a vezeklésnek is számos állomáshelye van: a kupolás templomok hatalmas boltíveinek félhomályától a hering- lakomáig, a kifizetetlen selyemruhák számláitól a lejárt váltók prolongálásáig. A fő, hogy vezekeljünk! Akármiképen, de vezekeljünk! A vezeklésnek ez első pillanataiban, talán még katzenjammeres fővel, fülünkben a legújabb divatu bostonok édesen zsongó muzsikájával legyen szabad átélnünk még egyszer a lezajlott hosszú farsang szerfölött rövid, szinte egymásra torlódó napjait. E merész szellemi kirándulásunkat nyomon követni fogja a kijózanodás s bizonyára az önkéntelen vezeklés is. S még valami szokatlan dolog. Az, hogy e vezetőhelyen, hol többnyire a rendőrséget szoktuk szapulni, ritkábban a nyaralókon, ! vízvezetéken vesszőparipázni, legtöbbször pedig egymás bölcseségének s kapaczitásá- nak a lehetőségig való, de mindig illemes kétségbevonásában a legjobb ügyhöz méltóan fáradozni, most báli referádát írunk, de immár nem asszonyi és leányi bűvös szemek varázsától megittasultan, nem is rózsaszínű, hanem a legközönségesebb s legfeketébb anträcen tintába mártott tollal. Böjti kesernyés hangulatunkból fakadt Írásunk azonban csak általánosságban mozog s már eleve tiltakozunk sorainknak ez vagy azon alkalomra való magyarázása ellen. Magára vessen, ki felállított tilalomfánkat kellő respektusban nem részesíti. Az idei farsang is, mint a legtöbb farsang a jótékonyság jegyében született s zajlott le, melynek tánczestélyein „felül- fizetések tekintettel a jótékony czélra köszönettel fogadtatnak és hirlapilag nyugtáztatnak“. A jótékonyság nemes és magasztos erénye előtt tisztelettel hajtjuk meg lobogónkat s hódolattal adózunk azon nemes hölgyeknek s mindazoknak, kik valóban messzemenő áldozatokat helyeztek a jótékonyság oltárára. De . . . (Ez a de az ütköző pont a felfogások eltérésénél.) De mégis azt tapasztaljuk, hogy a jótékonyság jegyében fogant mulatságok legkevésbbé szolgálják a jótékonyságot, legalább is nem oly arányban, mint a minő arányban a hozott áldozatokkal | szemben jogosan ellehetne várni; miből önként következik, hogy a társadalom áldozatkészsége sokkal nagyobb arányban van igénybe véve, mint azt az elért eredményekhez mérten a jótékonyság szép és varázsos titulusa alatt megkövetelni lehetne és kellene. S ennek a mathematikai nagy aránytalanságnak szülőoka az, hogy mulatságainkból teljesen kiküszöböltük a régi jó patriárchális élet egyszerűségét s midőn a fővárost és nagyobb városokat utánozva, egymással vetekedve, tulliczitálva, igyekszünk estélyeinket minél nagyobb fényben i és ragyogásuan csillogtatni, szem» elől tévesztjük a czélt: a jótékonyságot, mely ily módon úgyszólván saját zsírjában fül meg. így történik azután, hogy 1500—2000 koronára rugó bevételekből és áldozathozatalokból a jótékony czélra jó, ha megmarad 300—400 korona. Hiszen szép a főváros s nagyobb vidéki városok estélyeinek csillogása, ragyogása, de ne feledjük, hogy az estélyek mindenikének meg van a maga A „Nagybánya“ tárczája. > Abrándoilágom. Mért mosolygsz rám édes álomképem Hagyd nyugodni zúzott szivemet! Vagy gyötörni vágysz? Igen, úgy érzem... E mosoly áld, átkoz, eltemet. Álomképem! gyötrött életemmel Játszol, mint a habbal kispalák . . . Oh! ne szűnj meg, óh! ne pattanj még el Csaló kép vagy bár, de áldalak. Mind, mit én igaznak látok, érzek, Bár mi szép, de nem, nem boldogít . . . Várjanak rám kínos gyötrődések Hagyjon el remény, a vágy, a hit: Csak te multam, ábrándim világa El ne tűnjél, ne légy hűtelen! Akkor lantom zeng még dalt! Szavára Bárha köny hull, nem lesz szivem árva: A dal, ábránd minden énnekem.. Incxe Iaijos. Rablólovag. A szerelem oly forró volt már, hogy szinte dühöngött. A lovag, Elemér volt a neve, kis hija, hogy ki nem verte a báli közönséget, a miért a tiszturak és egyéb tánczoló alakok ott koptatták a parkettet Iza kisasszony körül. Iza kisasszony pedig, a mikor Elemér karján végigröpült a termen, úgy érezte, hogy milyen édes és milyen szenzácziós volna, ha most igy kikeringőzhetnék a világból, valahova, a hol nem a gázfény reszket, hanem a csillagvilág s nem a parfüm illatozik, hanem zöld bokor alján a kékszemü ibolya. De fáradt a keringőben.- Elemér, nem bírom tovább, — sóhajtotta.- Én sem, Iza; ki kell mondanom, hogy szeretem önt, szeretem, mint . . .- Elemér! . . .- Meg kell tudnia, Iza, hogy kigyult bennem és körültem a világ.- Elemér, az Istenért !- Mondd, hogy nem szeretsz!- Nem bírom tovább, Elemér.- Tehát szeretsz?- Ha ki kell mondanom, igen, szeretlek.- Enyém leszesz ?- A tiéd.- Esküszöl ? közönségét. De az óra ütött. Elemérnek haza kellett hajtatni, átöltözni s a hajnali vonattal el- utazni a tizedik városba, a hol már várja őt a szigorú törvényszéki elnök, mint a legifjabb aljegyző urat. Elemér, a mikor kifordult, egy búcsúpillantásra visszafordult. Iza egy termetes és vagyonos ügyvéd karján mazurkázott. Arcza halvány volt.^Szeme fátyolos, de az ajka mosolygott. — Óli! mily erős lélek — sóhajtott Elemér és szivére szorította a kezét. Nem volnánk őszinték, ha állítanék, hogy Elemér képes volt visszafojtani könyét. Ha a tizenhetedik században él, képes lett volna egy szál karddal neki rontani egy janicsárcsapatnak, de a könnyeit visszatartani, ez túlhaladta önuralmát. A mint kifordult: a muzsika elhalgatott. Ketté szakadt a prímás hegedűjén a húr. Ezzel a fájdalmas és méla akkorddal végződik e romantikus történet első fejezete. A második fejezet asszonyszobában kezdődik, rózsanyitó júniusnak délutánján. A ház úrnője megállapítja, hogy féléves házasságának gyászesztendejét végtől-végig kitöltötte egész- és íélgyászban, elvonultan és csöndességben. Végigimádkozott két gyászmisét s férje sírján ott fekszenek koszorúi. Úgy tűnt föl előtte ez a másfél esztendő, mint a — örökre, a tiéd, esküszöm. A lovag, Elemér tudniillik, fölhajtott pár pohár pezsgőt és ekkor akarta kiverni a bál kamera-obszkurának egy-egy árnyék-képe. Csak a fekete színét látta. A júniusi délután fénye azonban elűzte az árnyékot s most élettel tel-
