Nagybánya, 1905 (3. évfolyam, 1-26. szám)
1905-02-16 / 7. szám
2 NAGYBÁNYA 1905. február 16. Procustres ágyba beszorítani, hogy a bevételnek fedeznie kell a kiadásokat. S e helyütt már eleve is ismét tiltakoznom kell az esetleges félreértések ellen. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy könnyelműen költekezzünk adófizető közönségünk rovására, hanem azt, hogy a bevételi források elégtelensége miatt nem szabad elzárkóznunk oly alkotások létesítése elől, melyek nélkül nincs haladás s melyeknek csupán a költségvetési bilansz megőrzése tekintetéből eredő ignorálásával az egészséges fejlődés legelemibb feltételeit dobjuk el magunktól. Az ily alkotások kedvéért én a legkisebb aggodalom nélkül is kész vagyok megterhelni a törzsvagyont, úgy, hogy ez alkotások költségei arányosan oszoh janak meg a jelen és a jövő generáczióí között. Mert nem tartom sem méltányosnak, sem kivihetőnek, hogy egy korszakos alkotás költségeit, minő például a vízvezeték és csatornázás, egy generaczió viselje. S itt ismétlem azt, amit már olvastam e lapok hasábjain, hogy ha az ország büszkesége, a fő- és székváros minden megcsodált alkotását csak egy nemzedékkel akarta volna megfizettetni, most is azon a nívón állana, a melyen a múlt század közepén állott. • Sohase fázzunk mi az okos adósság-, csinálástól, ha azok oly alkotásokra for- dittatnak, melyek a haladást feltételezik, még akkor sem, ha azok nem egy ötödét, hanem egy jóval nagyobb hányadát teszik is ki a tényleges vagyonnak. Okos adós- ságcsinálással sokkal gyümölcsözőbben gazdálkodhatunk, mintha minden erőfeszítésünk csak arra irányulna, hogy a törzsvagyont megóvjuk minden megterhelte- téstől. E sorok főleg azoknak szólnak, kik az adósságcsinálástól a pótadó rémét sehogysem tudják elválasztani. Tagadhatatlan, hogy városi gazdálkodásunk a mindinkább fokozódó terhek miatt intenzivebb fejlesztésre szorul. Uj bevételi forrásokról kell gondoskodnunk egyrészt, másrészt pedig a törzsvagyont gyümölcsözőbben, vagy ha szabad e szóval élnem: modernebbül kell kamatoztatnunk. Hogy miként? Az a képviselőtestület feladata! Vannak a képviselőtestület tagjai között kiváló fináncz kapaczitások, jeles gazdák, kikre méltán számíthat a város közönsége, hogy a belterjesebb gazdálkodásra irányt mutassanak s egy uj, modern korszaknak lerakják szilárd gazdasági alapjait. A becsületes kivitel azután a tiszt- I viselői karra hárul. Örömmel fogadom Stoll Béla indítványát, hogy a városi vagyont újólag s jelen értékének megfelelőleg kell leltározni. Valóban a leltározásnak kell az első lépést képeznie. Ezt szerény véleményem szerint követnie kell a város kölcsönügyei rendezésének. Ha e két nagy kérdésen túl leszünk, a további tennivalók a tiszta perspektívában szinte önként kínálkoznak. De a kibontakozásban távol legyen tőlünk a kishitűség s a — pótadó réme! A Kossníh=gyalázó Borsszem Jankó. A Borszem Jankó, mely nem egy Ízben adta már szomorú tanujelét talmi hazafiságának, í. évi február hó 5-én megjelent számában Memento czimen egy verset közöl, mely túltesz minden eddigi bornirtságán. A vers irodalmi szempontokból mérlegelve ostoba férczmunka; irányzata azonban oly vérlázitóan ripők, mely az embernek arczába kergeti a vért s a sacrilegium fölött önkéntelenül is ökölbe szorul az ember keze. Ez az orvtámadás, mely Kossuth Lajos történelmi nagy alakja s a minden magyar ember szivében élő kegyelet ellen kisérti meg szennyesen tajtékzó expektoráczióját, kínos megdöbbenést keltett országszerte s az ország hazafias kaszinói, körei egymás után mondják ki megbélyegző ítéletüket a Borszem Jankó minősithetlenül durva támadása ellen s tiltják ki helyiségeikből. Nagy megbotránkozást keltett ez a vers városunkban is s a gyalázatos merénylet fölött való megütközés itt annál hatványozottabb arányokban nyilvánult meg, mert Nagybánya volt a legelső, melynek hazafias közönsége a szabadság hajnalodásának napjaiban Kossuth Lajost le nem irható lelkesedéssel a város díszpolgárának választotta meg. A Polgári Kör választmánya Torday Imre elnöklete alatt vasárnap tartott ülésében foglalkozott e szégyenletesen piszkos ügygyei s egyhangúlag hozott határozattal a Borszem Jankói egyszer s mindenkorra kitiltotta a Kör helyiségéből. A kitiltására vonatkozólag két indítvány érkezett be a Kör elnökségéhez. Az egyik indítvány igy hangzik: Tekintetes Választmány! A Bor szem Jankó ez. élezlap 1905. évi február hó 5-én megjelent számában Memento czim alatt a következő rövid szövegű vers olvasható: Vigyázz magyar, nehogy elhízd magad. Már egyszer létedet koczkára tette Nagy izgatod — s nagy vérfürdő után A könnyelmű játékot elvesztette. Elégtelen volt akkor is a «törvény», Az «alkotmány», «szent István koronája» — A dohányod elfogyott ... és megmaradt Emlékül a magyarnak nagy pipája. Öreg honvéd. Nyilvánvaló, hogy e sorok kvalifikálhatlan támadást és lebecsülést tartalmaznak a magyar nemzet géniuszának: Kossuth Lajosnak szent emléke ellen. Azt hittük eddig, hogy a magyar sajtó, még ha humoros irányú is, csak apotheozisban és forró nemzeti imádságban említheti meg annak a nagy Kossuthnak emlékét, ki e haza népét szabaddá tette, erejének öntudatára ébresztette, nemzetét orvul támadó ellenségeire figyelmeztette s kinek ha nevét hallotta a magyar emlegetni, szive dobbanásánál csak lelkesültsége volt hangosabb, őszintébb. A Borszeni Jankó idézett sorai meghazudtolják hazafias föltevésünket. «Nagy izgató»-nák nevezi őt, ki az 1848. évi III-XXII. törvény- czikkeket alkotta; «könnyelmű játékos»-\\ak, a kinek köszönhetjük nemzeti megújhodásunkat és azt, hogy a megérett nemzeti öntudatnak ma már gyümölcseit is élvezhetjük s «nagy pipádnak csúfolja azt a hagyatékot, mely nekünk drágább minden kincsnél, minden gazdagságnál. És ez a lap ma még helyt foglal a Polgári Kör asztalán, pedig e Körnek úgy hiszszük, minden tagja magyar és pedig igazán magyar. Ugyanazért mi alolirottak, mint a Polgári Körnek rendes tagjai, indítványozzuk a tekintetes választmánynak: Méltoztassék ezen élczlapot, mely az inkriminált kétszakaszos vers tartalmával a szigorúan magyar nemzeti irányú és jellegű' Polgári Kör közönsége előtt önmagát bélyegezte meg, a Kör helyiségeiből kitiltani s e határozatáról nevezett lap kiadóhivatalát s alolirottak képviseletében Szerencsig József urat értesíteni. Erdélyre. Ekkor érkezett meg Apafii István. Lelkendezve rontott be a fejedelemhez s jelenti, hogy Anna fejedelemasszonynak a gólyával kötött szerződése lejárt s egy derék fiút hozott a világra. A fejedelem első pillanatra nem tudott hová lenni örömében. Hanem egyszerre csak megint elkomorodott. — Hát a követek? — kérdezte lehangolva, j — Megvannak szép egészségben — válaszolt Apaífi István. — No ne bolonduljon kend, Istók, mikor a bőrünkről vagyon szó. — Hát nem veszem én komolyan, mikor .azt mondom, hogy paszitát tartunk ? — De a követeket értem, — erőlködött Apafii. — No igenis, kegyelmes uram, azok is hivatalosak lesznek rá. A fejedelem eő nagysága csak rázta fejét, de mert ő nem volt okosabb, csak ráhagyta, tegyen, a mit akar. Ez az atyafi csakugyan tett. Összecsödi- tette az urakat a gyulafej érvári országgyűlésre, melynek paszita lesz a benyitója. Együtt voltak a tekintetes karok és rendek. A követek csak ezt Várták. Nyomban megrohanták a fejedelmet. A töröknek sereg kellett, a német meg fenye- getődzőtt, ha megsegíti a törököt. S hozzá a töröknek negyvennyolez óra alatt válasz kellett, annak leteltével elutaznak — úgy hagyta meg nekik a nagyvezér. A karok és rendek pedig azt határozták, hogy másnap határoznak, - első nap pedig paszitát tartanak. Hanem ahhoz a válaszhoz hozzászólt Apaffi István uram is. Az udvarnagy jól ismerte a fejedelmet, kiről jó Cserei János ezeket az épületes igéket írja: „Apaífi jó ember és szelíd vala ... de innya kerekedvén, minekutána a boritalban gyönyörködött, oly keményen ivott, hogy az asztalnál egy ülőhelyében könnyen egy veder bort megivott vala . . .“ Tehátlan csöpp csudálni való nincsen rajta, ha a fejedelemnek a paszitán is meglehetős kedve szottyant. Czudarokat cselekedett a serlegekből. Az urak közül senki se tudott vele mérkőzni. — Az Úristen is megáldja kigyelmeteket, igyanak már jobban! Kérlelte az urakat a fejedelem. Hallgatott mindenki, csak Apaffi Istvánnak volt szava: — Ne kérjen kigyelmed minket, hanem parancsoljon. — No hát parancsolom — kiáltá neki- hevülve a boldog apa s mind kiissza serlegét a kis fejedelem egészségére. A török követek szájtátva néztek. Ilyen ivásról az ezeregyéjszakában se történik említés. Pedig ez csak az eleje volt, a végén a nagyvezér embereire is rákerült a sor. Engedelmeskedni volt muszáj nekik is. És meg vagyon Írva a krónikában az a rendkívüli eset, hogy magyar ember a törököt is berúgatta. Annyit diktáltak beléjök, hogy úgy kellett őket a szállásukra czipelni. Három nap kellett nekik, mig Halhatták rettentő mámorukat, s az a harmadik nap már Nagyváradon találta őket egy szekér tetején. Ha megfeszítik őket, akkor se tudják megmondani: hogyan kerültek ők oda. Egy levél mindent megmagyarázott. A tüszőjükben találták. Abban megírja nekik Apaffi István uram, minekutánna saját vallomásuk szerint sürgetős ütjük volt, ne hogy Köprili nyársba húzássá őket a késés miatt, csupa atyafiságos jószándékkal útnak indította őket, mellékelve egyúttal Apaffi Mihály erdélyi fejedelem eő nagyságának, valamint az ország rendéinek üzenetét, melyben a nagyvezért tiszteltetik, éke* szavakban kifejezvén, hogy kérését a legjobb tehetségük szerint mindenkoron respektálni fogják. Csakhogy azt az üzenetet szegények sehol se találták. Sehol semmi nyoma a hivatalos iratnak. Hát most mit csináljanak ? A követek hogy mit csináltak, arról nem szól a krónika, hanem az idő alatt megtörtént a szentgotthárdi ütközet — Apaífi Mihály hadai nélkül. A török kikapott s a vasvári béke az erdélyi fejedelem biztonságáról kitünően gondoskodik. Az istennyila tehát elbódult a fejedelmi bunda sújtásának kacskaringói között, s nem találta meg benne Apafii eő nagyságának érdemes úri személyét. A villámhárító egy paszita volt . . . Kincs István.
