Nagybánya, 1905 (3. évfolyam, 1-26. szám)
1905-02-16 / 7. szám
IXX. évfolyam. 1005. fetoruár lio X©. V-ilx. szám. Előfizetési árak : Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, ! Fololfk wpriíoe»tfi • negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. ✓ ^ ' Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 8 — 12 oldalon. EGLY MIHÁLY. I Szerkesztőség és kiadóhivatal: Erdélyi-ut 22. szám, i>o. i a láp közlemények, hirdetések s előfizetési pénzek ki ’ondók. Hirdetések felvétetnek Morvay Gyula könyvnyomdájában is: »-ötér 14. A városi gazdálkodásról. Február 15. Lapunk egyik illusztris barátjától vesszük a következő sorokat: Megvallom, hogy hajlott koromnál fogva úgyszólván kivül állok a városi közügyek intézőinek körén, de szülőföldem iránt mindenkor érzett meleg szeretetem folytán nem csekély érdeklődéssel és bíráló figyelemmel kisérem városunk közügyéit. Ne vegye rossz néven senki egy öreg embertől, ha magyaros szókimondással ad kifejezést impresszióinak, hiszen ez igénytelen soroknak sem más a czélja, mint a közös, mindnyájunk által vallott czélnak: használni városunknak s lehetőleg tisztázni azon irányeszméket, melyeknek megvalósításával városunkat a modern, virágzó városok sorába emelhetjük. Újabb időben a felhangzó bírálatoknak úgyszólván kizárólagos tárgya a városi gazdálkodás. És ez eminenter helyes dolog is! Mert a fejlődésnek, haladásnak alapja, alfája és ómegája a városi gazdálkodás. Ha szilárd az anyagi alap, arra biztosan építhetünk, mig ellenesetben minden alkotásunk előbb utóbb kártyavárként dől össze. Azt hiszem, ebben minydnyájan egyetértünk. De minő legyen a helyes városi gazdálkodás? Az ütköző pont e kérdésnél van, legalább erre mutatnak a költség- vetést bíráló felszólalások s az azzal foglalkozó hírlapi közlemények. Nem habozom kijelenteni, hogy daczára annak, hogy a költségvetést bíráló felszólalások s az azzal foglalkozó hírlapi ezikkek, jelesül Stoll Béla czikké- ben foglaltakkal sok mindenben egyetértek, mégis e felszólalásokat s e hírlapi czikkeket szerfölött egyoldaluaknak tartom, mert mindannyiuknak egy a motívuma: a pótadótól való félelem. Ne értsenek félre, nem azt jelentik e sofok, mintha én rajonganék a pótadóért vagy a köteles óvatosságot is feleslegesnek tartanám a pótadó elkerülése végett, de épen a túlzott óvatosság miatt váltak e felszólalások s e ezikkek egyoldalúvá. Én a város gazdasági helyzetét korántsem látom oly vigasztalannak, sőt minden gazdasági alapot birtokában látok arra nézve, hogy fejlődhessék, virágozhassák s megvalósíthassa mindama alkotásokat, melyek nélkül egy modern város el sem képzelhető. Hogy azonban ezt a czélt elérhessük, nemcsak a város tanácsának, de főleg a képviselőtestületnek odaadó, ügybuzgó működésére van szükségünk s kiküszöbölésére ama szállóigének: addig takarózzunk, mig a takaró ér! Hízelgés nélkül elmondhatjuk, hogy városi tisztviselői karunk oly fiatal erőkből s oly jelesen képzett egyénekből áll, kiket bármely más város méltán megirigyelhetne tőlünk. Önzetlenségükhöz, tiszta kezüségükhöz szó sem férhet. De ne várjunk mindent a tisztviselői kartól. Bürokratikus munkájuk nagyon is igénybe veszik egyrészt, másrészt a tisztviselői kart nem lehet megterhelni azzal a felelősséggel, melylyel a gazdasági téren az újítás, a kezdeményezés, hogy ne mondjam, a kísérletezés jár. Én a tisztviselői kart inkább végrehajtó közegnek szeretném tekinteni, ki a képviselőtestület határozatait a legjobb tehetségével, önzetlenségével s néha lemondást s áldozatot is igénylő odaadással keresztül viszi, megvalósítja; de a gazdasági dolgok intézésére, a városi vagyon miként való kezelésére egyedül a képviselő- testület egyetemét tartom illetékesnek. Miből önként következik, ha rósz a városi gazdálkodása képviselőtestület nem teljesítette vagy legalább is. nem úgy teljesítette kötelességét, mint a város s közönségének érdekében kellett volna teljesítenie. S e nézetemet megerősíti Stoll Béla czikke is, ki a jelen állapotokkal szemben a multat állítja elénk, midőn a régi külső tanácsnak egyes kiváló férfiai árgus-szemekkel vigyáztak a városi vagyon mikénti kezelésére. A régi múltakból idézett példák közül a külső tanácsosoknak csakis ezen igazán városatyai ügybuzgóságát óhajtom vissza. Felfogásuk, mely abban a szállóigében csúcsosodik ki: „addig takarózzunk, mig a takaró ér“, ma már nagyon is ósdi, elavult. Helyénvaló volt e szállóige a régi tisztes, patriarchalis világban, midőn a korszellem oly csekélylyel beérte, de a modern haladás mai rohanásában egy város gazdasági, fejlődési s kulturális törekvéseit többé nem lehet abba a A „Nagybánya“ tárczája. fsak örülj! . . . I Csak örülj, csak örülj, Te boldog fa lombja, Mig őt ringathatod Édes nyugalomba. Mig csókkal omolhatsz, Hófehér arczára, Szenderbe’ mosolygó Piros ajakára. Csak nevess, csak nevess, Te boldog kis patak, Mig csillagszemei Beléd pillantanak. Mig tükrödön a föld Legszebb ékességét: Ringathatod az ő Arcza fényességét. Csak dalolj, csak dalolj, Te boldog madárka, A te dalod előtt, Nincs szive bezárva. Te szólhatsz még neki Fényes kikeletről, Fészekadó lombról, Páros szerelemről. Boldogok ti mind, mind, Ó, hogyne volnátok, Kik az ő szép arczát Mindennap) látjátok. Csak én nem látom őt Soha, soha többé . . . Csak én siratom őt Örökön örökké. Palmer Kdlmdti. m A gyulafej érvári paszita. Mégis csak kötnivaló gazember volt, ki a politikát elsőben kitalálta. Az hát megtudja keseríteni az emberfia életét, meg különösen akkor, ha valaki erdélyi fejedelemnek születik. A felséges római császárnak lehetett húszszor akkora országa, de ha csak századrésznyi gondok nyomorították, mint Apafii Mihály eő nagyságát, hunezut legyen a nevem. Hiszen Apafiit piszkálta a török; gyűlt a baja a szászokkal s hogy a pohár csordultig legyen, mikor a római császár a töröktől való félelmében senkivel nem mert kikötni, virtusának fitogtatása kedvéért ráizente eő nagyságára Apafii Mihályra, hogy így, meg úgy, ha neki is nem talál engedelmeskedni . . . Tessék már most ennyi náczióval boldogulni ! A fejedelem felső emeletéből ugyan nem tellett valami rengeteg bölcseség, az igaz, de I ott állott mellette az ő derék atyjafia Apafii i István, no meg Teleki Mihály, kik a maguk furfangjával keresztül futottak a nagyvezér, meg egy csomó német miniszternek az eszén. Darabig csak ment szépen a dolog, hanem ; fölvirradt az 1664-ik esztendő. A fényes porta akkor izente meg a felséges császárnak a háborút. Apaffi Mihály csak a puszta hírére is va- I karódzott már. Mert hogy az a két verekedő I fél őt ki nem hagyja a számításból, arra akár mérget merne venni. Egy regimentre való futár érkezett csakhamar Erdélybe, s mindegyik hozott a tarisznyájában egy levelet a nagyságos fejedelem ^számára. Oh azok a drágalátos levelek. Valamennyi úgy kezdődött, hogy „Celsissime princeps!“ s a vége is tele volt atyafiságos áradozásokkal. Hanem a közepe! no igen, a közepe spékelve volt több rendbéli istennyilával, mely bizonyos környülállások mellett bizonyosan leüt a fejedelem bundájába, hanem akkor, mikor eő nagysága is benne vagyon. A boldogtalan fejedelmet már előre rázta a hideg, mikor efféle kutyabőrt nyomtak a markába. Tövisen táborozott épen, mikor neszét veszi, hogy Gyulafejérvárott megint csomó követ őgyeleg. Felét a török küldte, a másik felét meg a német. Apaffi betéve tudta mit akarnak. Köprili Achmet, a nagyvezér, vagy harmadszor sürgeti már, hogy minden hadi népével együtt csatlakozzék a Kanizsát ostromló fősereghez. A német meg azzal fenyegetődzik, meg ne merje tenni, különben Kopp báró generálist ráereszti
