Nagybánya, 1905 (3. évfolyam, 1-26. szám)
1905-06-08 / 23. szám
L XXI. évfolyam. 1905. junius lio S. 23-ik. szsám. TÁRSADALMI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. Előfizetési árak: Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 8 — 12 oldalon. Felelős szerkesztő: ÉGLY MIHÁLY. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Erdélyi-ut 22. szám, hova a lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. Hirdetések felvétetnek Morvay Gyula könyvnyomdájában Is: Főtér 14Évforduló. Junius 8. Vigasztalan, sötét felhők tornyosul nak hazánk egén, de a mai évforjlufói* mégis hazafias kegyelettel üli megvjj* egész ország. Ezer és ezer templomból szárnyal e napon a hálaadó imádság szava s hangzik föl a Hymnusz fönséges melódiája. Az öregek, a kik végig élték azokat a jelentőségteljes napokat, melyekben lelkesedés, dicsőség, gyász, keserűség, majd éltető remény és végre a koronázás fönséges tényénél az elragadtatás következtek egymásra, tűnődve merülnek el emlékeikbe; a férfiak, kik kézzel, fejjel szolgálják a hazát, átérzik, hogy a királyi korona az országnak legdrágább kincse, melynek megszentelt ereje, mint a jogok forrása, a királyt és nemzetet egybeforrasztja; az ifjúság ajkán pedig az j / egész .^ országban felhangzik a nemzeti ima: Hazádnak rendületlenül . . . Más országokban is vannak királyok, más országokban is van koronázás, még sem tapasztalhatjuk, hogy a koronázás évfordulója annyi érzelmet keltene, mint épen hazánkban. Szinte természetes dolog, hogy a királyt megkoronázzák, sőt az uralkodó maga kívánja első sorban, hogy megkoronáztassék és ezzel kötelességet teljesít elődei iránt, magát pedig az uralkodói jogokkal ruháztatja föl. A nép résztvesz ugyan az ünnepségekben, de ezek neki inkább látványosság számba mennek, mint kápráztató folyományai annak a magas piedesztalnak, melyen az uralkodó áll. Nálunk ez nem igy van! Nálunk a torna annyi viszontagságon ment ke- isztül, hogy nagy szerencse, hogy még meg van; a mi koronánkat már el is idegenítették tőlünk és Bécsbe vitték; a mi koronánk bujdosott a bujdosókkal s el is ásták; volt mindvégig koronázatlan királyunk; voltak tengernyi szenvedéseink, melyeknek nyomait vér jelzi a történelem igazságos itélőszéke előtt; idegen erő és gonosz czélzat ékelte be magát sokszor a nemzet és uralkodója közé s kaján örömmel vette tudomásul, mikor sikerült érvényesülnie^ nemzetünk ártalmára, sőt veszélyére. Évszázadok teltek el azzal, hogy a mit évtizedeken át építettünk, az romba dőlt és újra épült és újra romba dőlt. Végre helyreállt az egyensúly: a király kibékült a nemzettel s 1867. junius 8-án, a koronázás napján, épen pünkösd előtt való szombaton az egész ország szive ott dobogott Budán és Pesten s a lelkesedés árja zugatt végig a hazán. A magyar természet, melynek lovagias vonása, hogy a nyújtott békejobbot jól megrázza, legnemesebb tulajdonaival rajongta körül koronás királyát. A koronázási dombot, honnan a király a négy kardvágást tette az ország négy tája felé annak jeléül, hogy meg fogja azt védelmezni bárhonnan jövő támadás ellen, ezt a dombot az ország összes vármegyéiből hozott földből emelték. Ott egyesültünk mindnyájan a hazai földnek összehozott édes porában, melyet az ősök tapostak valamikor s melyet akkor királyunk lába illetett. Tengernyi nép özönlött a fővárosba, a nemzet szine-java jelent meg a fényben, pompában, hogy ott dobogjon a szive a királyé mellett s a legédesebb könyek peregtek le az arczokon. Az emberek lelkét boldog megnyugvás szállta meg, mert a nemzeti megújhodás, erősödés biztos zálogát látták a koronázás tényében, melyet sokan, igen sokan már nem is tartottak lehetségesnek. Ezért oly nagy nap nekünk ez az évforduló, ezért ünnepel az ország, ha fellegek borítják is az egét . . . Elmélyedve az évfordulón, szinte elementáris erővel törnek elő érzelmeink, melyek nemzeti nagy múltúnk nagy tanulságain kristályozódnak. Érezzük, hogy rendithetlenül ragaszkodnunk kell Magyar- ország önállóságához, függetlenségéhez. Érezzük, hogy nemzetünket mindig a királyhűség jellemezte, mely sohasem zárta ki azt, hogy hazánkért is élni és halni ne tudjunk. Hiszen királyi hitlevelében a magyarok királya is elismerte a nemzet jogait, midőn kijelenti: „Mi, I. Ferencz József, mint Magyarország s társországainak apostoli királya, adjuk emlékezetül jelen hitlevelünk rendében, hogy Magyarország és társországai alkotmányát, törvényes függetlenségét, szabadságát és területépségét szentül és szigorúan megtartandjuk“. Továbbá midőn kimondja: „Valahányszor jövőben ilyen koronázás A „Nagybánya“ tározója. M. Csendesebb a síró gyermek Dajkadalnál csendesebb, Mosolyog az édes dalra Bár szemén még köny rezeg. Énekelj hát szőke lányka Szerelemről édesen, Dajkájának énekére: Szivem csendesebb leszen. Bűvös bájos énekedre Csodák játszanak velem: Mint a gyermek mosolygok én, Bár a köny még szememen. f. in. Első szerelem. Az első. Talán még csak öt éves voltam. Az apám, a ki folyton magával hurczolt, elvitt a leleszi fehér papokhoz. A mig a vadgesztenyefák alatt a papokkal kártyázott, én a kert kavicsos utain szaladoztam. Volt egy fehér pénzem, a mit a kártya-kasszából kaptam, azt odaadtam a kertészfiunak: adjon érte földi epret. Telerakott egy tányérkát nevető piros eperrel s a kezembe tette. Az eper édes illatával tele lett a fejem s nagy gyönyörűséggel habzsoltam j bele. Nem adtam volna ezt a tányér epret a I fehér papok négy parádés lováért, pedig már akkor is szerettem a lovakat. Fölnézek a tányérból s előttem áll egy I rózsaszínű baba. Szőke lenhaja gazdag fürtökben omlott a vállára virágos kalapja alól. Lehetett vagy öt éves. Olyan helyes és bájos gyermek volt, hogy nagyon is rajta felejtettem a szememet. A baba ujjacskáját a szájába tartotta és szopta, az ibolyakék szemeivel pedig éhes vágygyal nézett az én epremre. Egy kövér, pozsgás szemet nyújtottam feléje. — Nesze, kis leány, neked adom. A baba már nyúlt az eperért, de aztán riadozva hátra fordult, vizsgálódva tekintett szét: vájjon nem látja-e valaki? Az eper nagyon szép volt és én hamarosan bekaptam s egy másik, kevésbbé pompás példányt nyújtottam feléje. A baba elkapta s először körülcsókolta, a piros nyelvecskéje hegyével megnyomogatta, aztán egy nyaknyujtás- sal egyszerre lenyelte. A mint az eper ott piroslott a két ajka közt: az a gondolatom támadt, hogy az a kis nedves száj szebb ám, mint az eper. Most már egy szebb epret adtam neki: — Nesze kis lány. Ezt is neked adom. — Köszönöm, kis fiú. — Ülj ide a gyepre, kis leány. — Leülök, kis fiú, ha adsz még epret. Letelepedett mellém, egészen szorosan hozzám és együtt csipegettük föl a tányérból az epret. Mikor elfogyott, a kis leány megsimogatta az arczomat. , — Te jó kis fiú vagy. Ha nekem volna eprem, én is adnék neked. A két meztelen, kövérke karjával átölelte a nyakamat s arczát az arczomhoz hajtva súgta: — Adj még epret, kis fiú. Akkor szeretni foglak. A mint hozzám hajlott, a szive dobogását éreztem a szivem fölött s az ajkai suttogtak a fülem mellett; határozottan éreztem, hogy egy uj világ, édes melegség borult reám s ebben az édes tűzben egyesültem ezzel a kis leánynyal. Azt hiszem, a kétségbeesés hangján súgtam vissza neki: — Nincsen kis leány. — Megcsókollak,^ kis fiú. És megcsókolt. Én is megcsókoltam s azt mondtam neki: — Várj csak, kis leány. Hősi elhatározással lehasaltam a földre s reszketve, nagy óvatossággal odacsusztam az eperágyhoz. Hirtelen kirántottam két bokorkát s visszacsúsztam azzal hozzá. — Itt van, édes. — Köszönöm, kedves. — Szeretsz ? — Szeretlek. Az epret szepegve megettük, bokrának ástunk közösen egy sirt, abba beletemettük s betakartuk utiporral. ’ Ebben a pillanatban hangzott a kis leány mamájának, a tiszttartónénak a szava a távolból: Gizi, hol vagy? Gizi elszaladt, útközben elbukott s egy tövisben megszurta a kezét. Valamennyire sántított is. Pipőkés harisnyája poros lett. WT
