Nagybánya, 1905 (3. évfolyam, 1-26. szám)
1905-05-18 / 20. szám
2 NAGYBANYA 1905. május 18. Az 1888. évi XXXV. törvényczikk életbe lépte után szükségessé válván a regale kártalanítás kérdésének rendezése s miután a kártalanítás felbecslése folyamatban volt, a város képviselőtestülete 1890. évi május hó 7-én tartott közgyűlésében 909—49. szám alatt azon határozatot hozta, hogy a város a kártalanítási főösszegből a részesedési arány szerint a szőlőbirtokosokat megillető kártalanítási összegekre igényt nem támaszt, hogy ezen összegeket közczélokra vagy hason- természetü kiadások fedezésére nem fordítja, mert azok a regale megváltása következtében értékükben csökkenést szenvedett szőlőbirtokosokat illetendik. Mit jelent e határozat? Nem-e a város bölcs önmérsékletét s polgárainak jóléte fölött őrködő atyai gondoskodását? Mert ismételjük, hogy minden városban és községben úgy a várost, községet, mint szőlőbirtokosait megillető kártalanítási összeget egy főösszegben becsülték föl, világos és félremagyarázha- tatlan jeléül annak, hogy a kártalanítási főösszeg nem az egyes szőlőbirtokosokat illetik, bár az ő kártalanítási czimökre is ment a fölbecslés, hanem a főösszeg a maga egészében illeti a várost s e főösszegnek hivatása a köz czéljait szolgálni. Hiszen feltehető-e, hogy ha nem igy lett volna, a várost és gazdákat megillető kártalanítási összeget egy kalap alá vonták volna, hogy ezzel a megosztásnál készakarva súrlódást és torzsol- kodást idézzenek föl? Feltehető-e, hogyha a szőlőbirtokosokat a jogaik kártalanítási czimén felbecsült összeg megillette volna, hogy akkor a város képviselőtestületének ünnepélyesen hozott határozatban kellett volna manifesztálnia azt, hogy a város a szőlő- birtokosokat megillető kártalanítási összegekre igényt nem tart s ez összegeket közczélokra vagy hasontermészetü kiadásokra nem fordítja? Ha énnekem valamire elvitázhatatlan s meg nem támadható jogom van, nincs szükségem semmi manifesztatumra, hanem ha e jogomtól bárki is elakarna ütni, akkor a törvényes védelmet, de nem manifesztatumokat veszek igénybe. Feltető-e, hogyha a gazdaközönséget a kártalanításuk czimén felvett 196.426 frt megillette volna, akkor Wekerle miniszterelnök és pénzügyminiszter, ki városunk iránt soha meg nem hálálható jóindulattal viseltetett, ez összeget a maga egészében ne utalta volna ki a szőlő- birtokosoknak, hanem csak nagy utánjárásra és kérésre holdankint 400 frtot, összesen 109.504 frtot? Mindez megdönthetlenül igazolja, hogy e kártalanítási összeghez a szőlőbirtokosok csak a város kiváltságos helyzete folytán kivételesen jutottak s az ő szerencséjük, hogy holdankint mégis oly magas összeget kaptak, mely összeg átlagosan talán a birtoknak regale jogaival együtt felbecsült értékét is felülhaladták. Nem tagadtuk, hogy a szőlőbirtokosok 1891. évi április hó 5-én tartott értekezletükön azt határozták, hogy a midőn holdankint a 400 frt kárpótlást elfogadják, a még megmaradó 86.496 frtr.ól nem mondanak le, hanem »felkérik« a város közgyűlését, hogy ez összeget elkülönítve s a szőlőbirtokosok érdekében kezelje és használja fel, — de e »kérelem« fölött az 1891. évi junius hó 3-án tartott közgyűlés, midőn a holdankénti 400 frtot ad personam kiutalta, napirendre tért. E közgyűlési határozat jogérvényességét, mely kellőleg meghirdettetett s melyet a képviselőtestület tagjait képező nagyszámú szőlősgazdák is hoztak s mely határozat a felebbezési határidő elteltével terjesztetett fel kormányhatósági jóváhagyás végett s az jóvá is hagyatott, — nincs joga senkinek kétségbe vonni, de azt tenni nem is lehet. Ez az argumentum tehát önmagától elesik. Azt hisszük, hogy e soraink teljesen megvilágították a kérdést és egyszer s mindenkorra véget vetnek az alaptalan vádaknak s oknélküli méltatlankodásoknak. Ami pedig a gazdasági egyesület kérelmét illeti, mely apró voltával Bernhardt Adolf ur szerint csak nem billentheti meg a több ezer hold erdővel biró város háztartási egyensúlyát, megjegyezzük, hogy a várost féletténél több ily apró, csekély kérelem terheli, melyek együttesen szinte horribilis összegekké növik ki magukat. S most, midőn a város a vízvezeték és csatornázás s más nagyobb kérdések problémája előtt áll, midőn a közigazgatás „egyszerűsítése“ úgyszólván még nagyobb terheket ró a városra s midőn mindent a város fedez s a pótadó rémétől a tanács s a közönség egyaránt retteg, nagyon is helyén való, ha a legapróbb kiadás is a gondos mérlegelés retortáján megy keresztül. A város a gazdasági egyesülettel szemben már is túl ment a tőle telhető áldozatkészség határán s a lakház, földterület átengedésével s az évi segélylyel évenkint máris oly összegig van angazsálva az egyesülettel szemben, hogy e segély annak a bizonyos 86.496 frt összegnek, még ha ez összeg a gazdaközönség czél- jaira is volna biztositva, évi kamatait már majdnem teljesen felemészti. A gazdasági egyesület működését nem bírálom, hangoztatott érdemei előtt meg- hajlok, de e nagymérvű segélyezéssel szemben egy évtizedet meghaladó működés után az újabb és újabb segélykérelmek jogossá teszik a kérdést: életképes-e az egyesület vagy nem s az egyesületre fordított tagadhatatlanul nagy és önzetlen munka s a nagy kiadások meghozzák-e a jogosan remélt és várt kamataikat? Ha életképes, további segélyre bizonyára nem szorul! Országos zászlóbontás. A József Főherezeg Szanatórium Egyesület, melynek eredeti czélja az volt, hogy elsősorban az Alföldön állít száz szegénysorsu tüdőbetegeknek szanatóriumot, hála a magyar társadalom es főleg a magyar úrasszonyok lelkes működésének, ezt a czélját már megoldhitettük magunkkal, hö]gy rajtunk nem fog a szereltem. Egy csomó könnyelmű viszony s azután egy jó parti csinálás — ez a szerelem! És ime eljött az idő, hogy utálattal gondolok a múlt szerelmi történeteire s megvetéssel magamra, a miért hogy a szerelmet csak egy pillanatra is a pénzzel kapcsoltam össze. Sajátságos dolog is az, hogy egy ideig nevetjük, gúnyoljuk a szív minden nemesebb dobbanását, tagadjuk az igazi szerelem létezését — nevetséges figuráknak tartjuk az ábrándo- zókat — s mesébe illő ostobaságnak a poéták amaz állítását, hogy a szívnek volna egy rossz szokása, az, hogy fájdalmában megrepedjen — s egyszerre csak azon vesszük észre magunkat, hogy könnyes szemmel olvasgatjuk azokat a lenézett poétákat, a kikről kihireszteltük szóval és írásban, hogy az idejük rég lejárt, az embereknek megjött az eszük és ma már senki sem hallgat a rímekbe kicsengő gyermekmesékre, a színes hazugságokra s a megénekelt lehetetlen érzésekre. Igen, bizony hallgatunk mi is, még pedig félig fájó, félig édes érzéssel. Bolondok leszünk, gyermekek leszünk! A szerelem istenének egy lehellete lefújja rólunk összes eddigi komoly tapasztalásunk s élet- filozófiánk pánczélját. Lefújja, mint valami pelyhet és teljesen védtelenül állunk előtte, kiszolgáltatva kényére, kedvére . . . Még jó, ha csak a szivünket kéri oda, mert a fejünket is a legnagyobb készséggel átszolgáltatnánk neki. S kezdenek rendre jelentkezni a szerelem sablonos szimptomái. S úgy vagyunk velők, mint a halálosan beteg orvos, a ki előre kiszámítja halála óráját s tudta jól, hogy szervezete milyen jelekkel adja tudtul teljes felbomlásának szomorú hirét. Mi is, írogató emberek, a kik eddig másokon figyeltük meg a jeleket, megdöbbentő bizonyossággal állapítjuk meg saját becses szivünkön a kórismét. Mindig róla gondolkozói: kezdődő beteges állapot. Jobbnak, szebbnek tartod a világ minden többi leányánál, asszonyánál: fejlődő kór. Nem törődsz rajta kívül senkivel, semmivel, egyedüli vágyad neki tetszeni: a láz első foka. Érte élsz, érte Írsz, bármit teszel, az jut eszedbe, hogy tudja-e ő ezt: előrehaladt láz. Bármerre nézel, az ő alakját látod, az ő szavát hallod, bejárod az utakat, a merre kedveseddel utoljára jártál és könnyed pereg le arra a helyre, a hol véle utoljára együtt ültél: negyvenkét fokos láz.. Az bizony. Elválásunk előtt a Margitszigeten voltunk együtt utoljára és én nap nap után kijárok a hajóállomáshoz, ahhoz, a honnan vele együtt indultunk; leülök arra a helyre, a hol véle ültem utoljára együtt s a hajó fedélzetén is azt a helyet választom ki, a melyiken akkor együtt ültünk . . . Azután bebarangolom az utakat, a merre véle jártam s bárhol vagyok, bármerre járok, ott látom magam mellett, érezem ruhája illatát, érezem forró arcza közelségét, hallom a hangját s látom, a mint mosolyogva felém hajlik. Beszélek hozzá lágy, szerelmes hangon, édes szerelmi szókat s azután megcsókolom ... az üres semmit, a szürke levegőt, a melyből csak egy pillanattal előbb is, még kiragyogott az ő nyájas, szép arcza . . . Utoljára hallott szavait százszor is elismételem magamban s mikor egyedül vagyok, olyan jól esik azokat mondogatnom hangosan, fen- szóval, ügyetlenül, de nagy buzgalommal utánoz- gatva az ő csicsergésszerü kiejtését. Arczképét egy nap százszor is üdvözlöm. — Jó reggelt édes! Mit álmodott? Jó napot drágám? Hová megyünk sétálni? Nem, jön a színházba? Jó éjszakát, szép álmokat! Álmodja rólam, hogy szeretem, hogy meghaltam magáért ... Vendéglőbe ahhoz az asztalhoz járok, a hol véle ültem utoljára együtt. Mig az étlapot nézegetem, magamban tőle is megkérdezem: mit eszik édes? Szóval, a legszebben kifejlett negyvenkét fokos láz! Dolgaim csak úgy folynak mint azelőtt, kellemetlenségem semmi sincs, váltóm egygyel sem jár le több mint azelőtt s a mindennapi élet csak úgy szolgál az ő rendes élvezeteivel, mint azelőtt - és a szivem, mely folytonosan egyedül csak vele foglalkozik — mégis egyre jobban, jobban megtelik nagy nehéz fájdalommal, mint valami sülyedő félben lévő rossz bárka, melyet eddig a parton hevertettek s ott a nap is kiszárította, szú is megrágta s eresztékeit a szél is kifújta. Belebetegszem az utána való vágyakozásba! A felébredt szentimentális szerelmi fájdalommal szemben olyan tehetetlen vagyok, akárcsak az az öt esztendő előtt kikaczagott legényke! És ott ülök szobámban éppen úgy, mint ő ült s lehajtott fővel, nagy szomorúan olvasom az Intermezzók egyik bájos dalát, azon a köny- nyektől megsárgult sárga papírlapon:
