Nagybánya, 1905 (3. évfolyam, 1-26. szám)
1905-05-18 / 20. szám
XXX. évfolyam. 1005. május Xlo 18. QO-ils. szám. ElifIzetésI árak: Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 8 —12'oldalon. Felelős szérkesztő: ÉGLY MIHÁLY. Szerkesztését és kiadóhivatal: Erdélyi-ut 22. szám, hova a lap- közlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. Hirdetések felvétetnek Morvay Gyula könyvnyomdájában Is: Főtér 14 A regale kártalanítás. Május 17. A regale kártalanítás kérdésében írott sorainkra válaszol a gazdasági egyesület érdemes titkára: Bernhárdt Adolf. Válaszának lényege, hogy a szőlő- birtokosok nem mondtak le a részökre kiutalt 109.504 frt levonásával még fent maradó 86.496 frt összegről s ha ez összeg át is ment a város tulajdonába, de azzal a megkötéssel, hogy „a város adandó alkalommal ezen összegnek kamataiból nem egyes szőlőbirtokosoknak ugyan, de az összességnek — a köznek — a pusztulásnak indult szőlők felújítása, esetleg a kipusztult szőlőterületeknek gyümölcsfákkal szaporítása vagy egyáltalán a gazdasági ágak fellendítése érdekében fog némi segélyt nyújtani.“ Bernhárdt Adolf ur tehát abban, hogy a szőlőbirtokosok „hogyan értelmezték a regale kártalanításhoz való jogukat s hogyan értelmezték a 86.496 frt összeghez való jogfentartást,“ érvet talál arra, hogy a szőlőbirtokosoknak ez összeghez nem ugyan ad personam, de mégis feltétlen joguk van. De csakhamar maga is belátja érvelésének jogilag való tarthatatlanságát, midőn azt írja: „Világos tehát, hogy akármilyen körülmények között: de a város a 86.496 forinthoz csakis a szőlőbirtokosok jogán jutott.“ Továbbá „nem gondolt az egyesület arra, hogy 36 m3 dorong tüzelő fa adományozása a nemes város anyagi helyzetét legkevésbbé is befolyásolja, főleg akkor, midőn kérésének teljesítését némi jogezim is támogatja; mert azt hiszem, hogyha a város akár egyesek, akár a szőlőbirtokosok összességének a révén egy tekintélyes összeghez jut, nem csak igazságos, de méltányos is, hogy a kamatoknak egy része a gazdák érdekében köz- czélra is fordittassék.“ Benhárdt Adolf ur czikkéhez a következő megjegyzéseket füzzük. A regale kártalanítás, illetőleg a gazdáknak ki nem utalt 86.496 frt tulajdonjogának tisztázását, bármennyire is elpihent e kérdés, mi föltétlenül szükségesnek tartjuk s legkevésbbé sem tartjuk ildomtalannak megemlékezni azon férfiak érdemeiről, kik ügybuzgóságukkal, a város iránt tanúsított rokonszenves érdeklődésükkel a várost a regale kártalanítás czimén oly tekintélyes összeghez juttatták. Tévedés volna azt hinni, hogy e kérdés tisztázását a gazdasági egyesület apró kérése tenné szükségessé. Az egyesület kérelme, melyben, mint hivatalos beadványban, hivatkozás történik a gazdaközönség képzelt jogaira, csak felszínre vetette azon régóta lappangó, nagy titokban sokszor emlegetett vádat, hogy a város egy igen tekintélyes összeget, mely a gazdaközönség érdekeit volna hivatva szolgálni, nem fordítja eredeti rendeltetésére. Hivatalos beadványban nyílt kifejezésre jutván e méltatlankodás, a kérdés megvitatása elől ki nem térhettünk s azt hisszük, nem térhet ki a város tanácsa sem, hacsak azon látszatot föl nem akarja kelteni, hogy a gazdaközönségnek valóban igaza van. Qui tacet, consentire videtur. Pedig a leghatározottabban ismételjük és pedig nem a szőlőbirtokosok értelmezésére, memóriára és szóbeli ígérgetésekre, hanem hivatalos ügyiratokra és jogerős határozatokra támaszkodva, hogy a szőlőbirtokosok az őket joggal megillető kártalanítást a holdankint kiutalt 400 frtban teljesen megkapták, ez összeggel véglegesen kiegyenlítettek és további kártalanításhoz, azaz a részökre kiutalni kért, de kormányhatóságilag megtagadott 86.496 frt összeg hova fordítására nézve sem igazságos, sem méltányos tekintetekből, szőlőbirtokosi minőségükben abszolúte semmi közük nincs. A jogtudomány nem ismer sem „némi jogezimet,“ sem „méltányosságot,“ hanem ismer jogot. Vagy van joga valakinek valamihez vagy nincs. Ha van joga, a törvényes keretekben e jogot mindenki érvényesítheti; ha pedig nincs, a vélt jogot „némi jogezim“ és „méltányos“ tekintetekből érvényesíteni nem lehet s ha ez mégis megtörténnék, épen a precze- dens vagy szokás jog folytán válnék a jogtalanság joggá. De Bernhárdt Adolf ur nem is jogilag, hanem méltányossági tekintetekből s nem is hivatalos aktákból, hanem memóriából s szóbeli ígérgetésekből fogja fel s kezeli e kérdést. Ez pedig legkevésbbé helyes s még nagyobb megtévesztésre szolgáltathat okot. A komoly s nagy fontosságú kérdésnek e játszva kezelése arra indit bennünket, hogy röviden ismét ismertessük a gazdaközönség részéről vitásnak vélt 86.496 frt Összeg genezisét s jogi természetét A „Nagybánya“ tárczája. A nemezis. Körülbelül öt éve annak, hogy nagyokat nevettem, néha pedig nagyon boszankodtam, az én kedves Pista öcsém ostoba szerelme fölött. Tagbaszakadt szép, nagy legény volt, villogó szemekkel, piros arczczal, pompás kis barna bajuszkával; a válla széles volt, dereka karcsú, izmai aczélosak, a hangja lágyan csengő — szóval olyan, a minő legény után, novella és regényíró urak állítása szerint bolondulni szoktak az asszonyok, leányok. El is hiszem, hogy bolondultak volna, mert még ha nekem szerencsém lett volna a gyengébb nemhez tartozni, hát valószínűleg én is szerelmes lettem volna belé. De a gyerek, a ki különben huszonegy éves kamasz volt és az első jogi alapvizsgára készült - rá se hederitett senkire egyen kívül. A füle leghegyéig szerelmes volt abba az egy leányba, őrülten, ostoba módon. Ezért a szerelemért boszankodtam én néha reá s azért ka- czagtam ki annyiszor. Hanem hiábavaló volt az én minden filip- pikám a szerelem ellen. Végig hallgatta s azután azt mondta: — Elhiszem, kedves bátyám, hogy bolondság, de lásd, még sem tudok magamnak parancsolni. És érzem, hogy ha sokáig nem láthatom őt, hát beleőrülök. Egész istenadta nap odahaza ült a ficzkó, az én szörnyű nagy gyönyörűségemre. Az ördögbe is - gondoltam akkoriban sokszor magamban, — a helyett, hogy egy vig czimbo- rát fogadtam volna magamhoz, hát ezt az unalmas, fád legényt vettem a nyakamba! Hej, ki is tettem volna a szűrét, ha nem féltem volna a Mari néném haragjától, a ki mikor felhozta szerelmes magzatát és rábízta a gondviselésemre, kijelentette, hogy mind a két szememet kikaparja, ha hiba esik Pistikában ... így hát inkább félelemből, mint rokoni szeretetből, elnéztem neki, hogy egész istenadta nap otthon üljön és én is jó példaadás fejében kénytelen legyek zárdái életre szorítkozni és a vig czimborákat s a kis vidám hölgyecskéket, a kiket néha megszoktam volt hívni egy-egy pezsgős garcon-vacsorára — ki kellett zárnom a szentimentális szerelem tanyájává lett lakásomból. És gyönyörködhettem benne, hogy Pista öcsém mint bámul maga elé néha órák hosz- száig, azután meg neki esik mohón, falánkan, mint valami éhes ember, a versköteteknek! Különösen szegény diszkötési Heiném, az sínylette meg erősen az ő nagy szerelmét. Úgyszólván mindegyik lapja könnyekben úszott. Néha mikor eltávozott hazulról, hogy valamelyik vendéglőben változatosság kedvéért a czigány mellett zokogjon, hát szegény könyvet, mint valami kimosott zsebkendőt, ki kellett teríteni, hogy hadd száradjon egy kicsit. Szegény fiút de sokszor is elmondtam akkoriban ostobának, szamárnak és más efféléiének és mikor ezt megcselekedtem, azt is hittem, hogy joggal cselekszem meg és hogy igazam van! Csak most, hogy évek múlva, nem is egészen a véletlen játékaképen, hanem lelki szükségből én is előszedem Heinét s elolvasom belőle a könnyektől legsárgább lapról azt a négy kis versszakot, a mely akkoriban úgy látszik legjobban meghatotta Pista öcsémet, hát úgy érezem, hogy ha most idekerülne valahogy mellém az a gyerek, hát megfognám a kezét és bocsánatot kérnék tőle, a miért kinevettem, a miért haragudtam rá. Hiszen én, a bölcs férfiú, a ki azt beszélte, hogy a szerelem bolondság s a ki tagadtam, hogy szerelmes tudnék lenni komolyan - itt ülök most a szobámban és a mint végig olvasom azt a verset, hát a rég megszáradt könnyek fölé újak peregnek le szememből a sárga papirosra. Pedig neki meg volt az a nagy mentsége, hogy nagyon fiatal volt akkoriban — nekem ez sincs meg! Mindössze az a mentségem lehet, hogy a lelkemben él valamelyes halavány tudata annak, hogy nagy ostobaság ez a szentimentális szerelem, a melyben most vergődöm. És azért még sem tudok megszabadulni tőle. Bizony ránk jár a rúd, mi reánk is, úgynevezett komoly, okos emberekre, a kik el-
