Nagybánya, 1905 (3. évfolyam, 1-26. szám)
1905-04-20 / 16. szám
NAGYBÁNYA 1905. április 20. 2 tül jutottak elsőségre. Napoleon, macedoni Sándor neve mellett hiába akar ékeskedni a „nagy“ jelző, mert ők valójában bizony nem nagyok. „Mit is ér a dicsőség, mit egy személyben ér utol az ember milliók vesztével és milliók jajával, kikben szintén az az ember lehel.“ Fortior est, qui se, quam qui fortissima vincit moenia. Nagyobb az, a ki önmagát.győzi le, mint az, a ki a legerősebb falakat dönti meg. Tehát a valódi nagyság a lélek nagysága, melynek alkotó elemei nem lehetnek egyebek az erénynél. Kis kör vagy nagy hatáskör, lényegében egyre megy; de szeretettel alkotni rokoni köteléket az emberek közt és átsugározni a jót, terjeszteni maga körül a boldogságot, hogy lehetőleg sokan tudhassák meg, mily boldogító erő van az erényben; I lemondani tudni a közös jó érdekében; ! nemcsak saját magának, hanem igaz ér- j deklődéssel, tevékeny részvéttel mások- | nak, a köznek is élni: ilyen példák alakítják át a társadalmat s teszik a siralom völgyét virágos mezővé. Nem a puszta gazdaság, az élvezetek hajhászása tesz boldoggá, mert hiszen akkor valamennyi Krőzusnak mód felett boldognak kellene lennie, — hanem az, ha mentői nagyobb mértékben tud valaki a mások javára élni s a Megváltó isteni példáján haladván, másokat megvált a túlságos szén- | védésektől. E törekvés első állomása a a család, azután jő a társadalom s végre az ország. Ma, midőn az élet nagy küzdelmei, megpróbáltatást kívánó követelményei megszüntették az élet egyszerű, csöndes folyását, melynek igazi átértése czéljából a hőskor fölelevenitésére van szükségünk; midőn az érvényesülésre törekvő ember ; az önzésnek annyi útvesztőjébe téved; | midőn a csalódás bizalmatlanná tesz s a rosszaság annyi maszlagot hint az élet utjain: égetően szükséges a lélek megnyugtatása és erkölcsi fölfegyverzése. Nem az ismeretek mennyisége fogja eldönteni az ember helyét a boldogság köreiben, hanem az erkölcsileg kialakult jellem. Adjuk át a nagyhét tanulságait a , következő nemzedéknek, gyermekeinknek, j Nyújtsuk nekik mindig azt, a mi bennünk ; igazán értékes. Hajtsuk végre életünk j mázzon, amit rendesen csak közönséges templomfosztogatóknál és egyszerű apagyilkosoknál szoktak alkalmazni. Vájjon mi szörnyű bűnöket követhetett el az az ember, akiben ez a lélek lakozott ? Egyike volt talán ama kegyetlen királyoknak, akiknek csak a csatamezők vérillata okoz gyönyörűséget ? Áruló volt talán, aki nem rettent vissza attól, hogy az apja becsületét s legdrágább barátja életét kiszolgáltassa és ki is szolgáltatja, ha csak megfizetik érte ? Leányvadász volt, akiben a csókok emléke csak akkor kelt gyönyörűséget, ha azok elontott könyek emlékeivel vegyülnek ? Rettenetes körülmények között hazudott talán, lopott, csalt vagy gyilkolt ? Vagy - ami még ennél is szörnyűbb lenne — hosszú életet élt, anélkül, hogy örült volna a zenének s a versnek vagy élvezte volna a rózsa illatát? A krónika semmi bizonyosat sem mond nekünk erről; meg kell elégednünk azzal a feltevéssel, hogy minden képzeletet meghaladó gonosztevő volt. És a Sátánnak - amint említettem - éppen ez okozott nagy gondot. Volt oka hinni, hogy a jó Isten hanyagsággal és tunyasággal vádolja. Néhány seraph, aki a pokol büntetéseinek ellenőrzésével volt megbízva, nemrégen jelentést tett arról — s a sátán ezt jól tudta — hogy egy kipróbált tisztaságú angyalra kellene bízni a mennyei Ítéletek kivitelét, nem | folyásában azt, a mire a Megváltó tanított mindnyájunkat: váltsuk meg gyermekeinket saját szenvedéseinkkel, úgy, hogy annyira nekik éljünk, hogy képesek legyünk értök akár meg is halni. A jó elérésének ára mindig némi szenvedéssel, lemondással jár; ezzel kell amazt megfizetni, de ez az ár nemesit, mert erőssé tesz; gyümölcse pedig a boldogság, mely körültünk van és az életet tartalmassá teszi. Nagyon igaza van Eötvösnek: „Egészen önzéstelen szeretet, olyan, mely csalódások által gyöngébbé nem válik s többeket hasonló melegséggel fogva körül, egyaránt kész áldozatokra, melyekről tudja, hogy viszonoztatni nem fognak, ily szeretet csak egy van: a szülői. Nincs érzés, mely által az ember az eszményt, melyet Istenről alkotánk, inkább megközelíthetné.“ Dergát* Sándor. Az állami iskola. A »Nagybánya« s a »Nagybánya és Vidéke* legutóbbi számaiban megjelent s az állami iskola elhelyezésének kérdésével foglalkozó czikkekre akarok pár észrevételt tenni. Nem szeretem a polémiát, de mikor látom, hogy valaki a fehéret is feketének akarja deklarálni s hamis tételekkel akar bizonyítgatni: nem tudom szó nélkül megállani s különösen pedig épen ez ügyben azért nem, mert nemcsak hogy hivatásommal összefügg, de ily hamis utón induló bizonyítások könnyen félrevezethetnék a nem elég alapos helyi ismerettel bírókat, nagy kárára a köznek. Az említett két czikk ugyanegy nézetet vall, egy toliból kerültek ki. Az a »Még egy pár szó...« nekem is szól, mert én mondtam, hogy a „N. és V.“ 14. számában irt czikk körzőnélküli, csak úgy kancsaí szemmel tett mérések alapján s hamis alapból indult ki. Hamis a kiindulási alap, mert: 1. A belváros központja nem eshetik a Zsellér- és Nagypénzverő-utczák közé, hiszen az a belváros s mondhatni az egész város északi széle, hova a tanulók legnagyobbrésze csak a város átutazásával juthat, hanem a központ körülbelül a Deák-tér. 2. Az iskolaépítésnél nem azt kell keresni, hogy hol van a belváros központja, hanem azt, hogy az építendő iskolák oly központokon legyenek, amelyeknek kerületébe eső tanulók lakhelyeinek az iskoláktól eső távolsága mentői kisebb legyen, Tehát: minthogy a város jelenlegi elhelyezkedése és az építkezések azt mutatják, hogy a város terjedése leginkább keletre a régi Magtár-, Postarét-utczákban, délre az Agyag-, Erdélyi-, Gellért-utczákban s a Széna-téren, nyugotra a Kossuth Lajos- és Virág-utczákban történik: azért az iskolák elhelyezését is ezek szerint kell megoldani s ha nem akarják, hogy az egyes tantermekben továbbra is a túlzsúfoltság maradjon, a várost két iskolakerületre kell osztani, u. m. keletire és nyugotira. A keleti iskolakerület központja a polgári iskola környékére esnék s egy 500 méteres körsugárral magába foglalja a Kereszthegyi külvárossal a Postarét-, Rák-, Zsellér- és Nagypénzverő-utczákat s a Fasort, tehát nagyon kevés tanuló lakhelye esnék az 500 méteren kívül, mig ha a „központi iskolát“ a Zsellér- utczába építenék, a tanulók egy jókora számának naponta 8 kilométer utat kellene megtenni az iskoláig és haza. A nyugoti iskolakerület központja a Papp Zsigmond-féle telek déli részére esnék, honnan az 500 méteres körsugár kinyúlik a Nagyhidig, Virág-utcza, Nagygózsen, Agyag-, Postarét-, Kispénzverő-utczáig s magában foglalja a Fő-tért. Azonban az iskolát nem a Kossuth Lajos- utczára kell építeni, hanem először is át kell vágni egy utczát a Szt. Miklós-térről a Szász József-féle Gellért-utczai telekre s «ez utczának a nyugoti oldalára, az utcza vonalától 15 — 20 méterre, keleti fekvéssel építendő az iskola. Jó levegő, csendes hely, nagy kert a kertészet tanításához. Ez kell az iskolának ! Ide jöhetnek aztán a belváros gyermekei, nem fojtja tüdejüket a „tanbüzpára“. Szintén a keletiek is jó levegőt fognak kapni, mert talán csak zsákba szorítják már azt az utálatos „fernezelyi füstöt.“ így mindkét iskola kikerülve a drága belvárosból s annak némelykor nagyon is rossz levegőjéből a nyílt, csendes és jó levegőjű külvárosokba, a nélkül azonban, hogy mégis nagy távolságra esnék a tanulók zömének lakásától egyik iskola is. Az ne agaszsza a várost, hogy csak egy 12 tantermes iskoláról van szó a szerződésben: hát épit csak egy 12 tantermes iskolát s épit a kereszthegyi iskola részére egy 3 tantermest. Azonban, minthogy a várost sem a telekvétel, sem az építés költsége nem terheli, miért ne szerezhetne már a kereszthegyi iskola számára is egy 12 tanteremnek megfelelő telket s miért ne építene — pedig egy démonra, akit azzal gyanúsítanak, hogy a bűnök büntetésénél, amelyeket ő sugalmazott, könyörületességet gyakorol; a bűntárs mindig csak nagyon szelíd bosszuló lehet. Annál sürgetőbb volt tehát, hogy az ördög ezúttal kifogástalan buzgalomnak adja a bizonyítékát és szörnyű példát szolgáltasson. Igen ám, de mi módon? Bármennyire is törte rajta a fejét, nem lelt igazán rendkívüli büntetést, amely különleges, nem ósdi, különös és még mulatságos is lett volna, egy szóval olyan, a milyenre neki lett volna szüksége, hogy újra rászolgáljon az Ur bizalmára. Hogy tettre serkentse képzeletét, elolvasta a Dante Alighieri versét, meg a Somnet Alexandreét is. Oh, de mi volt mindez! Ezek a rimfaragók nem értenek a dologhoz. Jég közé fektetve lenni; ólomköpenyt viselni; vértengerben úszni; beleszorulni egy fa kérgébe; fokról-fokra felhaladni a saját bűneinek a létráján; mint anya elhervadni, megöregedni, megránczosodni, száz esztendősnek s mégis egészen kicsinek látni a gyermekét — mily nevetséges büntetés volt mindez! Akkor már akár selyemgyapotra lehetne fektetni a kárhozottakat, behintve rózsákkal, mig térdelő rabszolgák illatos legyezőkkel legyezgetnék és kristály-edényekből czukrozott gyümölcscsel kínálnák. II. Mikor tehát a Sátán üvöltve és fogcsikorgatva panaszolta, hogy nem jut eszébe egyetlen rendkívüli igazi büntetés sem, egy hang nyöszörögve szólt: — Oh, uram! Egy lángoló katlanból került elő a hang. Egy poétáé volt, aki csak nemrég került a sötétség birodalmába és ebben a kényelmetlen melegben kellett azért szenvednie, mert túlságos hévvel énekelte meg a női fürtök eleven aranyát s a keblek havát. — Ki szólít? — kérdezte az ördög. — Valaki, aki ki akarja segíteni a zavarból, ha lenne oly kegyes és egy pillanatra megszabadítaná a kínjaitól. — Csak egy pillanatra? Ám jó. A poéta előkerült a katlanból, kéjesen ki- nyujtózott a friss levegőn és elragadtatással dalolta Heinénak egy dalát s nyomban utána egyet Ronzardtól. — Szólj tehát! — förmedt rá a Sátán. — Igen uram. Egy városban, Páris a neve . . . — Jól ismerem! — szólt az ördög. — Ott a gyönge, alig fakadó babérfák alatt egy fiatal leány ül az erkélyen; a haja szőke, a szeme kék. Hímez, vagy álmodozva tart a kezében egy könyvet, amelyben nem olvas. Menj hozzá uram! Ő majd elmondja: mik a legrettenetesebb kínok. Miután a kikötött pillanat letelt, a poétát
