Nagybánya, 1905 (3. évfolyam, 1-26. szám)
1905-04-20 / 16. szám
XXX. évfolyam. 1603. április lio 20. 10-ils. ssám. TÁStSAUALMI ÉS SZÉPIHOUALMI HETILAP. Előfizetési árak: Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 8—12 oldalon. Felelős szerkesztő: ÉGLY MIHÁLY. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Erdélyi-ut 22. szám, hova a lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. Hirdetések felvétetnek Morvay Gyula könyvnyomdájában is: Főtérié. Ecce homo! Április 19. Világhírű festőművészünk, Munkácsy Mihály, legnagyobb alkotásaihoz a megváltás magasztos jeleneteiből választotta tárgyait. Krisztus Pilátus előtt, Ecce homo, Golgotha az ő fenséges három képe, melyekben művészi és vallásos ihlete legmagasabbra emelkedett. Megragadta őt is a megváltás szent ténye, melynek az emberiség szeme láttára kellett megtörténnie, hogy azután egész sorsát, jövőjét átalakítsa. Az áldozatkészség bizonyára nagy erény; a mások bajai sok embert hagynak hidegen oly időben, mikor még a saját bajjal való nem törődés sem ritka jelenség. Tevékenyen részt venni mások küzdelmeiben és jó ügyüket dűlőre vinni a szeretet nevében, emlékezetre méltó cselekedet; ez önzetlenségben azonban az önfeláldozásig menni és átadni mindent, a mi e földi élethez hozzátartozik: ez már szinte meghaladja az emberi mértéket s közel áll ahhoz, a mit úgy nevezünk: isteni. Isteni, mert Üdvözítőnk önfeláldozásában gyökeredzik, midőn az emberiséget kínszenvedésével, halálával és dicső föltámadásával megváltotta bűneitől és örök időkre kijelölte a megigazulás útját. Ezért próbálkoznak meg a legkiválóbb művészek e fenséges eszme kifejezésével és alkotnak nagyot, maradandót, mert alapja az abszolút szeretet. Megváltani valakit pénzzel vagy pénzért? Milyen közönséges, sőt silány eszköz! Vagy talán megváltani oly fokú szenveA „Nagybánya“ tárczája. A Megváltó. A Megváltó az Isten fia volt, Elé a nép virágot hintett, Ég-föld megingott, vihar elpihent, Ha ő szelíden egyet intett. Érintésétől feltámadt a holt, Rá példa Jairus leánya, Beteg meggyógyult s megszűnt általán A közegészségügy számos hiánya. Amerre járt, ott bőség született, Hires lett róla kis Názáreth, S máig haszonnal űzi, úgy hiszem, A haltenyésztést Genezáreth. A lelke maga volt a szeretet, A szegény tőle dúsan ment el, Az özvegyeknek ő volt vigasza, Jó maga volt a gyermek-menhely. Panasz előtte mind örömre vált, Az első úgy, mint az utolsó, Válságban volt bár az olajipar, De mindig telve állt a korsó. déssel, mely megadással elviselhető úgy, hogy vége szakadván, a helyreállt jóllét mindent elfelejtett? Nem, ez sem oly példa, a minő körülöttünk folyton meg ne ujulna. De szenvedni és meghalni, meghalni a fájdalom teljes átérzésével és mégis zokszó nélkül, sőt szívesen; tudni azt, hogy a vállalt ut nem is vezethet máshová, mint a keresztfához és mégis önként és tétovázás nélkül haladni rajta, sőt a kínszenvedések közt még a meg- kinzókért is imádkozni: ez óriási méretű példa, melyre az emberiségnek oly szüksége. volt, mint a sötétben botorkálónak a kalauzoló világosságra. Meghalt az Üd- ■j vözitő,^ átalakítván az erkölcsi világrendet s az 0 szenvedésére mutatván reá, midőn az embert elmaradhatatlan szenvedések érik; másrészt pedig dicső feltámadásával örökségül hagyván a reménységet, ha a szenvedést úgy viseli, mint 0 viselte el. Lélekemelő hét á husvét nagyhete; az emberi életnek époszi képe, melyben az istenember az emberalak méreteit ki- mondhatlanul nagygyá tette. Sorsunk jelen meg benne, ^-.a'khogy tévelygések nélkül, tehát biztos czélkitüzéssel, csak a megfelelő akaratot helyezzük beléje. Előttünk a nagyszerű példa, mely évenként megújul a természet ébredése idején, évenként megujhodó reményeink elején, ujjmutatást adván arra, mi a fő, mire kell legnagyobb tekintettel lennünk, mikép kell életünket berendeznünk, ha helyesen, erkölcsösen, tehát vallásosan akarunk élni. Nincs jutalom érdem nélkül! Ez az igazság, melyet nekünk a Megváltó a szenvedés és megdicsőülés egyenA nyomorultak áldották kivált, Máig példát tesz az a tette, Hogy a munkanélkülieket Kenyérrel, öttel, kielégítette. És áldották a boldogok is őt, Mert került légyen csak a sor rá, Hogy Kánaánban vigadhassanak: A vizet változtatta borrá. Áldták, imádták, mint üdvözítőt, Ki gazdaggá tett egy világot, Kinek nem volt egyetlen bűne sem S aki minden bűnt megbocsátott. * A Megváltó az Isten fia volt, Érintésétől feltámadt a holt, Amerre járt, ott bőség született, A lelke maga volt a szeretet, Panasz előtte mind örömre vált, A nyomorultak áldották kivált; És áldották a boldogok is őt, Áldták, imádták, mind üdvözítőt, — És mégis megfeszítette a nép! Hát akkor: aki csak ember fia, Kit rosznak fest ó- és uj-biblia, Ki sokat igér és keveset ád, Kinek jó szándékán is ott a vád, súlyában hátrahagyott. Az igazság meghibbanhat ugyan az emberek kezei közt, de az isteni igazság örök és különbséget nem ismer; a jó törekvéseket megjutalmazza nem éppen kincsesei, nagyon is múlandó földi kitüntetésekkel, hanem azzal, a mi mindennél szebb, a lélek tisztaságával, boldogító nyugalmával, a dőre vágyak könnyű leküzdésével, szóval a lélek nagyságával, mely minden irányban jót alkot s az illetőt boldogítja. Goethe Faustja akkor, midőn már semmiben sem talál örömet, mert letarolt maga körül mindent, öngyilkossá akar lenni s a húsvéti ének megható akkordjai állítják meg; Eötvös Karthausija szintén magába tér, mikor lelke kínosan vergődik és az önvád marczangolja; egy szent ének hatása alatt teljesen szakit elhibázott életével, hogy ha már szenvedni az ember sorsa e világon, legalább úgy szenvedjen, hogy tökéletesedjék és érezze az Isten közellétét. Nem csoda, ha Klopstock, mélyen átérezvén e nagy napok átalakító hatását, époszt ir a Messiásról és húsz éneken keresztül lelkesedve zengi a bűnös emberiség megváltásának fenséges tényét. „Az emberiségnek nagy példákra van szüksége“. Nagy példákat nyújtanak a nagy emberek, az isteni igazságoknak érvényesítői, kik életük becses tartalmát hagyták hátra s tanúságot tesznek arról, mikép kell élni. Nem nagyok a világtörténelem mészárosai, a kik téves vagy bűnös utakon pazaiolták el azt az erőt, mely jó czélra volt adva s a kik milliók szenvedéseinek árán, holttesteken kérészük a hajóval száz szírt közt evez S fiút sokszor apára fegyverez, Mert ez a rend s mert ennek hasznát látja Az egyeseknek közös nagy családja; — S mi mind, akik csetlünk-botlunk halálig S legjobb tettünk gyakran visszásra válik, Mért is vesződünk lázas forgatagba, A félvilágot fiunkká fogadva? Az élet csomóit, mint gondos atyjuk Vérző kezekkel mért is bontogatjuk? S ha tesszük mégis s latrok közé jutunk : Ugyan-ugyan, inért is panaszkodunk? A körmenet alatt nagyszombaton, Fejemben im ezeket forgatom. Szávay Gyula. A legkegyetlenebb büntetés. — Catulle Mendés regéje. — I. Egyszer egy oly szörnyen gonosz lélek került a pokolba, — természetesen férfi lelke volt, - hogy a Sátán nagy zavarba jött miatta, mert nem tudta, milyen uj büntetést szabjon ki rá. Arról szó sem lehetett, hogy olvasztott ólommal teli üstöt, tüzes vasvillát, tűvel kirakott ágyat, kígyókat vagy más kinzó tréfákat alkal-
