Nagybánya, 1904 (2. évfolyam, 27-52. szám)
1904-09-15 / 37. szám
2 NAGYBANYA 1904. szeptember 15. füstös, fojtólégkörti korcsmában czimborái- val meghányt-vetett. A vad indulatokon, a háborgó szenvedélyeken higgadt, fegyelmezett észszel lehet uralkodni. A szocziálisták által hirdetett szent igék se szentek, se igék, a mit hangoztatnak, azok jórészt tévtanok, mikkel a tanulatlan és különben csendes természetű embereket teljesen kiforgatják lelkületűkből. A valódi élet nem nagyhangú szavak elpuffogtatásából és világgá kürtöléséből, hanem komoly, józan és fenntartó munkából áll. A jókönyv tehát a tudatlan népet is felrázza százados letargiájából, észre téríti; látóköre kitágul, az igazságot kezdi látni, az ártalmasat, a kártékonyát tüstént észre veszi, józanul lát, érez és cselekszik. S a hol mindenben a józanság dominál, ott erős jellem, szívós akarat, büszke önérzet és hamisítatlan munkakedv honol. E tulajdonok teszik férfivé a férfit s amely nemzetnek sok ily fia van, az oly nemzet soha se tűnhet el a földszinéről, az megállapodás nélkül fejlődik, halad, vagyonosodig A kultuszminiszter az ifjúsági könyvtárak felállításáról szóló részletes rendeletét elküldötte az összes állami népiskoláknak, utasítván őket, hogy a bizottság által kiválasztott könyvek első csoportját szerezzék be a rendes budget keretében. Esetleg az állam külön támogatást is nyújt a beszerzéshez. Mindez amellett bizonyít, hogy végre valahára az illetékes tényezők figyelme is ráterelődött a mai rossz, fogyatékos és felületes nevelési rendszerre és még elég jókor akarnak e veszedelmes bajon segíteni, a mi minden valószínűség szerint sikerülni fog. Reméljük, hogy a társadalom se fog elzárkózni e humanus és üdvös akczió elől és áldozatkészségével csak segíteni fogja a kormányt nemes szándéka minél korrektebb keresztülvitelében. Még egyszer a nyaralókról. Szeptember 14. Közéletünk egyik illusztris tagjától vettük az alábbi sorokat: A ki érdeklődő figyelemmel kiséri azon törekvéseket, melyek Nagybánya fejlesztésére s a modern, haladó városok közé való beillesztésére irányulnak, lehetetlen, hogy a legteljesebb elismeréssel ne adózzék intéző köreinknek. A két festőmüterem építése, az iparszövetkezet s ipartestület megalkotása, a csendőrségnek a közbiztonsági szolgálatokra leendő alkalmazása, a fernezelyi kénsav és műtrágyagyár, a felsőbányái vasút építése, az elemi iskoláknak küszöbön levő államosítása, a villamvilágitás, a vízvezeték és csatornázás, a széleskörű utcza- rendezés, utak építése, a nyaralók, mind a jelenlegi régiméhez fűződnek s a jelenlegi regime érdeme, hogy ez alkotások részben már megvalósultak, már legközelebb meg fognak valósulni. Taxatíve azért soroltam fel e részben már megoldott, részben pedig gyors megoldásra váró kérdéseket, hogy a kevésbbé hivatottak előtt is kitűnjék, hogy az előrehaladás nem ötletszerűen, inczidentaliter, hanem jól és alaposan megfontolt, nagy körültekintéssel megállapított tervezet szerint történik. E tervezet keretében talált elhelyezést a nyaralók építése, mint a mely kérdés szintén : azon nagy czélt szolgálja, hogy városunkat ; nyaralóteleppé fejleszszük s ezzel a már elapadt i keresetforrások helyett uj forrásokat nyissunk a város polgárságának megélhetésére. Az volna valóban szerfölött ízléstelen dolog, ha én most, a dolgok jelenlegi állásában j a fölött vitáznék, hogy szükség van-e nyaralókra ! vagy nincs ? Hiszen vessünk csak egy pillantást a nya- ralóépités kérdésének genezisére ! A város képviselőtestülete a városi takarék- pénztár igazgatóságának indítványára már a nyolczvanas években jogerős határozattal kimondotta, hogy az idegen forgalom emelése czéljából nyaralókat épit. E jogerős határozatot végrehajtani azonban sem a magisztrátusnak, sem a képviselőtestületnek nem \jutott eszébe s igy történt, hogy a nyaralók ügye a porlepte akták között a leghivatalosabban s a legalaposabban elaludt. Majdnem két évtizedes álmából egy indítvány rázta föl, melyet ezelőtt három évvel hatvan városi képviselő aláírásával ellátva adtak be a képviselőtestülethez, hogy a nyaralókat az idegen forgalom emelése szempontjából építtesse fel a város. Az indítvány benyújtására impulzust az adott, hogy az utóbbi években fellendült idegen forgalom nagyon is érezhetővé tette a megfelelő lakások hiányát s bizony sok idegen, kik nyári tartózkodási helyül városunkat szemelték ki, épen a lakáshiány miatt vagy el se jöttek vagy tovább utaztak. A képviselőtestület másodízben is nagy lelkesedéssel, egyhangúlag megszavazta a nyaralók építését s utasította a város tanácsát a pályázat kiírására. A pályázatot meg is hirdették, a pályázatok beérkeztek s a képviselőtestület az egyik pályázónak a nyaralók építését oda is adta. Ismétlem, hogy a képviselőtestületi tárgyalásokon a nyaralók építése ellen soha senki fel nem szólalt s az erre vonatkozó határozatok ; mindig egyhangúlag hozattak. S akkor, midőn már nemcsak a végleges döntés megtörtént, de pályázat utján a munka ki is adatott, áll elő Réti István ur, hogy a jó Isten tudja miféle czimen vindikált hatalmas szavával egyszerre lefújja az egész mozgalmat, az „érvek összegyűjtött sugarai“ mellett Ízléstelennek, ostobának, károsnak nevezve azt, amit a magistratus, a takarékpénztár igazgatósága s a képviselőtestület „összetett bölcsesége“ elhatározott. Nevetségessé válnék, ha én most e nagyhangú frázisok ellen szélmalom harczot akarnék folytatni, de hát kérdem, hol aludta át Réti István ur az időt, még a nyaralók építésének kérdése annyira megérlelődött, hogy annak megvalósításához most hozzá is foghatunk? szive és erőt szerezzen aztán álmodozásainak. Rózsaszínű ruhájával, fehér virágos kalapjával, mint egy jóleső jelenség vált ki a többi affektáló vagy jukker lány közül. Csinos, elegáns fiú volt Kemény Józsi; az a kis fekete bajusza meg aztán egészen ellenállhatatlanná tette a lányok előtt. Hogy hol találkozott először Erzsikével, arról nem szól a krónika, de egy idő óta nagyon szorgalmas látogató lett Józsi Erzsikééknél. Valami szelíd vágy tartotta állandóan a lány mellett és mikor úgy-úgy elmerengett Irénke éneke mellett, olyasféle komoly szándék vert gyökeret könnyen hevülő szivében, mintha a közeli jövőnek boldogságos képe jelent volna meg szemei előtt, mely megigézte, megbabonázta a lelkét. A lány belátott a Józsi szivébe s látta a fejlődő szerelmet; szemének minden pillantásával, édes csengésű hangjával azon volt, hogy mentői jobban, erősebben szeresse, hisz ő is szerette! Megszerették egymást. Miért? „Kérdezd a rózsát, miért nyitja meg kelyhét a harmat ragyogó gyöngyének; kérdezd a napot, miért melegít? — érzi ő a szerelem malasztját, de okát nem tudja.“ Egymás tekintetéből látták meg azt, a mi szivüket megdobogtatta. A fiú olyan fényt j látott a lány szemeiben, a miről eddig csak I álmodott; a lány pedig a fiú epedő szemeiből olvasott valamit, a mi szivében lángra gyujtá a szerelem isteni szikráját. Irénke boldog volt. Mohón olvasta a Józsi verseit, a melyek telve voltak tüzes, vágyakodó szerelemmel s mikor egy-egy verset olvasott, egészen kipirult az édes boldogságtól; kék szeme oly élénken tündöklőit, a hogyan a fénylő boldogságtól átnedvesedett szem szokott tündök- leni. Boldogságot talált már abban a gondolatban is, hogy nemsokára itt van az a pont, a melyen túl Józsival együtt fogja leélni az életet; együtt fognak lépni az élet rózsáira és töviseire ... Azt hitte az a lány, hogy összeforrt a lelkűk erős kapocscsal, szét nem törhető lánczczal. Szegény hiszékeny szive nem tudta, nem merte elhinni, a mit a fáma suttogott, hogy Józsi a gazdag Kalló Miczinek is udvarol s ott is oly édesen, forró szavakkal beszél a kis szőke, bájos Miczinek, mint neki. — Nem! az nem lehet! — azt gondolta a lelke, azt súgta az a bolond kis jószág a keblében. Közeledett a döntés ideje. A néma éjszakákon, mikor hallgatott minden, a mi máskor beszélt és beszédessé vált a némaság, órákig állt Józsi az asztala előtt, lelkében azzal a kínos gondolattal, hogy mit tegyen ? Megtörtént a döntés, győzött a szerelem felett az úgynevezett magasabb érdek. Egy verőfényes délután Micike kipirult arczczal, örömtől, teli boldogságtól ragyogó szemekkel, hófehér selyem menyasszonyi ruhában lépett az oltár elé. A másik leány pedig bezárkózva szobájában sirt; a szívfájdalom égető könnyeket sajtolt ki azokból az angyali szelíd kék szemekből, zokogott; majd mintha valami büszkeség lepte volna meg, nem takarta el arczát, a melynek egy perczczel előbb a fájdalomtól márvánnyá merevült vonásai a megtört, a megalázott emberi fájdalomtól vonaglottak . . . Nehéz zokogása megszűnt, csak az alsó szemhéján tündöklőit egy-egy néma könycsepp, megadta magát sorsának. Anyja kérésére kiment a kertbe, a hol már minden csendes volt, csak a tücskök csiripeltek a bokrok közt és a fák sötét lombjai bólintgattak az esti szellő fuvalmától. Jól esett megfüröszteni forró fejét a hűvös, illatos levegőn és iparkodott rendet csinálni kúszált gondolatai között. Nehezen ment; el volt kábulva, csak egyet látott, a homályt; azt az őrületes homályt, a melyben egyrészt elvész a boldogság, a remény, az álom . . . Akkor éjjel álmatlanul feküdt azokon a patyolat párnákon, a melyeken oly sok gyönyörűségest, bűbájost álmodott a jövendőről. Ott égett ajkán még az a csók, mely oly boldog perczet okozott neki, hogy annak üdve még most is megremegteti. Szive hangosan dobogott, nem tudott elcsendesülni, lángoló arczán és homlokán gyöngyözött a veríték. Nyugtalanul hánykolódott párnáin, nem tudta szemére csalni az álmot, folyton elűzte azt onnan sorsának keserű gondolata. Izgatott lelkén ezer gondolat cikázott át, mint hulló csillagok a fülledt nyári éjszakán. Kétségbeesetten sírta át az éjszakát; sajgó, kínzó szívvel szenvedte keresztül. * Azóta az éjszakától kezdve oly szomorú. Megalázkodva, összetörve, szép büszke fejét lehajtva jár édes anyja mellett; hosszúkás, halvány arczárói egy türelmes angyal vonásai vonaglanak elő. Olyan mozgó árnyék; ki lehet olvasni szeméből a fájó bánatot. A változhatlanban való megnyugvás, az érzéketlen lemondás, megtanítja őt nem gondolkodni, nem törődni senkivel, semmivel, csak élni napról-napra a nélkül, hogy létének okát, czélját tudná . . . Úgy fáj a szivem, valahányszor látom. Úgy fáj nekem, hogy annak a lánynak a szerelme olyan volt, mint az a kis habocska, melynek kristálya alig rengetett még egy kis napsugárkát, alig egy játszó virágot s mikor már elérni vélte azt, a mire reménykedő kis szive vágyott, ráborult az árny örökre . . . Valami fájdalmas, dühös keserűség önti el a lelkemet, hogy miért kell annak a lánynak szenvedni, hisz szép volt, mint a feslő rózsabimbó s jó volt, mint az égi angyalok. Majd valami lehetetlen sajnálkozás ébred fel bennem, egész sor vigasztaló gondolat, a minek nem adhatok kifejezést. Nem is tudom megérteni, hogy megáldotta vagy megverte-e a Gondviselés azt a lányt, de nagyon érző szivet adott neki. . . Égly Sándor.
