Nagybánya, 1904 (2. évfolyam, 27-52. szám)

1904-09-01 / 35. szám

2

NAGYBANYA

1904. szeptember 1.

miniszter emlékiratában a kisiparosok, a kézműiparosok felsegélyezésére üdvösnek tart, mindannak mi már lapunk megindulása óta ieífcés harczosai vagyunk. Nem egyszer szoialtgnk feí az iparosok iskolai és szakl$ép2SltSegének szerfölött hiányossága mi$t£ nem egyszer sürgettük az ipari hitelszövetkezet működésének olyan kiterjesztését, hogy annak keretében nagyobb arányokban nyerjen alkalmazást a könyvszámla leszámítolás, az áruhitelezés, hogy annak keretében egyszersmint megvalósítható legyen a nyersanyag beszerző s értékesítő szövetkezetek.

Sajnos, törekvéseink, ha nem is mindenben, de javarészt hajótörést szenvedtek. S hajótörést szenvedett — kimondjuk nyíltan — maguk az iparosok érthetetlen közömbösségén, fásultságán.

Azok, kik mint önálló mesterek semmit sem számítanak, az uj alkotásoktól önmagukra nézve nem vártak semmi jót; azok pedig, kik vagyonilag már pozicziót teremtettek maguknak, nem tartották érdemesnek, hogy fáradozzanak s ha kell áldozatot is hozzanak az iparosok összeségének érdekeiért. Megéltek eddig is anélkül, megélnek ezután is! Nagyon csekély volt és nagyon csekély most is azon iparosok száma, kik valóban nemes önzetlenséggel, áthatva az ipar szereteté- től, dolgoznak fáradhatatlanul amaz ideákért, melyek a miniszter emlékiratában is kifejezésre jutottak.

De ha göröngyös is az ut, csak bátran előre! A kormány törekvései sikereket csak akkor érnek el, ha hű és buzgó munkatársakra találnak a perifériákon is.

Legelső tennivalója az ipartestületnek, hogy az iparostanonczok felvételének i ügyét szakosztályonkint rendezze. A szakosztályok véleményének meghallgatása után meg kell állapítani, hogy az egyes iparágakra minő iskolai előképzettséggel fogadhatók fel a tanonczok. Ez legyen az első lépés. E lépés megtétele nélkül tukezébőí. A lámpás darabokra tört a tornácz koczkakövein és az ajtó háta mögött nagy durranással becsapódott. A gárdista kemény legény volt, nem ijedt meg akármilyen időjárástól, de most mégis tétovázók voltak a lépései, amint a hosszú, sötét tornáczon végig botorkált. A szél bömbölt az udvarház körül, és a magányos, fagyos fák jajgatva csapkodták össze gályáikat. A hó szinte darabokban szakadt a fekete magasságból és a gárdista megbánta, hogy otthagyta lámpavilágos szobáját. Ám vissza nem fordulhatott.

Vissza nem fordulhatott volna akkor sem, ha éhes farkasok várták volna a ház végén, ahol a konyha volt. A vén katonák bogarasak és feljebbvalójuknak még akkor is tisztelegnek, ha az már a tulvilági mazőségekre költözött. A gárdista tehát végig ment a tornáczon, lement a lépcsőkön, a konyha ajtajáig. Nagynehezen megtalálta á zárat, beleillesztette a kulcsot és próbálta kinyitni az ajtót. Az ajtó nem nyílt ki, a kulcs forgott jobbra-balra a zárban, de az ajtó nem nyílt. „Mit csinált ez a bolond teremtés ezzel az ajtóval ?“ — dörmögte a gárdista hasztalan kisérletezései közben. Nem volt más mód, mint az udvaron álló boglyából venni tüzelőt. A gárdista arra is vállalkozott. Az udvaron térdig érő hó volt és a gémeskut elszabadult ostora félelmetesen lengett a szélben, mint egy hadakozó, csapkodó kar. A boglya a kút mellett volt és a gárdistának vigyázni kellett arra, hogy meg ne csapja a kutostor. A boglya födve volt hóval. A gárdista alulról próbálta a fahasábokat kihuzogatni.

De alig húzott'ki pár hasábot, a boglya nagy robajjal összedőlt. Jó szerencse, hogy a gárdista félreugrott és igy nem temette maga alá a szertehulló fa. Hanem a boglyafának most mái’ vége. Reggelre akkora hó esik a fára, hogy j

datos szakoktatásról ne is beszéljünk. Mert miképen követelhető bárkitől is, hogy egyes iparágban teljes, kifogástalan szakképzettséget szerezzen s ügyeinek bizonyos kereskedelmi szellemben való vitelére képes legyen, ha az elemi iskola legelemibb követelményeinek sem képes megfelelni.

Ha már a társadalom ferde felfogása nem képes arra, hogy szakítson ama semmivel sem indokolható bárgyú felfogással, hogy iparosnak csak az elemi iskolák számkivetettjei valók, úgy szakítsanak azzal maguk az iparosok s a tanonczok iskolai előképzettségének meghatározásával emeljenek korlatokat a körükbe nem való selejtes elemek betolakodása elé.

Az iparszövetkezet ügybuzgó elnöksége pedig ne adja fel a harczot, hogy azon nemes ideák, melyek az ipari hitelszövetkezetet volcaképen életre hívták, elsorvadjanak s minden erejével törekedjék arra, hogy az ipari hitelszövetkezet kebelében a könyvszámla leszámítolás s az áruhitel minél nagyobb térfoglalásával megvalósulásra találjon a nyersanyagbeszerző s értékesítő szövetkezet is.

Az e czélra hozandó áldozatok búzásán meghozzák majd kamataikat!

é. !E.

Iskolaszék! döntés.

Sok időpazarlástól s még több kellemetlenségtől mentette meg az iskolaszék az elemi iskolák igazgatóját s ezzel egyidejűleg az ér- ! dekelt szülőket is, legutóbb tartott iskolaszéki gyűlésén.

Általánosan ösmert'dolog az, hogy a veres- J vizi és kereszthegyi bányatelepeken szervezett vegyes és részben osztatlan iskolák felállításának czélja főképpen az volt, hogy az ezen bányatelepeken lakó szülők, a legnagyobb részben fogyatékos és szegényes öltözettel biro I. és II. osztályos gyermekei, tél-viz idején meg legyenek mentve | a tőlük távol eső központi iskolába való járás- j tói. De czélja volt másodsorban az is, hogy

azt többé boglyára nem rakja senki emberfia. Meg aztán micsoda pogány napszámos dolgoznék szent karácsony napján ? A gárdista tehát jogos elkeseredéssel czipelte be ölében a fa- rakást.

Mikor a tornáczra ért, harangszót hallott, | A szél foszlányokra tépte a harangszót és ezek a^ foszlányok jutottak csupán a gárdista fülébe.

Ő azonban mégis megtudta belőlük, hogy karú- ! csony estéjére harangoznak. Mint vallásos ember nem boszankodhatott tovább. Egy pillanatra Betlehembe szállottak a gondolatai, hogy azután í a tűzrakással kezdjen vesződni. A fa vizes volt, nem akart égni. Csak sustorgott, pattogott, alul égett, felül sirt, mint az özvegyasszony.

Amint ott térdepelne az öreg a kályha előtt és szítaná a tüzet, egyszerre úgy rémlett neki, mintha halk kopogtatást hallana az ajtón. De a kopogtatás után nem nyílott meg az ajtó. ;

A gárdista tovább szitotta a tüzet. Most meg mintha az ablakon kopogtatna valami gyenge kéz, gyermek keze, vagy madár szárnya. A gárdista az ablak felé fordult, onnan csak a vakfekete éjszaka bámult be rája. Tovább mester- J kedett a kályha előtt, a fa nem akart lángra ! lobbanni. Egyszer aztán lépéseket is hallott.

De nem az udvar felől, hanem a ház bel- ! sejéből, az esztendők óta bezárt ajtók felől. A gárdista abbahagyta a tűzrakást és féltérdére j emelkedve figyelt. A lépések közeledtek. Közeledtek egészen az ajtóig, aztán újra távoztak, el a távolba. Más talán azt gondolta volna, hogy egerek szaladgálnak az elhagyott házban, de a gárdista már ismerte az egér neszét. Éjszakán- kint álmából felriadva sokszor bolonddá tette már e hunezut kis egér, midőn a gárdista fringiáját ! megragadva a bezárt ajtókat felnyitotta és a j tolvajokat üldözni akarta. A kósza világosságot ' ilyenkor látták az országút éjjeli utasai, aui

ezen kültelki iskolák felállítása gátot vessen I a központi iskolák egyes osztályaiba sereglő növendékek beírásából származó tulzsuíoltság- ! nak, mely állapot, tanító és tanítványra egyaránt i ártalmas, sőt az előirt iskolai munkák eredményének is hátrányára vannak s voltak annak idején, mindaddig, mig a kültelki iskolák fel nem állíttattak.

A veresvizi bányatelep, hol a jelen tanévtől kezdődőleg már négy évfolyamú vegyes iskolánk leend: természeti fekvésénél fogva kü- lömbözik a kereszthegyi bányatelep iskolájától, miután e telepnek oly természetes elválasztó határvonala, mint a milyennel a veresvizi telep bir, nincs !

Ez állapot szülte tehát minden tanév elején eszközölt beírás alkalmával, azon nehezen eldönthető és gyakran kényes természetű állapotokat, hogy némel}', valóban érthetetlenül gondolkozó szülő, valamelyes más fajta, amolyan selejtes iskolának nézte e telepeken felállított iskoláinkat, holott ezek, a központi fiú- és leányiskolákkal teljesen egyenlőek s közöttük lényegileg semmi külömbség sincs; melyeket e telepek lakosai olybá vesznek s vettek, (talán azon körülményből kiindulva, mert e telep iskoláinak növendékei teljes tandíjmentességet élveztek) mintha ezen iskoláink csupán a „szegények iskolája'“, mely okból, némely nagyzolási mániában szenvedő szülő, erőszakkal a központi iskola osztályaiba akarta beíratni gyermekét, azzal sem törődvén, hogy a központi iskolában tandíjmentességet nem élvezhet, vagy hogy gyermeke egészségét gondatlanul koczkára teszi s minden áron az „uri-iskólába“, amint a központi iskolát szintén helytelenül elnevezték, óhajtották beíratni gyermekeiket, a leggyakrabban kíméletlen és sértő, erőszakos modort használva eme czéljuk elérésére.

Ennek a kellemetlen és időt pazarló állapotnak vágta útját az iskolaszék az igazgató kérelmére, a midőn határozatilag kimondotta, hogy: ,,.t keleti körzetben lakó szülök gyermekei, — mely körzethez, a Fürészköziől, a Felsőbányai-utcza közepén levő kőhidtól és a Fazekas-utezától felfelé (kelet felé) elterülő részekben lakó szülők tartoznak, I. és II évfolyamul osztályokba írandó gyermekei a kereszthegyi bánya telepen levő iskolákba ; mig a fentebb nevezett utczáktól, a város középpontja felé eső, tehát nyugati részében lakó szülők gyermekei, a központi iskola I. II évfolyamú osztályaiba Írandók be!“

E szabály alól kivételnek helye nincs, most már anynyival is inkább, miután a város törzslakosai a tandíj fizetése alól teljesen

most másféle volt a zaj. Világosan hallotta, hogy valaki lépeget a szomszéd szobákban; gyermek, vagy nö. — A lépések elhangzottak.

A gárdista otthagyta a hideg kályhát és leült a szoba közepére, azon merev hátú székek egyikébe, amelyek bútorzatát alkották. Leült és rákönyökölt az Íróasztalra. A fejét tenyerébe hajtotta és mozdulatlanul várt. A lépések többé nem közeledtek, de a gárdista többé nem is várta őket. Más valami kopogott az ajtón, az ablakon, más járt a bezárt ajtók mögött, ami most már utat talált a szobába: az emlékezés.

A gárdista lassan kihúzta az Íróasztal fiókját •és elővette a selyemdarabokba takart medáilont. A tükörhöz lépett, (elfeledtem tán, hogy különös, rózsaszínű, asszonyi budoárnak díszére váló velenczei tükör volt a gárdista szobájában !) és mellére tűzte a medáilont. Egy perczig megszemlélte önmagát. Rövid, szürke bajusza hegyes volt és széltől felborzolt szürke copfját lesimi- totta a két tenyerével. Ránczos, megfeketedett arczárói eltűnt végképpen az ifjúság, csupán a szigorúság, elkeseredés, harag és a gyűlöletes vénség lakott ott.

De most mintha kisimultak volna a barna ránezok és bizonyos megindultság jelentkezett a mélyen ülő szürke szempárban. A gárdista megfordult és azon női arczkép felé tartott, amely fringiája felett a falon függött. Levette az arcz- képet a falról és kabátja ujjúval letörölte poros üvegjét. Majd az Íróasztalra helyezte a képet és sokáig elmélázva nézte. Ha a pap látta volna e pillanatban a képet a lámpa világosságánál, mintegy megelevenedve a gárdista lelke tekintetének tüzében, tán megismerte volna. Más tanult .ember is bizonyosan megismerte volna. Egy nagyszerű, szőke asszony, hattyu- nyaku, nabvállu és élveteg ajkú voit a képre