Nagybánya, 1904 (2. évfolyam, 27-52. szám)
1904-08-04 / 31. szám
2 NAGYBANYA 1904. augusztus 4. Pedig e nehézségeken könnyű volna segíteni. Ha már kötve vannak a társládák ügyei a kivételes bányabirói hatósághoz, meg kell adni e hatáskört az oly jelentős bányaváros járásbíróságának is, mint Nagybánya, sőt ha a tervezet alkotói tökéletes munkát akarnak készíteni, állítsák föl a régen óhajtott bányatörvényszékeket is s állítsák e bányatörvényszékeket oly székhelyekre, hol a bányaipar fejlődik, él s számos intézményeivel virul. Gondoljanak elsősorban Nagybányára és Selmecz- bányára, azoknak bányászati fontos szereplésére s akkor legalább nagyrészt segítve lesz ama mizériákon, mely hazai bányászatunkat törvénykezésünk mostoha bánásmódjából kifolyólag eddig oly sokszor érte. Dr. Vass Gyula. Vidéki városok. ' Augusztus 3. Ismeretes mindnyájunk előtt, hogy a vidéki városok túlnyomó nagy többsége minő szerfölött siralmas anyagi helyzettel küzd. Alig van oly város, mely már roskadozóban ne volna a szörnyűséges terhek alatt, melyek reája há- ramlanak, sőt határozottan állíthatjuk, hogy igen sok vidéki város máris a tönk szélére jutott s a lejtőn való alázuhanástól csakis rendkívüli eszközök igénybevételével menthetők meg. Mi okozza a vidéki városok e megdöbbentő elszegényedését ? Holott látjuk, hogy a modern kialakulás, fejlődés terén alig haladnak előre s jövőjük biztosítására alig áldozhatnak valamit. Arról pedig, hogy öntudatos, határozott czélokat követő munkássággal városaink hatalmas, független vidéki emporiumokká fejlődhessenek, az eszközök elégtelensége, hogy ne mondjuk : teljes hiánya miatt beszélnünk sem lehet. Nem habozunk kimondani, hogy a vidéki városok életerejét maga az állam szívja el, midőn a városokat saját költségükre oly munkák végzésével terheli meg, mely munkákat tulajdonképen az állam volna hivatott és köteles teljesíteni s a mely munkálatok a városok tisztviselőinek számát tetemesen s kényszeritőleg szaporítják. A vidéki városok egészséges fejlődésének, előhaladásának főleg ez állja útját, mert valóban magas összegek azok, melyek a vidéki városokat az állam helyett végzett munka képében sújtják. Nagy örömmel regisztráljuk, hogy a vidéki városok tűrhetetlen helyzetéről magasabb helyen is tudomást szereztek s immár elérkezettnek látják az időt arra, hogy az elődök évtizedes mulasztásait pótolva, segítsenek a vidéki városok anyagi helyzetén s megadják a feltételeket előhaladásukhoz, boldogulásukhoz. Azon nyilatkozatok, melyeket Tisza István gróf miniszterelnök a nála tisztelgő polgármesterek előtt tett a vidéki városok segélyezése ügyében; azon határozott Ígérete, hogy a városok emelése, fejlesztése érdekében a szükséges lépéseket haladéktalanul megteszi, hogy a vidéken minélelőbb hatalmas, önálló központok létesülhessenek, — minket a legteljesebb bizalommal tölt el. Mert hiszen a miniszterelnök minden szavából kiérzett az a meleg rokon- szenv és érdeklődés, melylyel a vidéki városok sorsát kiséri, másrészt pedig az, hogy súlyt helyez arra, hogy a maguk lábán járó, önérzetes vidéki metropolisok keletkezhessenek, amelyek a nemzeti műveltséget, a társadalmi átalakulást, a gazdasági, ipari és kereskedelmi törekvéseket irányítsák és vezessék. Nagy örömmel hallottuk itt időzése alkalmával Kristóffy József főispán ajkairól is, hogy a kormány akcziója főleg a vidéki városok súlyos anyagi helyzetének javítására irányul s ismételjük, hogy az akczió iránt a legteljesebb bizalommal viseltetünk. Mivel azonban a segélyezési akczióról többféle verziók vannak forgalomban, nem mulaszthatjuk el hangsúlyozni, hogy a vidéki városok segélyezése akkor lesz valóban általános s ideálisan igazságos, hl' mindenekelőtt azon nagy terhekkel járó munkálatok végzése alól mentetnek fel, melyek tulajdonképen állami feladatot képeznek s csak kényszer utján hárit- tattak át a városokra, községekre. Ha a városok a súlyos terhektől megszabadulnak, az egészséges fejlődés előfeltétele azonnal előáll s a vidéki városok pénzügyi helyzete azonnal oly kedvezőre fordul, minőt nagy áldozatokkal járó más akcziókkal alig idézhetnénk elő. A vidék felszabadulna jelenlegi függő helyzetéből s minden anyagi erejét saját fejlődésére, saját jövőjének biztosítására fordíthatná ! Nagybánya város társadalmát gyász érte. Korláthy Dienes Dezső köz és váltó ügyvéd, ev. ref. egyházmegyei tanácsbiró, a nagybányai járás főszolgabírója julius hó 31-én, életének hatvanegyedik évében hosszas szenvedés után elhunyt Szatmáron, hol átutazóban volt. Halálának hire nem jött váratlanul, mert hiszen már huzamosabb idő óta súlyos beteg volt, mégis megrenditőleg hatott úgy Nagybányán, mint a nagybányai járásban s a legmélyebb részvétet keltette. Nagybánya város társadalma a fenkölt gondolkozásu, nobilis úri embert, a nagybányai járás pedig a munkás, humánus érzelmű, minta hivatalfőt gyászolja Dienes Dezsőben, ki járásának jószivü, igazságos atyja volt mindenha. Dienes Dezsőben a régi jó táblabirák tipikus alakja dőlt ki, ki a modern áramlatokban is jól érezte magát s megállotta helyét derekasan, anélkül, hogy a változott idők jellegzetes vonásaiból bármit is lekoptathattak volna. Vendég szeretete messze földön hires volt s kúriájának ajtaja éjjel-nappal tárva volt vendégei előtt. Dienes Dezső ezelőtt két évvel kezdett betegeskedni. Bajának azonban nem tulajdonított komolyabb jelentőséget, úgy, hogy betegen is feljárt hivatalába s példás szorgalommal végezte hivatalos teendőit. Múlt év november havában azonban betegsége oly súlyossá vált, hogy ágyba döntötte, honnan nem is kelt fel többé soha. A hosszantartó kínos megpróbáltatást nagy lelki erővel viselte s nemes lelkületére vall, hogy sem környezetének, sem barátainak, kik meglátogatták, sohasem panaszkodott, nehogy ezzel rósz perczeket szerezzen bárkinek is. Ez év junius havában orvosai tanácsára családja Bajfaluba vitte gyógyulást keresni. Bajfalu némileg használt is a nagy betegnek; enyhülést hozott fajdalmára. Majd családja a fővárosba vitte az irgalmasok kitűnő hirü Majd bizony, a sátánnak nincs egyéb dolga, mint hogy a Medviser uram beleit kötözze gúzsba. Mintha nem volna elég bajom Bebek Detre úrral ... az ám az igazi sátán. S ime, kétkedő szivének legfájóbb oldalát kereste ki a fátum, hogy meggyőzze a felfoghatatlan hatalom titkos életéről. Rendületlen hitének ez a kemény próba volt a szirtje, a hol megtört bölcseségével együtt. Még küzdött józan logikája a téveteg babona apokaliptikus borzalmai ellen, de hallja a tanuk szavát; az el- vitázhatatlan tények döntő hatalma előtt kénytelen meghajolni; már kezd hinni, csak a sötét epizód élő alakja: „az ő fia“ - egy árva szóval erősítené meg kínos sejtelmeinek igazát. De annak hangja nincs, azon a napon nagyon beleszeretett az égbe, azt kémli untalan, némán, figyelve. Milyen kontraszt: a sátán áldozata az égbe szerelmes! A harangzúgás lassan elhalt. A nevető napsugár becsillan a törvényterem ablakán és gló- irás nűanszot sző a vádlott mögött a fehér falra. A nyomasztó csöndben tisztára behallik a városház eresze alatt fészkelő fecskék csicsergése. A titkos borzalom szétömlik a tanács urak lelkében; a komoly, férfias arezok szigorú redői között szinte látszik az irtozat : — Ilyen bűnös! A vádlott nyugodtan tűri az ellenséges tekintetek súlyát. Vén arczán a lemondás és fájdalom testvériesen foglalnak helyet. A hosszú élet ezernyi szenvedéseinek emleke, a régmúlt idők híven megőrzött gyásza valami tiszteletre méltó, komoly bánattal köriték arczát. A bírák egymásközt suttognak: milyen szép. A toronyban tizet üt az óra, a főbíró kemény arczczal fordult a vádlotthoz. — Boszorkánysággal vádolnak! . . . — Megtagadtad Isten és szent eklézsiánk törvényeit; nagy bűnt követtél el! Ha az emberi törvényeket nem féled, de az Isten keze utólérend; ha pedig érezni fogod a földi igazságszolgáltatás súlyát, gondolj Krisztus Urunk szenvedéseire, holott pedig te nagy bűnös vagy! Térj magadba s igazat mondj nekem. A csönd még hallgatóbb, a vádlott arcza még fehérebb, még világosabb. — Mondd meg nekem te asszony, miféle praktikával rontád meg ezt az ifjút ? — Nem én rontottam meg. — Tehát tudod a bűnös nevét ? — Tudom. A bírák arczát fehérre festette az ijedelem e vallomásra. Tehát igaz. Van erő e földön, mely daczol az Úr hatalmával. Jakab mester diadalmasan nézett a főbíróra: nohát, mit tanultam Wittembergában ? Csak a főbíró maradt nyugodt és kemény.-- Megmondod nekünk igaz lélekkel a bűnös nevét ? — — Igaz lélekkel mondom : a bűnös ő maga. Singer Lukács arcza erre se változott. — Logice, lehetetlent állítasz Pro primo, ha ő maga is bűnös, önmagában annyi kárt tenni nem fog, mert vagyon némi hatalma a sátán adományából a saját lelke fölött is. Pro secundó: ha közétek tartozik, bizonyára nem viseli örökké nyakában Krisztus Urunk képét. Az az amulatum pedig Szelepcsényi Urunk ő nagysága kezéből vagyon, a ki egyenesen Rómából kapta a szent sixtusi kápolnából. Ez bizony erős érv vala és mintha ebbe veszett volna Lukács ur bírói auktoritása, az apai szív fájó hangja rezdült föl ajkán. — Te asszony, tudod-e, hogy az én bolondos, jó szivem gyönge volta vala a ti gonoszságtok legnagyobb védője, — öntudatlanul. Mivel érdemeltem hát én, hogy azt a szivet kínozzátok meg; hiszen neked is van gyermeked . . . — Volt, csak volt, Singer Lukács — zihált az öreg asszony nehéz zokogástól fuldokló hangja. — Ne vétkezz az Isten ellen; ne említsd gyermekedet, egy sorban az enyimmel, mig engem vádolsz. A vádlott öreg csukló zokogással temette kezeibe arczát. A bírák megdöbbenve bámulták e jelenetet, a főbíró megilletődve látta szavai hatását — és ebben a csoportozatban fásult némasággal nézett ki az ablakon a tönkre ment ifjú, föl a végtelen égre, hol a Rákos felől gyülemlő felhők komor szürkületéből kivillant egy czikkázó villám. Már nem volt kék és tiszta az ég. Egy földetrázó csattanásra magához tért a vádlott és tisztes arczán végig futó könyeit törülgetve igy szólt: — A főbíró uram keresi a bűnöst, a ki megrontotta a fiát; én nem vádolok senkit, hogy megrontott engem és szivemet; az Istenbe vetett hitem nagyon erős.
