Nagybánya, 1904 (2. évfolyam, 27-52. szám)
1904-12-29 / 52. szám
2 1904. deczember 29. termeket éneklik meg; a szegényes kunyhóban nagyobb az elégültség, mint a fényes palotákban s bizonyára többen vágyódnak át innen amoda, mint viszont. Az erkölcsös gondolkozás, egészséges életmód, egyszerű életviszonyok, a szeretet magasztos kötelékei és mindama cselekedetek, melyek belőlök származnak: ezek ama erős vitorlák, melyek az élet viharait kibírják. De ki ne gondolna most, a boldogulás eszközeinek mérlegelésénél arra a szükebb körre is, melyben él? Az a szerető ragaszkodás, mely e helyhez fűz, hány emberrel kérdezted, hogy vájjon mit hoz a jövő esztendő a mi társadalmunknak, vidékünknek s ha majdan a krónika Írni fog róla, mit jegyez föl? Vájjon az elemi csapások nem nehezednek ismét e tájra, mint már any- nyiszor? Nagyon sok kérdőjel következhetnék egymásra s a felelet azon az egyen kívül, mely az előre nem látható külső körülmények ártalmaira vonatkozik, ez egyben is megadható : Segíts magadon és az Isten is megsegít. A reményekkel bőven el vagyunk látva, hiszen a közviszonyoknak mentői kellemesebbé tétele, a javítás, szépítés, könnyítés terveinek sokasága szinte körülzsong bennünket. Erősen áthat az a törekvés, hogy a mire az egészségügy, művelődés, közbiztonság, közlekedés szempontjából szükségünk van, az mentői hamarabb létesüljön; nem is mondhatja azt alaposan senki, hogy városunknak ne volna érzéke a haladás követelményei iránt. Sőt inkább arra lenne szükség, hogy a társadalmi erő is jelentkezzék az egyesülés révén új, nagyszabású alkotással, a minő a gyümölcsértékesítés szövetkezete; ha ezzel társadalmunknak viribus unitis sikerül az új évben önmagát megajándékoznia, akkor egyik legszebb újévi kivánatunk teljesül. Adja Isten, hogy az a reménység, mely a multat a jövővel összeköti, ne legyen tűnő álomkép; adja, hogy vidám életkedv Jacques remegve fogta meg a papirost, valami különös, bizonytalan félelmet érzett, a váratlanul jövő veszedelem sejtelmes félelmét. Soká szemlélte a borítékot, a nélkül, hogy felismerte volna az Írást, nem merte felnyitni, szerette volna el sem olvasni, mit sem tudni róla, hanem zsebre vágni s azt mondani: „Eh majd holnap! Holnap már jó tova leszek s akkor mit törődöm vele.“ Hanem a boríték egyik sarkán két öreg betűs szó: nagyon sürgős, visszatartá s elnémító őt. — Megengedi édesem ? - kérdezte s feltépve a borítékot, olvasni kezdett. Mikor fölemelte fejét, egész arcza borzasztóan el volt torzulva. — Édes kicsikém, legjobb barátommal nagy, igen nagy szerencsétlenség történt. Nagy szükség van rám rögtön . . azonnal. Életről, halálról van szó. Megengedi, hogy húsz perezre távozzam? Azonnal jövök! Az asszonyka rémülve, remegve válaszolt. — Menjen édes barátom! Nem érezte még magát annyira feleségnek, hogy kérdezni, vagy tudni merte volna: mi történt ? És Jacques elment, az asszonyka meg magára maradt s hallgatta, mint tánczolnak a szomszéd szalonban. Jacques fogta az első kalapot, melyet talált, egy idegen felöltőt s lerohant a lépcsőn. Még mielőtt az utczára leért volna, megállóit az öltözőben s mégegyszer átfutotta a levelet. Rajt’ e szavak állottak: „Uram! Egy Ravet nevű hölgy, az ön régi kedvese, gyermeket szült, melynek ön az atyja. Az anya a halál torkában van s kérve kéri önt, látogassa meg őt. Bátor voltam önnek Írni s felkérni, látogassa meg utoljára e nőt, ki nagyon honoljon köztünk s ez aranyozza meg fárasztó munkánkat, tegye elviselhetőkké i nehezebb napjainkat, megpróbáltatásainkat. Legyen áldás a munkán, egészség a családban, erkölcsi és értelmi gyarapodás a szellemi törekvéseken! Dergáts Sándor. ____________N AGY BÁNYA ____________ A megkerült nagy pecsét. A mi régen elveszett nagy pecsétünk csakugyan előkerült a föld mélyéből, a miénk lett ismét és ott díszeleg városi múzeumunkban, első helyet foglalva el a régi városi élet emlékei között. Az öreg pecsét, az ötvösművesség remeke, Szent-István király tiszteletre méltó alakjával és a hires nagy bányászjelenettel, a mely a maga egész szerkezetével és kivitelével oly ékesszólóan hirdette Nagybánya város egykori nagyságát, közállapotai magas színvonalát. A melynek eltűntét pótolhatatlan veszteségnek tekintettük. A melynek egyetlen emlékét megrongált állapota mellett is oly nagy becsben tartottuk, hogy múzeumunk legkedvesebb kincsei között tettük közszemlére és rajzban, gipszben s ércz- ben örökítettük meg hasonmását. S a melynek jelmondatát, a „Mutuus amor civium“-ot büszkén valljuk városunk társadalmi élete alaptörvényének. Midőn ezelőtt 18 évvel a Turul hasábjain hű rajzban ismertettem azt a lenyomatot, a mely a város nagy pecsétjéről a szűcsök 1480-iki kiváltságlevelén meg maradt, úgy mutattam be azt, mint Nagybánya város történelmi múltjának legbecsesebb emlékét, a melynek művészi kivitele nemcsak a hazai, de az egyetemes sphra- gistika középkori termékei között is elsőrangú helyet biztosit számára. S ezt a véleményemet a tudományos világ teljesen magáévá tette, jóllehet az egyetlen reánk maradt viasz-lenyomat az idők viszontagságai által megviselve, elmosódott és egyes részleteiben csonka állapotban, csupán halavány képet nyújthatott a pecsét eredeti állapotáról. Ezt a pecsétet, melynek használatáról csak egyetlen emlék maraut reánk, örök időkre el- j veszettnek kellett tekintenünk, miként elpusztult 1 az évszázadok viharaiban a középkori Nagybánya minden emléke, köztük Szent-István királyról nevezett hires templomunk, a melynek tornyát í csak falainak vastagsága mentette meg az el- j pusztulástól. szerencsétlen és méltó a szánalomra, szolgája Dr. Bonnard. “ Mikor Jacques belépett a haldokló szobájába, már beállott a halálküzdelem. A földön mindenütt jéggel telt edények s véres ruhák feküdtek, a padlót meg elborította az elözönlött viz; egy szekrényen két szál gyertya égett. A sarokban kis bölcsőben sirt a csecsemő, vergődő anyja minden nyöszörgésre mozdúlni próbált, dideregve a jeges borogatástól. Folyt, ömlött a vére, a vérzés halálos volt. Az utolsó óra egyre közeledett. Felismerte Jacquesot, ki akarta tárni karjait, de nem volt hozzá elég ereje, megfakult arczán végig peregtek könyei. Jacques térdre hullt az ágy előtt, megragadta a lecsüngő kezet, hevesen megcsókolta s egyre közelebb hajolt a beteghez, ki megrázkódott érintésétől. Egyik ápolónő gyertyával kezében világított, aztán visszavonultak az orvossal együtt, ki a szoba sarkából nézte a jelenetet. Alig hallható hangon szólalt meg most a haldokló.- Meghalok édesem, Ígérd meg, hogy velem maradsz utolsó perczemig. Oh ne hagyj el már, most ne hagyj el az utolsó pillanatban! Jacques zokogva megcsókolta homlokát, haját.- Légy nyugodt édes, itt maradok. A nő pár pillanatig szólni sem birt a remegéstől, úgy elgyöngült és megtörött.- E gyermek a tied, szólt elhalóan, esküszöm az élő Istenre, esküszöm lelkem üdvösségére, most utolsó órámon. Egyedül téged szeretlek. ígérd meg, hogy nem hagyod el őt. Jacques pedig, a mint át akarta ölelni őt, csak vért látott mindenütt. Lelki furdalástól és szánalomtól meghatva rebegé: Ki hitte volna, ki merte volna remélni, hogy annyi eltűnt régi emlékünk közül, melyek létezéséről ma már csak az okleveles adatok beszélnek, épen ez a legbecsesebb, a város legelső klenódiurna, amit rendeltetése úgyszólván a város szimbólumává, köztörvényhatósági állásának jelképévé tett, fog birtokunkba visszakerülni. A körülmények sajátságos összetalálkozása, hogy épen abban az évben, a midőn városi múzeumunkban múltúnk emlékeinek gyérszámu maradványait fáradságos munkával összegyűjtöttük ás az utókor okulására közszemlére tettük, akkor, néhány hónappal a múzeum megnyitása után adja meg a választ a föld belseje arra az annyi nemzedék által feltett kérdésre, hogyan, mikor tűnt el, hova lett az a nagybecsű klenó- dium, mely, miként régi templomunk utolsó maradványa, az öreg torony, első szent királyunk nevével fűzi össze városunk történelmének ősi korszakait. És ama hatásnak, a melyet a városi múzeum megnyitása a történelmi érzék és kegyelet ápolása terén közönségünkre gyakorol, legszebb bizonyítéka az, hogy ez a becses lelet, a melyet másutt, városunk falain kívül talán jobban lehetett volna értékesíteni, nem került avatatlan kezekbe, hanem oda jutott, ahol az első hely illeti meg: a város múzeumának kincsei közé. A megtalálás körülményei azt a reményt keltik fel bennünk, hogy történelmi múltúnknak nem ez az egyetlen emléke, a mely elkerülte az enyészetet és a föld mélyében számos régiség elrejtőzve várja a pillanatot, a melyben szerencsés véletlen avagy avatott kezek által vezetett kutatás napvilágra juttatja. És városi múzeumunknak épen az a legfontosabb feladata, hogy az ekként elrejtve lappangó kincseket nyomozza és napvilágra hozva, megmentse az elkallódástól. Az oly szerencsés módon megtalált pecsét nem magában került elő rejtekhelyéből. Az az ócska cserépedény, a melybe el volt rejtve, kívüle még több értékes régiséget óvott meg a föld gyomrában az idő pusztításától. XV. századi ruhakapcsok aranyozott ezüstből, ékkövekkel kirakva, egy ugyané korbeli s hasonló művü gyűrű, valamennyien a régi ötvösművesség remekbe készült termékei, egy bogiáros tű a XVI. századból és egy kettétört czinkanál az egykori tulajdonos monogrammjával, két ezüstpénz társaságában voltak a nagy pecsétnyomóval együtt a régi bögrében elrejtve. Kétségtelen, hogy mindezt együtt valaki annak idején külső veszedelem elől igyekezett a föld gyomrában biztos helyre rejteni s a két ezüstpénz, egyik I. Ferdinánd körmöczbányai- Esküszöm, hogy felnevelem s szeretni fogom őt és sohsem fogom elhagyni. A haldokló megkísérelte átölelni Jacquesot, de nem tudta felemelni fáradt fejét s csak színtelen ajkát nyújtotta csókra. Jacques föléje hajolt, hogy megkapja a bánatos, könyörületet keltő csókot. Égy kissé nyugodtabb Ion a haldokló, majd igy susogott:- Hozd ide, hadd lássam, hogy szereted-e? Jacques pedig — elindult a gyerekért. Gyöngéden tette le az ágyra kettejük közé, a csecsemő pedig abban hagyta a sírást.- Ne menj el többé! kérte a haldokló. Jacques pedig ott maradt forró kezében fogva a haldoklónak reszkető kezét, a mint egy órával előbb kezében tartott egy más kezet, mely szerelmi kéjtől remegett. Időnkint lopva az órára tekintett számlálva a lesújtó perczeket. Elmúlt éjfél, el egy óra, két óra. Az orvos eltávozott, a két ápolónő pedig, miután jóidéig nesztelenül rendezgettek a szobában, székén szenderegni kezdett. A csecsemő aludt s az anya, minthogy szemei csukva voltak, szintén aludni látszott. Mikor aztán a reggeli derengés áthatolt az ablak redőnyén, karját oly heves és gyors lendítéssel emelte föl, hogy majdnem a földre dobta gyermekét. Rekedt, nyöszörgő hangot hallatott, aztán visszahanyatlott a párnára tehetetlenül, holtan.- Meghalt szegény, Isten nyugasztalja! siránkoztak az ápolók. Jacques ránézett még utólszor erre a nőre, kit szeretett, aztán az órára, mely négyet mutatott s ott feledve felöltőjét, fekete ruhában, karján a gyermekkel elrohant. Az ifjú asszonyka ezalatt, miután Jacques egyedül hagyta őt, egy ideig nyugodtan üldögélt a kis japáni boudoirban. Később, hogy nem jött a férje, ő is a szalonba indúlt, látszólag közöm-
