Nagybánya, 1904 (2. évfolyam, 27-52. szám)
1904-12-29 / 52. szám
XX. évfolyam. 1904. deosBemtoer b.ö 09 OQ-llc. MjztAm Eláilzetési árak: Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 8—12 oldalon. Felelős szerkesztő: ÉGLY MIHÁLY. Szerkesztőiéi és kiadóhivatal: Erdélyi-ut 22. szám, hova a lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. Hirdetések felvétetnek Morvay Gyula könyvnyomdájában is: Főtér 14. 1905. Uj évszámhoz kell ismét hozzászoknunk, melyet a hasadó hajnal sejtelmesen ragyogó sugarai helyett igazabban lehetne szemléltetni, ha körülrakjuk kérdőjelekkel. Valóban^ kérdőjelek egész erdeje ke- rülmem abból, ha összegeznék mindazt, a mit az emberek a remény nevében ilyenkor várni szoktak. Nem igen törődnek vele, hogy az uj év kezdete csak bizonyos megegyezésszerü határ, melynek a vágyakhoz és ezek teljesüléséhez csak annyiban van köze, a mennyiben van bizonyos alapjok a múltban. Az uj évszám lezárja életünknek egy jókora egységét és erkölcsi tekintetben elmélkedésre, anyagi szempontból pedig számadásra hiv föl; mathematikai pontossággal figyelmeztet a múlandóságra, a perczek fontosságára. Habár a számadások pártatlan mérlegelése körülbelül megmondja mindenkinek, mit várhat, mit remélhet, mert hiszen a hol nincs vetés, ott nincs aratás és a hova semmit sem tettünk, onnan nincs mit elvennünk: mégis emberi természetünk közös, erős vonása, a „földiekkel játszó égi tünemény“, a remény, boldogságra való törekvésünk költészetének eme rugója a maga jótékony, bűvös erejével mindenütt jelen van, mint akár a levegő s midőn a kellemetlent elodázza és a kellemest bekövetkezendővé varázsolja, édes mámorba ejt, mely „mint A „Nagybánya“ tárczája. A gyermek.- Guy de Maupassant. — Jacques Burdillére, miután jó ideig eskü- dözött, hogy soha meg nem házasodik, egyszer- csak megváltoztatá tervét. E dolog nagy hirtelen történt, nyáron, egy tengeri fürdőn. Egy reggel, mikor a part homokján heveré- szett, egészen elfoglalva a vízből kilépő asszonyok szemlélésével, egy piczi lábacska ejti őt ámulatba csinosságával és formájával. A mint föllebb emelé szemét, az egész alak elbájolta. Pedig az egész alakból nem látott mást, csak a bokákat meg a fejet, mely egy titoktartó fehér flanelle pongyolából tűnt elő. Érzékinek és élvezetsovárnak mondták őt s bizony most is előbb az alak bája bilincseié le, de igazában csak akkor bomlott a kis leányért, mikor megismerte egyszerű és nemes lelkét, mely üde volt, miként arcza és ajaka. Látogatást tett a családnál s teljesen rabja lett a szerelemnek. Mikor bár csak messziről is megpillantotta Lannis Bertát a hosszasan elnyúló part sárga homokján, remegni kezdett, mint a nyárfalevél. Hölgye jelenlétében hallgatag volt, szólni, sőt rajta kívül másra még gondolni sem tudott, szivében valami különös sajgást, fülében zsongást érzett, lelke titkos sejtéstől remegett. Ugyan bizony szerelem volt-é ez ? horpadt sírokat a nap, létünk megaranyozza“. A reménység jegyében általában szépnek és kívánatosnak találjuk az életet s bárha sokszor csalódtunk, újra a megszokott mesgyén haladunk és nem az élmények törvényszerűsége, számadásai alapján remélünk, hanem a csalóka remények szerint számítunk. Eddig minden uj esztendő a reménység jegyében született. Előreirányzott tekintetünk a jövőre utal. A múlt már puszta emlékké lett a szívben, tanulsággá a fejben. Jobb jövőt várunk, mindig jobbat. A teiemtés tetőzetén álló ember sorsának javítása közös törekvések alapján, ez a czél, mely felé haladunk. Boldoggá kell tenni az embert, a társadalmat, az országot, meg kell ismertetni véges-végig azokat az eszközöket, melyek az elégültség forrásaihoz vezetnek. Haladni kell teljes akaraterővel: előre! Az a sok millió ember, ugyanegy napon eltelve jó kivánatokkal, édes tervekkel, a boldogító gondolatok, érzések és vágyak egész tengerében füröszti meg és üdíti föl fáradt lelkét; ez a rengeteg kívánság egygyé tör. ülve mint imádság száll föl Istenhez: Uram, segíts, boldog akarok lenni! És ugyan mi az a boldogság? A legkiválóbb elmék fáradoztak oly meghatározásban, melyben meg lehessen nyugodni. A vallás évezredek óta hirdeti, a természet nyitott könyve elénk tárja, a legjobb emberek példája tanúskodik Távolról sem tudta hogyan, de erősen föltette magában, törik vagy szakad: az ő kis felesége lesz e gyermek. A szülők soká haboztak, szeget ütött a fejükbe az ifjú ember veszett hire. Székében beszélték, hogy szeretője van, régi szeretője s e viszony felbonthatatlan; egyike ama lánczok- nak, melyek csak szakadoznak, de soha el nem szakadnak. Azonkívül hosszabb vagy rövidebb ideig bomlott minden asszonyért, kit eléje dobott a sors. O pedig elhatározta, hogy szakit s többé rá sem néz a nőre, ki oly sokáig mindene volt. Egy barátja által átadatá neki a végkielégítést, melylyel biztosíthatja megélhetését. Jacques bőkezű volt, de aztán tudni sem akart a nőről s feledni igyekezett még a nevét is. A régi kedves levelet levél után küldözött, de ő fel sem bontá azokat. Hétről-hétre megkapta a megcsalt szerető hibákkal telt levelét s ő egyre nagyobb haragra gerjedt a nő ellen, összetépte a levelet borítékostól, a nélkül, hogy felnyitná s egy sort is olvasna belőlük, egyetlen sort, hisz úgyis tudta, minő szemrehányások, folytonos siránkozások vannak azokba beleírva. Mivel nehezen hittek érzelme állandóságában, várnia kellett egész télen át, csak a tavasz hozta meg a szülők beleegyezését. Május elsején Párisban ülték meg a lakodalmat. Elhatározta volt, hogy ők nem teszik meg a hagyományos nászutazást. Csapnak egy kis murit, nem tovább, mint tizenegy óráig, hadd tánczolják ki magukat az ifjú cousineok, hogy ne legyeu vége-hossza nélkül való ez a hosszadalmas, czeremoniák miatt fáradtságos nap; az új házasok aztán az első éjt együtt töltik az róla és mégis itt van a legtöbb révede- zés és eltévelyedés. Igen szépen mondja Vörösmarty: „Mi az, mi embert boldoggá tehetne ? Kincs ? hir ? gyönyör ? Legyen bár mint özön, A telhetetlen elmerülhet benne, S nem fogja tudni, hogy van szivöröm.u E szivöröm, ez az a nagy érzés, mely boldogítani képes. Nem az az öröm, mely az önző törekvések nyomán kél, hanem az, melyet a mások javának előmozdítása gerjeszt. Ezt az örömet kellene általánosítani és mindjárt nagyobb lenne a lélek nyugalma, az elégültség. A ki úgy akar boldogulni, hogy ő maga ne járuljon hozzá, az kiközösíti magát a társadalmi kapcsolatból, mert adni nem, csak kapni akar. Hiába kíván boldog uj évet, aki ekközben csak magára gondol. Az sem lehet boldogság, mely az önző nagyságot kiséri; vájjon Julius Caesar nem lett volna nagyobb és egyúttal boldogabb, ha a császári korona hívogató fénye nem kábítja el? A tapasztalat azt mutatja, hogy még a legkiválóbb elmék is, a mennyiben életök másoknak nem kívánatos, ezt csak maguknak köszönhették oly eltévelyedések révén, lettek legyen azok gondolatbeli vagy erkölcsi hibák, melyek föltétlenül megzavarták lelköknek egyensúlyát. A gazdagság is, eme anyagi nagyság, csak bizonyos fokig és megfelelő módon vezet a boldoguláshoz; tehát csakis akkor, ha a jólét jóra- való eszköz. A költők nem az aranyos ősi házban s másnap reggel elutaznak a szivüknek oly kedves vidékre, hol először találkoztak s megszerették egymást. Leszállt az éj; a nagy szalonban tánczoltak, ők pedig kettecskén visszavonultak egy selyemmel kárpitozott, halványan világított kis japáni boudoirba. Egyetlen nagy, színes lampion csüngött alá a menyezetről, mint valami óriási tojás. A félig nyitott ablakon besuhant a tavasz lehellete; ez estén gyönyörű meleg idő volt s a levegő tavaszi illattól terhes. Nem beszéltek csak fogták egymás kezét s időnként megszoriták teljes erőből. Az asszonyka merengve nézett ide-oda, bájosan mosolygott, nem tudta sirjon-e vagy nevessen a boldogságtól, azt vélte, hogy a mi vele történt, az átalakitá az egész nagy világot, nyugtalan volt s nem tudta: miért, egész testében és lelkében valami ki nem fejezhető édes zsibbadtságot érzett. Jacques pedig egyre csak őt nézte s mindketten folyton mosolyogtak. Jacques beszélni akart, de szó nem jött ajakára s csak kezének szorítása beszélte el égető szenvedélyét. Gyakran susogá ez édes szót: Berta s a hölgy mindannyiszor rátekintett gyöngéd szeretettel; pillanatig farkasszemet néztek, aztán Berta nem állta tovább, áthatotta szivét, lelkét s megbüvölte őt férjének tekintete. Nem voltak gondolataik, nem volt beszélni valójuk. Egyedül hagyták őket, csak néha-néha loppal tekintett rájok egy-egy tánczoló pár előttök elmentében, mint titkos és meghitt tanúja valami misztériumnak. A megnyíló mellékajtón belépett egy szolga, kezében tálczán tartott levéllel, melyet épp most hozott egy megbízott.
