Nagybánya, 1904 (2. évfolyam, 27-52. szám)
1904-12-22 / 51. szám
8 NAGYBANYA 1904. deczember 22. V. Oh, mennyit szenvedett, minő görcsös gyötrődés közt vergődött Czigándyné, mikor meghallotta a hirt, hogy Péter megkérte Ellát! Minő megalázás! Minő kijátszatás! Minő jövő! És minő gyűlölet! Zsarátnokban égett a lelke. Bezárkózott. Látni senkit sem akart. Azt gondolta: megkell halnia. Nem érezte magát sem testvérnek, sem hitvesnek. Csak gonoszul kijátszottnak, kegyetlenül megalázottnak. Pokol volt a szivében és pokol körülötte. Vad kétségbeesés fogta el. Szinte kiserkedt a vére arra a gondolatra, hogy • immár vége mindennek. Megszállotta a bosszú és a kárhozat vágya: lelket égető vágy. Mintha meredek sziklán állott volna s onnan bámult volna le a fölcsapkodó kénköves lángokba. — Ebből nincs kimenekülő! — kiáltotta maga elé. Nem lehetett rávenni még arra sem, hogy üdvözlő levelet Írjon a húgának. Egyszer Ella mégis eljött hozzá látogatóba. Üdén, boldogságtól megszebbülten, sugárzóan. Flóra elejébe nem ment. 'Kezet nem nyújtott neki. — Miért jössz? — kérdezte szárazán. A kis menyasszony csüggetegen lehajtotta fehér arczát, mint egy vízzel szembecsapott hattyú. — Flóra, édes, én szeretlek... én. . . óh, hát ne haragudj rám, édes. — Szereted azt az embert? — Hát még kérdezheted? Nagyon. — Mivel hódítottad meg, te ragadozó. Ella megrémült, a mint a Flóra arczába tekintett. — Szent Isten, Flóra, mi lelt. Olyan rettenetes vagy. Flóra, édes . . . — Ne nyúlj hozzám! Az esküvő előtti napon néhány pillanatra kettejükre maradtak: Flóra és Ella. Flóra minden bevezetés nélkül megragadta a húga két vállát és szilaj erővel megrázta. — Te, te rabló! — sziszegte. Hát még az esküvő után! Levelek érkeztek Ellától a mamájához, telve mindannyi a boldogság áradozásával. Micsoda nagynak, micsoda igazi férfiúnak mutatták be ezek a levelek Zetényit s mind e leveleket a mama boldogan mutatta Flórának. — Hadd ábránduljon ki! — ezt gondolta és rosszul gondolta. Mikor Elláék hazajöttek a nászúiról, lehetetlen volt nem találkozniok, sőt gyakran nem találkozniok Flórával, már csak a világ miatt is. Hogyan őrizte az az uj asszony a férjét, hogyan vette körül s az az ember minő gyöngéden s minő tűzzel vonta magához! Kinyarallott. Zetényinek valami politikai dolga volt Czigándyval, kiment tehát hozzá a falusi kastélyba s mivel kiment, magával vitte a feleségét is. Hátha már megváltozott az az asszony. Flóra kint ült a parkban. Ott ült egy kerti székben már két óra óta, — némán. Nézte az árnyék növekedését a gyöpön s úgy érezte, mintha a lelkére is ilyen árnyék vonódnék s mintha már csak kis hijja, hogy be nem vonta. A férje jött neki jelenteni, hogy itt van Péter és Ella. Az asszony hallgatott. — Flóra, Flóra, ne ejtsen kétségbe. Ne zaklassa magunk ellen a végzetet. Flóra, édes, egyetlen Flórám, térjen magához, legyen a régi. Az asszony íölállott. A íalombok árnyéka már odaért a lábához. Belépett az árnyékba s ott állott pár pillanatig mozdulatlanul. Aztán csöndes, imbolygó léptekkel megindult a kastély terrásza felé. , — Jöjjön uram. Nem lesz semmi baj. Oh, ha meghalhatnék. — Flóra! — esengett a férfi. — Ne szóljon. Csak ne szóljon! Még vidám is volt. Egy elhatározott mozdulattal meg is ölelte Ellát s kezét nyújtotta Zetényinek. Este, mikor a csillagok kigyultak, még ott ültek a hársak alatt a fehér asztalnál. Előttük habzó pohár. Czigándynak kiesett a szájából a szivar, feje lecsuklott a mellére. Elaludt. — Én fázom, — szólt halkan Ella. — Tüstént hozom a kabátkádat, — mondotta Péter és besietett a kastélyba. Kis vártatva Flóra elkezdett reszketni. — Óh, ez az éjszaka! Ez a hold! — sóhajtotta s megindult a kastély felé, előbb lassan, később szaporázó lépéssel, majd futva. Ella megriadtan nézett utána. — Bár csak mennénk már haza. Kissé várakozott. A férje nem jött. Balsejtelem lopakodott a szivébe. Megfogta a Sándor vállát. — Sándor, Sándor, hallja, jaj, hogy alszik, Sándor, keljen föl, ők bent vannak! Czigándy fölugrott. Szétnézett. Megkapta az Ella kezét. Egész testében végigvonaglott. — Ella, vigyázat. Jöjj velem lassan. Vigyázz, meg kell néznünk. Semmi hang..! Tudod-e? Érted? Semmi hang. . ! Mikor az ebédlőbe halkan beléptek, a zongoraszobából lázas beszéd hallatszott ki. — Flóra, ön meg van őrülve. Értse meg: a testvérének vagyok a férje. — Mit bánom én. Megőrültem utánad. Halálos beteg vagyok miattad. Nem szerethet úgy senki, mint én. Veled megyek akár az emberevő vadak közé, csak hogy a tied lehessek, hogy az enyém légy! Nem bocsátalak. Az enyém voltál. Enyém leszesz, Péter, a halálban is. Sándor tenyerével befogta az Ella száját. A holdfény beözönlött a zongoraszoba ablakán. Látni lehetett, a mint Flóra térdreesett Zetényi előtt, erőszakos karokkal átölelte a férfi térdét s görcsösen tapadt hozzá. És ölelte és csókolta a férfi ruháját. — Péter, Péter, hát ölj meg, ha nem szeretsz! Zetényi úgy érezte, mintha mérges kígyó fonná körül irtózatos, halálos szorítással. Megrázkódott és eltaszitotta maga mellől a térdébe kapaszkodó asszonyt. Ella szótalanul összerogyott az ebédlőben. Péter íölorditott, Ellához rohant, ölbekapta s kisietett vele a csillagos ég alá. Czigándy összefont karokkal állott mereven, mint egy kőszobor. Nem szólt és nem mozdult. Flóra felszökött fektéből s mintha a halál kergette volna, futott a szobájába, azt rettenetes félelmek közt magára zárta. _ Épp akkor robogott el az alispán négyes fogata. Czigándy nagyot sóhajtott. Bement a saját szobájába, vette a vadászfegyverét s kiballagott a kert alatti tóra, — kacsahuzásra. Ott elcsittult. Ezzel a gondolattal ment haza: — Most már kigyógyult az asszony. * Hát most már én nem tudom, ki húzta föl annak a forgópisztolynak a ravaszát. Rz esküvődre.,. Hz esküvődre küldök majd egy csokrot, fi virág benne csengő rim leszen, És a fonál, mely őket összetartja, R halkan zsongd rihmus, édesem. S mikor fölteszik mirtuszkoszorudat, Átadják akkor csokromat neked, S melléje gyászszegélyes borítékban Egy halvány, sápadt czipruslevelet .. . HEGEDÜ5 GYULfJ. Újságírókról, újságírásról. Előre bocsátom, hogy egy pillanatra sincs szándékomban, hogy én komoly históriát Írjak. Hogy hétmérföldes csizmákkal átrobogjak azon évszázadokon, melyeknek határait a hírlapok életében a legkezdetlegesebb ősök: a rómaiak acta diurná-i s a mai kor csodálatos fejlődést tanúsító sajtója jelez, amidőn a földgömb külöm- böző pontjain körülbelül 60.000 újság lobogtatja a civilizáció, a kultúra, az eszme fáklyaíényét. Ellenkezőleg, én néhány odavetett vonással s epizóddal akarom csak bemutatni azt a sajátos, külön köztársaságot, melynek hírlapirodalom a neve, de a melynek mégis ép úgy, mint bármely monarchikus országnak megvannak a maga királyai, tábornokai és közkatonái. Azzal a különbséggel, hogy e köztársaságban csak jó közkatonák élhetnek meg s ezekből válnak a tábornokok, királyok. A rósz közkatonáknak az a sorsa, ami a rómaiaknál a íejlőtlenül, betegesen született gyermeké volt : ledobatnak a Tarpeji szikláról, vagyis modernebbül, a redakció nagyon hamar útilapuval disziti fel az oda nem illő vagy nem való elemeket. Hiszen a hirlapirói pályának egyik legideálisabb vonása épen az, hogy ott sem a protekcziót, sem a hivatalos ranglétrát hírből sem ismerik. Ahoz, hogy valaki valamit jól megírjon, hiábavaló az atyafiság, komaság vagy a protekcziónak bárminő faja. Vagy tud valaki írni vagy nem tud. Az előbbi esetben akkor is boldogul s a legelőkelőbb helyet biztosíthatja magának, ha valahol az árnyas Tisza- part legszegényebb kunyhójában ringatták böt- csejét; ha pedig az irás művészetével hadilábon áll, a hirlapirói pályán az sem menti meg, ha drága neve három fővárosi palotára van is telekkönyvelve s meg négy minisztert tart atyafiának. Azt hiszem, hogy már e rövid elöljáró beszéd is meggyőz mindenkit arról, hogy a hírlapirodalom köztársasága a világ legtökéletesebb köztársasága, hol a bibor, hermelin és minden-, féle kothurnusok csak értéktelen !im-lomok, ellenben mindent: a hírnevet, dicsőséget, erős fegyverzetet és pénzt: a toll képviseli. Ennek a sajátos, külön világnak sajátos,, különleges az élete is. Midőn más emberfiának alkonyodik, az a hírlapírónak hajnalhasadása. Nem merész a hasonlat, ha azt mondom, hogy a hírlapírónak fölkelő napja a bűbájos szépségű Venusz-csillag. Ennek tündöklő nyájas fénye hívogatja munkára az alkony óráiban. A redak- cziók nagy, hatalmas épületei egész nap kihaltak, teljesen néptelenek. Természetesen leszámítva a világra szóló eseményeket, midőn napközben történik oly esemény, hogy külön kiadást kell adni, ha lehet, de adni kell mindenáron. És csodálatos, de úgy van, hogy egy szerkesztőségnek embereit napközben a világ legügyesebb detektivei sem tudnák összeszedni s mégis, ha valami nagy esemény történik, napközben is mindenki ott van a helyén, mintha a szerkesztő valami láthatatlan tárogatón fújta volna meg a tifkos alarmot. Mert az újságíró legelső sorban nem férj, nem tudós, nem költő, hanem csüpán újságíró ! A helyén van mindig, mikor szükség van rá, a napnak s az éjnek bármely órájában. Talán feltűnt nyájas olvasóimnak, hogy túlsókat használom ezt a szót: napközben. Szándékosan tettem ezt, hiszen egy igazi újságíró szemében minden olyan esemény, mely napközben, az az vagy egy esetleg szükségesnek mutatkozó rendkívüli kiadásra avagy az esti órákban megjelenő lapokra történik, teljesen felfordult világot képez. Oh egy rendkívüli kiadásra vagy az esti lapokra, amikor csak úgy kutyafuttában, felületesen bánnak el az emberrel, még meghalni sem érdemes. Ez a felfogás nyilvánult meg egy kitűnő riporter aggodalmaskodásában is, aki egy nagynevű emberünk haldoklásánál óráját kezében forgatva, szinte önkéntelenül azzal vigasztalta magát: — Még egy negyed óra. Hála Istennek, az esti lap részére már alig halhat meg a kegyelmes ur. Aminő kihalt, csöndes nappal a redakczió, ép oly hangos, élénk, hogy ne mondjam tul- élénk az esti órákban. Amint az első villamfény kigyul, mintha valóságos népvándorlás indulna meg a szerkesztőségi szobák felé. Lapkihordó lányok, levél postások és távirat hordók, piros sapkás hordárok, szedőgyerekek, előkelő látogatók és az úgynevezett lapunk barátai-nák egész serege, kiknek monotom zajába élesen bele- csillingel a helyi, bécsi vagy berlini telefon csengetyüje vagy a gépház nagy csengetyü ütése, amint a kéziratokat hordó szedőfiuknak a liften való fel és leszállását jelzi. Ember legyen, kinek idegei az első napokban e szokatlanul lármás és izgató sürgés-forgást minden megpróbáltatás nélkül kiállják. A látogatóknak egy jó része a szerkesztő szobája felé torlódik. Politikusok, képviselők, főpapok, a társadalom és a pénzvilág előkelőségei egymásnak adják sorra itt a kilincset s én még senkit sem láttam, hogy zavarba hoztak volna a szerkesztőségi táblácskát, melyekre vastag betűkkel az vagyon nyomtatva: Az idő pénz! Vagy: Senkit sem látunk szívesen! A korai esti órákban szokott lefolyni a következő párbeszéd, melyet ugyan más halandó ember füle, mint hirlapiróé, meg nem ért. Szerkesztő beszól egy társalgóterembe: Ki a cziczczes az urak közül? Ez nem azt jelenti hölgyeim, hogy a szerkesztő cziczázni akar, hanem, hogy melyik uron van ma a cziczeró az az a vezérczikkirás ? Miután ez konstatáltatik, ismét a szerkesztő szól a soros vezérczikkiróhoz: Kérem, meg van-e már kékben Széli Kálmán ? Ha nincs, hozassa meg azonnal feketében.
