Nagybánya, 1904 (2. évfolyam, 27-52. szám)
1904-12-22 / 51. szám
1904- deczember 22. NAGYBÁNYA 9. Ez meg ismét nem azt a rémséges dolgot jelenti, hogy a szerkesztő Széli Kálmánra kéki- tőbe áztatva áhítoznék, hanem hogy meg van-e már az országgyűlésen mondott beszéde kék sokszorosítóra áttéve, ha nincs meg, hozassa meg abklacsban vagyis feketében a gyors-irodából. A vezérczikk irodalom thémái oly végtelenek és külömbözőek, hogy azok a franczia tudós akadémia legtudósabb kiadásától le a lőcsei kis kalendariomig sem térnének el. Egy jó vezérczikkirónak azonban semmitől sem szabad visszariadnia s mindenhez kell érteni. Ezt a mondást, hogy: nem értek hozzá, egy hírlapírónak ismernie nem szabad. Mikor kezdő hírlapíró voltam, a segédszerkesztő azt kérdezte tőlem, tudok-e klasszikusan németből fordítani ? Szemeim szemérmesen lesütve csakúgy vonogattam a vállam. — No jó, fordítsa le ezt! Épen karácsony szent estéje volt, de amikor megláttam azt a horribilisen nagy papiros lepedőt, mely tele volt elmosódó, szinte olvashatatlan német szöveggel, melyet nekem le kell fordítanom, megátkoztam minden igaz lelket, ki dicséri az Urat. Idehaza bizonyára felgyújtották már akkor a karácsonyfákat s én még fordítottam; elmúlt már bizonyára az éjféli mise is s elhangzott a bethlehemi pásztorok éneke is s még mindig csak forditottam. Végre reggeli fél három. . . Kész vagyok. A kimerüléstől halálra fáradtan, de mégis bizonyos önérzettel nyitottam be a segédszerkesztő szobájába: — Elkészültem kérem s leraktam eléje 30 kutyanyelvet. — Köszönöm, már nincs szükségem reá, elfeledtem előbb mondani, válaszolt leírhatatlan czinizmussal. Szinte beleszédültem. Van-e szive ennek az embernek, hogy engem egész éjjel dolgoztatott /ninden szükség nélkül ? Évek múltán, midőn már barátság fűzött hozzá, úgy magyarázta meg azt a karácsonyéjszakát : — Legalább megtanulhattad abból az éjszakából, hogy egy ujságirónak semmire sem szabad azt mondani: nem tudom! Pár évvel ezelőtt a húsvéti ünnepekről hazulról indultam fel Pestre. Épen estére, a munka kezdetére érkeztem meg a redakczióba, természetesen a legkitűnőbb hangulatban. A szerkesztő mikor meglátott, szinte a nyakamba borult a meghatottságtól: — Jó, hogy jösz. Az egész világ csak ünnepel. Már azt hittem magamnak kell vezér- czikket Írni. írj kérlek a háborúról! Megírod? — Hogyne! Teletömte a tárczámat kitűnő, illatos cziga- rettákkal — ilyenkor a szerkesztők nagyon jószivü emberek — s mintha vigyázna rám, nehogy egérutat vegyek, betuszkolt a vezérczikkirók szobájába. Lehajtottam a fejemet az asztalra s mig a fülemben egyre zsongott a nagybányai nóták visszhangja, szinte belekábultam a kérdésbe: Ki az Isten csodája háboruzhatik most, amiről nekem Írni kell. Jósokára tudtam meg úgy nagytitokban a kis riporterünktől, hogy mig éh odahazajártam, kiütött a görög-török háború. Persze-persze, ezt nekem is tudnom kellett volna, ha Nagybányán okosabb dolgot nem művelhettem volna az újságolvasásnál. Hanem a vezérczikk azért elkészült, ugyancsak megleczkéztetvén görögöt, törököt egyaránt, hogy az ünnep magasztos harmóniáját úgy meg merték háborítani. Egy lapnak éltető eleme, mindene nem a felelős szerkesztő, hanem a segédszerkesztő. A felelős szerkesztő csak politizál, de a segéd- szerkesztő ízlése a lapnak tartalmát, berendezését szabja meg s úgyszólván ő önti formába azt a hatalmas masszát, mely egy éj folyamán az .asztalon összegyűl. Az ő vörös czeruzája már hatalmasan működik s Istenem, az a vörös czeruza hány ábrándos kezdő Írónak silányitotta tönkre minden vágyát, minden reményét. A segédszerkesztőnek a vörös czeruzán kívül még egy nagy hatalom áll rendalkezésére. A laphoz ő veszi föl az újságírókat s övé az utalványozási jog. S ha a segédszerkesztőnek a lap tarkitása czéljából még egy krokira van szüksége és sem a kérés, sem pedig az a hízelgés nem használ, hogy: ezt csak X. ur tudja megírni, akkor előkerül az utalvány és X. ur megírja a kért krokit Sok segédszerkesztő igen fukaron bánik az utalványozással. Az ilyeneket azonban gyakran megtréfálják. Egyik segédszerkesztővel történt, hogy Inczédy Lászlótól, a jeles, költőtől egy ünnepi alkalomra verset kért. Inczédy meg is ígérte s el is vitte a verset, a melynek irói tiszteletdija 20 frt volt. Inczédy azonban élve a gyanupörrel, ismerve a segédszerkesztő fukarságát, a tiszta papírra csak két strófát irt le s úgy adta át. — No brávó, kész van? — kérdé vidáman a segédszerkesztő. — Hogyne. — No itt a pénz! Tiz forint, a többit majd ha megjelenik. Inczédy eltette a pénzt s mint a ki jól végezte dolgát, távozott. Egyszer csak a segédszerkesztő megrémült arczczal a nyomában terem. — De Laczikám, csak két strófát adtál ide ! — No persze, te is csak a felét fizetted ki. Az ünnepi alkalom itt volt, a segédszerkesztő mit tehetett, mint fizetett s csak igy kaphatta meg a túszul visszatartott két strófát. Különben a segédszerkesztők minden izgatott foglalkozásuk daczára oly udvariasak is tudnak lenni, hogy negélyességük hallatára minden primadonna elpirulna. Ez akkory szokott előfordulni, mikor megvannak szorulva. Én láttam segédszerkesztőt, a ki a hajnali órákban úgy udvarolt a metrompásnak — azt az urat hívják igy, a ki a lapot kiszedeti s kolumnákba osztja, — hogy ahhoz az udvarláshoz képest csak csöndes gibiczelés volt az, melylyel egykor a feleségét meghódította. Mert tudnunk kell, hogy minden felelősség a segédszerkesztő vállain nyugszik. Ha a lap jó, változatos, a dicsőség az övé; de ha a lap színtelen, övé minden gáncs. A segédszerkesztőnek egész éjjel nincs egy pillanatnyi megállása s a késő hajnali órákban is, midőn már az egész szerkesztőség szétrebbent, még ő ott gubbaszt Íróasztala mellett s azon töpreng, mi maradhatott ki a lapból? S ha véletlenül valami érdekes dolog a lapjából kimaradt volna, akkor az otthon mitsem sejtő feleségeik ne csodálkozzanak azon, ha aznap zaczczosnak fogják találni a kávéjukat, kozmás- nak a levesüket, mert aznap a segédszerkesztőnek semmi sem lesz jó. Hölgyeim, sohase menjenek férjhez egy segédszerkesztőhöz. Aminő komoly, hogy ne mondjam, ünnepélyes színezetű a szerkesztő, segédszerkesztő, vezérczikk-irók és politikai tudósítók szobái, ép oly vidám hangulat ömlik el a többi szobákban, hol a névtelen, de jeles közkatonák egész tábora tanyázik. Vidám, bohém kedélyű ifjúság tanyája ez, — mert hiszen az újságíróknál még Jókai meg Mikszáth is csak per-fiuk hívják magukat, — kik között szinte osztályozva van a költő, a filozófus, a hangulatos iró, a humor mestere, vagy olyan, aki dörögni, villámlani tud Írásaiban, vagy aki szarkasztikus, mint a maró lúg. Vannak közöttük hivatalos vitázók, veszekedők és gorombáskodók. Egyszóval olyan ez a táborkar a segédszerkesztő kezében, mint a paletta a festő kezében. Van közöttük minden hangulat, minden szin, valamint mindenszinü festék ott van a mester palettáján. S mégis, ha a lap ily apparátussal is színtelen, joggal mondhatni, hogy akkor vagy a segédszerkesztőben van a hiba, vagy pedig olyan átkozott ugorkaszezon köszöntött be, hogy a jó fiuk kénytelenek a hagyományos emberevő czápákhoz, a vitriolos leányokhoz, a lezuhant tót napszámosokhoz folyamodni. Szinte bámulatos az a ragaszkodás, melylyel a rovatvezető a saját rovatja iránt viseltetik. Szerető anya nem gondozza, dédelgeti úgy a gyermekét, mint a rovatvezető az ő rovatát. Még a gazdasági tudósítók is — ha a rovatjukról van szó, - oly hangulatosan tudják konstatálni, hogy jókedvűen tartja-e magát a búza, közönyös vagy csökönyös-e a zab, vagy álmos-e a kukoricza, hogy akkor sem írhatnának hangulatosabban, ha az elrablóit tündér királylány érzékeny históriáját Írnák meg. A tárczairók a többi rovatvezetőknél sokkal lelkiismeretlenebbek. És a tárczairók, ha tehetik, lépten-nyomon becsapják úgy a szerkesztőt, mint a publikumot. Sipulus, a kiváló humorista sem külömb a Deákné vásznánál. Kazánkovács ez. tárczáját körülbelül már felolvasta az ország minden jobb nevű városában, midőn ismét Debreczenbe hívják felolvasni. Mit olvasott volna fel Debreczenben Sipulus, ha nem a Kazánkovácsot ? De ekkor valami történt. A felolvasás után egyre másra jöttek Debreczenből a dicsérő levelek Pestre Sipulushoz, hogy miután azt a gyönyörű tárczát a felolvasáson nem hallgathatta meg mindenki, hát közölje a Budapesti Hírlapiban. Igen ám, csakhogy a Kazánkovács már évekkel azelőtt legelső felolvasása alkalmával megjelent a Budapesti Hírlap-ban. Hogyan közölje újra ? Lehetetlen ! És a levelek naponkint 40 — 60 számra jöttek Debreczenből. Sipulus végső elkeseredésében már kivándorlásra készült, midőn egyik tárczairó kollegája ajánlatot tett neki, hogy egy tiz személyre szóló pezsgős vacsoráért megszabadítja a debreczeni levél inváziótól. Sipulus kötélnek állott s megfizette a vacsorát. Akkor sült ki azután, hogy az egész debreczeni levél inváziót Pestről az újságírók rendezték. S ezzel az inczidenssel a Kazánkovács végleg letűnt a felolvasó asztalok mellől. Szerfölött hézagos volna e vázlat, ha néhány szóban meg nem emlékezném a női vendégekről. Ezek a látogatások a kritikusoknak szólanak, kiknek szobáit már előre elárulja a parfüm illat. Valamennyi színpadi nagyság van, különösen külföldi és vidéki, azok mind megfordulnak e szobákban. Legérdekesebb e látogatók közül a vidéki primadonna, ki büszélkedve mutogatja a kis bürgözdi újság legutóbbi számát, melynek kritikái szerint oly hallatlan sikereket aratott, melyek a színművészet történetében is bizonyára mély nyomokat fognak hagyni. A primadonna I azzal a büszke tudattal távozik, hogy már puszta I megjelenésével szenzácziót keltett s csak akkor szorul el a szive, mikor valamelyik nyári szin- I házban vendégképen fellépve, annyit lát magáról írva az újságban, hogy ő is játszott. Könyezve sóhajtja: Hiába a klikk! a klikk! A vidéki primadonna mellé méltán sorakozik a nyári kritikus. Ezek pelyhedzö állu egyetemi hallgatók, kiket csupán azért küldenek színházba, hogy nehogy Zsupán királyt adják s a lapban meg Bukovról, a székelyek hóhéráról legyen említés téve. Minő büszkék ezek az úrak a kritikus névre. S ha valamelyik naivának hamiskás szemei lángokra lobbantják szivét, amint igen gyakran lángra lobbantják, ir olyan kritikát ideáljáról, mely szerint a kis naiva mellett Márkus Emilia csak kontár. Másnap azután a lapból úgy a kritikus, mint a kis naiva sóhajtva konstatálják, hogy a kritika nem jelent meg. Az önkéntes jó vagy rósz viczczek többnyire a szerkesztői üzenetekben látnak napvilágot. De vannak önkéntelen s az újságírókat mélyen boszantó viczczek is. Például mikor ily dolog jelenik meg: A kintársulat bősz szerelmese nagyon suttogva beszélt; ehelyett: a színtársulat hős szerelmese. Vagy amikor egy lap Vaszaryt, a benezések rendfőnökét prímássá való kinevezése alkalmából megtette a benezések rendőrfőnökévé. A legbizarabb példát e téren mégis egy vidéki lap produkálta, aki Vilmos német császárt látogatása alkalmával a szász király helyett Szász Károly püspökkel fogadtatta, ki ez alkalomra porosz uhlánus ezredének ezredesi egyenruháját öltötte fel. Sőt az illető lap szerint Vilmos császár és Szász Károly püspök meg is ölelték s meg is csókolták háromszor egymást s azután feszesen ellépkedtek a disz- század előtt. Hát ezek a szörnyűséges bűnök a korrektorok lelkét terhelik. E színes, mozgalmas világban, óriási gépek dübörgései s száz és száz munkás verejtékezése mellett születik meg az újság, melyet sokszor, ballábbal kelve fel, reggeli kávénknál oly fitymálva dobunk el magunktól. % Mint a harmat... Mint a harmat rózsabimbón, Függ az a szó ajkadon. Annyi üdv egy piczi szóban, Hogy jól föl se foghatom. Ne, ne mondd ki, hadd ragyogjon, Hadd remegjen még az ott — Csókjaimmal szívom fel, mint Napsugár a harmatot. Inczédy László,
