Nagybánya, 1904 (2. évfolyam, 27-52. szám)

1904-12-22 / 51. szám

1904. deczeraber 22.

NAGYBÁNYA

7

Az asszony megfordult s ott hagyta az urát. Sándor tűnődve nézett utána, aztán léült s megevett egy fél sonkát.

Pár nap múlva Czigándy maga hozta a birtokára Zetényit. Ez a fiatal, dafiás ember csakhamar benső barátja lett a czigándi kastélynak s az ifjú pár városi lakásának. Egészen természetesnek tartották, hogy Péter a hosszú téli estéket náluk töltse s megküzdjön az asszonynyal a tarokkban, a tavaszi délutánokat pedig künn a czigándi parkban együtt sétálják át. Péter küldetett Budapestre a Flóra toalettjéért, korcsolyáért s Péternek kellett a báli büffék- ben az asszony belépőjét örzeni, pezsgős poharát a tenyerében melengetni. Óh, mert ez a Sándor, ha terített asztalhoz került, mindenről megfeledkezett.

Egyszer Flóra megyebálba készült. A budapesti vonat azonban elakadt s a virág a báli estére nem érkezett meg.

— Tündér maga, én édesem, virág nélkül is ! — vigasztalta Sándor.

— De nekem virág kell, akár honnét! — követelte daczosan Flóra.

Péter befutotta a székvárost. Sehol azonban egy bokrétányi virágot sem talált.

Flóra kijelentette:

— Hát nem megyek a bálba!

Két szép szeme könybe lábadt, ajakát -összeszoritotta s úgy, a hogy föl volt öltözve, báliruhában, levetette magát a hintaszékbe.

— Itt fogom tölteni az éjszakát.

Sándor próbálta vigasztalni s rávenni, hogy

költözzék át.

— És talán vacsoráljunk is? — kérdezte gúnyosan.

— Természetesen.

— Hát csak menjen!

Száraz szemmel, elfehérülten nézett az urára. Sándor leült, rágyújtott egy szivarra és nézte a gomolygó füstkarikákat. Flóra hallgatott. Ez igy tartott egy félóráig. Sándor ekkor fölkelt, hogy az ebédlőbe menjen. Az ajtóból visszanézett a feleségére. A függő lámpa rózsaszínű gömbjén átszürődő fény ott reszketett az arczán, nyakán, két fehér vállán, gömbölyű karján. Hosszú selyerapillája ráborult a szemére.

Sándor lángbaborult, a feleségéhez sietett, ott letérdepelt s falánk vágygyal nekiesett a Flóra karjának, vállának, nyakának s úgy csókolta kitüzesült ajkkal.

— Nem! Nem! — sziszegett Flóra, — hagyjon itt, nem akarom látni.

— Édes, édes, ne ellenkezz, nagyon is szeretlek, meghalok érted, — jöjj, gyerünk be, öltözködj át, majd én segítek!

Flóra hevesen eltaszitotta a férje fejét.

— Azért sem. Megyünk a bálba.

Sándor megbántottan kelt föl térdepléséből. Harag szállott a szivére. Keze ökölbe szorult. De fékezte indulatát és lehajlott a felesége keze után . . .

Ebben a pillanatban benyitott Zetényi Péter, zuzmarásan, havasan, hidegtől kivörösült arczczal, kezében egy szép virágbokrétával. Flóra elébe sietett.

— Óh, maga, maga Péter, maga édes ember. Honnan hozta?

— Hát ellovagoltam Stockinger báróhoz, az ő üvegházából hoztam. Nézze, micsoda remek kaméliák!

— Hisz az három órai ut! És ebben az istenkisértő időben.

Az alispán megcsókolta az asszony kezét. Flóra égő, csábitó tekintettel nézett Zetényire. Az urát alig vette észre.

— Itt a báli köpenyed, szivem, — fordult hozzá Sándor.

— Most már nem megyünk bálba, ugy-e, édes Péter ? Itthon maradunk s mulatunk itt hármasban. Maga úgyis fáradt.

— Fáradt nem vagyok, mégis szívesebben maradok itt.

— Hát jó. Vegye ki a diadémet a hajamból.

Odatartotta a fejét Péternek, a kinek

tekintete rátapadt a szép asszony vállára.

Mig Zetényi a keztyüjét húzta le, Sándor odalépett a feleségéhez és a hajához nyúlt. Flóra indulatosan rászólt:

— Nem önt kértem. Ön virágot sem hozott.

— Jól van drágám, most nagyon indulatos. Péter kérlek, segíts a feleségemnek.

Flóra maga kivette a hajából a diadémot s a Péter bokrétájából kiszakított egy rózsát és azt tűzte a hajába.

— Kérem a karját, Péter, igy akarok báliruhában mulatni.

A vacsoránál megbékült az urával, Sándor sokat és jóízűen evett. Flóra kedvesen kinál- gatta. Maga tette a tányérjára az izes falatokat s egymásután öntögette neki a pezsgőt.

— Ej, ha most czigány lenne! - sóhajtotta Flóra.

— Egy félóra alatt itt lesz! - szólt az alispán.

— Nem. Még sem. Akkor sokan lennénk, így hármasban jobb.

Egyik kezét az ura, a másikat a Zetényi vállára tette s hol egyikre, hol a másikra nézett csillogó szemével.

Sándor, a jól táplált emberek nem ritka szokása szerint elkezdett pislákolni. Feje később lecsuklott a mellére. Elszunynyadt. Sőt elaludt.

Flóra idegesen elfordult.

— Minden vacsoránál elalszik. Nem tud még magának sem parancsolni! — mondotta s nem igyekezett elrejteni az arczán kifejeződő keserűséget. Maga elé bámult, a saját bensőjébe tekintett s a mi annyiszor kisértett lelkében, az a gondolat most erősen kialakult előtte. Belátta, hogy meggondolás nélkül cselekedett, a mikor ott, a páholyban átengedte magát feltörő szenvedelmének és ennek a — bocsánat a kifejezésért, Flóra gondolatában ezt a szót használta — ennek a hájtömegnek a nyakába borult.

Milyen egészen más, mennyivel emberebb ez a másik férfi ! — gondolta tovább, - s ez a különbségtétel, ez az összehasonlítás nem hagyta nyugodni. Leikébe hasított az a tudat, hogy hiszen ő megcsalja maga-magát, a mikor a szivét áltatgatja, a mikor a lelke tüzét csititja.

Péterre nézett. A széles vállon hatalmas I fő nyugodott, hosszudad arcza piroslott az élet- i tői, szemében tűz lángolt.

— Ezt szeretem! Ezt imádom! — állapította meg a maga számára Flóra s egész teste véges-végig reszketett.

Künt a téli zivatar végigsöpörte a havat, Sándor előbb szusszantott néhányat, azután néhányat horkolt s aludt tovább.

Flóra odatartotta Péternek a poharát.

— Öntsön, Péter.

Lágy, behizelgő hangja mint valami selyemkendő simogatta az alispán bensőjét.

— Csókolom, Flóra, — a kezét.

Flóra fölkelt, a zongorához lépett s félig behunyt szemmel nézett az alispánra.

— Jöjjön, Péterem, zongorázza el a nótáinkat.

Az alispán fölhajtotta a pezsgőt, ránézett Sándorra, — az aludt, — egy szökéssel ott termett az asszony mellett s ajkával hevesen a Flóra vállára tapadt. Az asszony gyorsan átölelte a férfi nyakát s megcsókolta az arczát.

A másik pillanatban már elsápadt, reszketve tolta el maga mellől az alispánt. Aztán leroskadt a zongorához. Arcza újból kipirult és sziláján belevágott a billentyűkbe.

IV.

Czigándy észrevette az asszonyán, hogy annak szive egészen odafordult Zetényihez. Belátta, hogy a felesége átengedte magát ennek az érzésnek és hogy föltartóztathatatlanul siet a veszélybe.

Lusta volt a gondolkozásban, de a mit elhatározott, ahhoz makacsul ragaszkodott. Az első pillanatban azt gondolta, hogy leszámol az alispánnal. De vájjon visszanyeri-e ezzel a felesége szivét?

— Vissza kell szereznem! — mondá té- pelődése közt.

Fölkereste az alispánt. Egészen nyugodt volt és elszánt, a mikor belépett hozzá.

— Péter, — igy kezdte, — mint férfi a másik férfihoz, úgy szólok hozzád. Nyílt kérdésre nyilt választ kérek. A feleségem szeret téged.

Zetényi fölállott.

— Maradj csak ülve, Péter, mint jó barát szólok hozzád. Felelj őszintén. Szereted az asszonyt a féríisziv minden erejével?

— Ugyan, Sándor.

— Nyilt feleletet kérek.

— Te tudod, hogy ez nem lehetséges. Becsületes barátod vagyok.

— Szereted-e az asszonyt ? — kérdezte makacsan Czigándy.

— Sándor, hallgass meg.

— Egyenes választ kérek.

— Azt adok. Feleséged szép. Nekem tetszik. De sem szivét, sem őt magát érinteni nem akarom.

— Tehát nem szereted?

— Nem lángolok érte, nem annyira, hogy irántad való barátságomat, belém helyezett bizalmadat koczkára tegyem érte.

— Ezt szépen mondtad. Csak vond le belőle a következtetést.

— Elmaradok a házadtól végképp.

— Nem ezt kívánom.

— Elkerülöm mindenhol a feleséged.

— Nem ez a következtetés.

— Hát parancsolj, rendelkezésedre állok.

— Erről ma nem beszélek.

— Tehát mit kívánsz?

— Add tudtára az asszonynak, hogy nem szereted.

— Kötelességemnek ismerem.

— Félreérthetetlenül juttasd tudomására, hogy ezt a magad jószántából teszed.

— És aztán?

— Bizonyisd is be neki, hogy igy érzesz iránta.

— Hogyan?

— És hogy leszámoltál vele örökre. Részes lenni az ő őrültségében nem akarsz. Ezt be kell bizonyítanod, örökre lehetetlenné kell tenned még csak a gondolatát is annak, hogy valaha viszonozhasd az érzéseit.

— Nem értelek és ilyenre képesnek nem érzem magamat.

— Hát nem vállalkozol?

Czigándy szemében sötét tűz villant meg. Most már az alispán kezdett nyugodtabb lenni. Jobb szerette, hogy Sándor lázzad, mint mikor baljóslatú nyugalommal szól.

— Ismétlem, - szólt Czigándyhoz, — többé soha nem érintkezem a feleségeddel. Egyebet nem tehetek. Durvaságra hajlandó nem vagyok. Ha ez nem elég, végezhetünk másként

Fölállott és kiegyenesült.

Sándor a helyén maradt.

— Nem úgy, Péter. így dűlőre nem juthatunk. Kérlek, nagyon kérlek, Péter, hallgass meg. El tudod te azt tagadni, hogy a feleségem húgát, Ellát, melegebb érzéssel nézed, mint bárki mást.

— Mit beszélsz te ? — kérdezte meglepetten az alispán.

Czigándy a zsebébe nyúlt s egy könyvet tett az alispán asztalára.

— Ehhez a könyvhöz, Péter, még ne nyúlj. Előbb add szavadat, hogy a miket most mondani fogok, soha senkinek el nem árulod.

— Ha kívánod?

— Kivánom.

— Tehát a szavamat adom.

— Most hát olvasd ezt a könyvet.

Finom illat terjengett ki az elefántesonttáblás, kapcsos könyvből. Péter nekiült s olvasni kezdte a vékony szarkalábszerü betűket. A mint olvasta: egy uj világ domborodott ki előtte. Egy tiszta gyermekleány-szivnek az áhitatos szerelmi himnusza volt ez, följegyezve napról- napra, apró részletezésekkel. S ennek a himnusznak az ideál-alakja ő.

Ellágyult. Szinte megolvadt a szive, a mint lapról-lapra tovább olvasta.

Lehajlott a könyvre s rászorította az arczát.

— Az édes kis Ellus! — suttogta, aztán gyorsan fölkelt és Czigándy elé lépett.

— Honnan vetted ezt a könyvet?

— Ella ott van nálunk. Az asztalkájából vettem ki ma reggel.

— Loptad?

— Úgy van.

— Ez gonoszság volt tőled.

— Elismerem.

— Visszaviszed neki.

— Úgy lesz. És te!

Az alispán elfordult, az ablakhoz ment, künn havazott. Fehér Volt az egész világ, mint annak a kis leánynak a lelke. Az alispánnak azonban úgy tűnt föl, mintha a hóból ékes, melegszirmu, illatos virágok íakadoznának mindenfelé. Valamely kimondhatatlan édesség szállotta meg a szivét.

Hirtelen visszafordult.

— Sándor, vidd haza az édesanyjához. Holnap ott leszek. Óvatos légy. El ne áruld, hogy a könyve a kezemben volt. Vigyázz . . . Megállj, betakargatom selyempapirba a könyvet..

Czigándy íölállott, kivett a zsebéből egy' íorgópisztolyt és letette az alispán asztalára.

— Péter, ez igy van jól. Ezt a revolvert neked adom emlékül. Előbb csak egy golyót szántam neked . ..