Nagybánya, 1904 (2. évfolyam, 27-52. szám)
1904-11-10 / 45. szám
2 NAGYBANYA 1904. november 10. szólalás után a gyűlés a benyújtott határozati javaslatot minden pontjában elfogadta. A javaslat alapján a gyűlés Stoll Bélát, dr. Makray Mihályt és Moldován Lászlót kérte föl a városi képviselőtestülethez benyújtandó memorandum kidolgozására. Végül a bányásztársak nevében elnök fejezte ki hálás köszönetét Moldován Lászlónak a magán- bányászat érdekében teljesített fáradozásaiért s előterjesztett magvas tanulmányáért. Svaiczer Ilka emlékezete. A nagybányai jótékony nőegyesület vasárnap délelőtt megható gyászünnepély- lyel hódolt nagynevű alapitója: Svaiczer Ilka emlékezetének. Ez a gyászünnepély nemcsak kereteiben volt impozáns, teljesen méltó a nagy emberbarát emlékezetéhez, de nemes egyszerűségével, az elismerés, a hála, a hódolat igaz érzelmeivel is, melyek ez ünnepet a megboldogult apotheozisává ma- gasztositották. A nőegyesület e gyászünnepély rendezésével soha el nem múló emléket emelt nagynevű alapítójának s negyven éven át volt páratlan ügybuzgalmu s jóságos szivü elnökének, de egys?ersmint önmagát tisztelte meg, midőn piedesztálra helyezte azon magasztos érzelmeket, melyek Svaiczer Ilkát emberbaráti működésében egy hosszú életen át vezették s a mely nemes erények és érzelmek kell, hogy vezérlői legyenek mindenha a nőegyesületnek. A gyászünnepélyen, melyet a városház fekete drapériákkal díszített tanácstermében tartottak meg, úgyszólván jelen volt városunk egész előkelő közönsége. A gyászoló család képviseletében Svaiczer Gábor nyug. honvédhuszár ezredes, Mándy Zoltán szinérváraljai nagy- birtokos és neje Svaiczer Xandrin, továbbá Neubauer Hermin voltak jelen. A gyászünnepélyt Robelly Lajosné, a nőegyesület nagyérdemű elnöke tizenegy órakor nyitotta meg a következő meghatóan szép beszéddel: Mélyen tisztelt gyászdiszgyülés! Nem rég jöttünk össze, itt e falak között, Svaiczer Ilka tiszteletére, hogy örömünnepet üljünk: — a mi kedves tiszteletbeli elnökünk 40 éves jubileumát. Ma megint itt vagyunk, de szivünkben — az ő vesztesége feletti gyászszal. Az ő puritán jelleme - a ki minden ünne- peitetést került: nem engedte akkor sem közöttünk megjelenni; — sőt gondoskodott arról is, hogy ma se keríthessük örök zöld babérral az ő angyali jóságu képmását. Nem engedte magát levétetni! Gyönge ez a toll, gyönge ez az ajk, azt a hálát, tiszteletet, szeretetet kifejezni, melylyel a város, a társadalom, a nőegylet Svaiczer Ilka kiváló szellemének tartozik. Múlt hó 4-én 79 éves korában, fáradhatatlan munkásélet után, kihűlt a nemes, a minden szépért lelkesülő szív, megszűnt dobogni, — pihenni tért. Városunk büszkesége, társadalmunk vezetője, nőegyletünk alkotója, — legfőképen pedig a szegények gyámok nincs többé! Nem halt ő meg szellemi értelemben, mert alkotásában mindig élni fog! Fenkölt lelkületét szeretet és kegyelettel vesszük körül, mert az ő nevével, egy általa alapított és 40 éven át szakadatlan buzgósággal vezetett jótékony egyesület van összekapcsolva. Fáradságot nem ismerve küzdött az eszméért, pedig jól tudjuk, mennyi erkölcsi bátorság kell ahoz, hogy az előítéletek sötétségét leküzdjük. Az ő sokoldalú műveltsége és szivjósága által a jónak, a szépnek, igaznak valódi papnője volt, környezetének nemesbitője, poezise s erős akaraterejével minden szép eszméje kiviteléhez tárt ajtókra talált fent és alant. A mi a nőt önállóvá, magának és hozzátartozóinak támaszává teszi: az a műveltség. A mi a nőt jóvá, vallásossá, könyörületessé, munkaszeretővé, kötelességtudóvá teszi, az a műveltségből származó lelki nemesség. Svaiczer Ilka a köztünk járó lelki műveltség eleven példányképe volt. Az a széleskörű tevékenység, melyet ő áldásdús élete alatt kifejtett, önmagában hordja a jutalmat és azok szivében, a kik őt igazán szerették! Nem szorul az kitüntetésre ! Hogy hányszor érdemelte volna meg azt, mi tudjuk, a kik hosszú éveken át közvetlen az ő légkörében éltünk. Abban a korban élt, mikor minden igaz honfi és honleánynak igen-igen drága, féltett kincse volt a hon, a magyar haza. Mikor azt mondta a költő: — »Szabad hazában születtem: — most rab vagyok s lánczon az emberek.« Egyetlen vétke volt a lángoló honszeretet! 0 megtanulta kortársaitól, mi tanuljuk meg Svaiczer Ilkától, nem csak szeretni hazánkat, de áldozni is érte ha kell! A gyönyörű elnöki megemlékezés az igaz meghatottság hangján előadva, méltó bevezetése volt az ünnepélynek S a felcsillanó könyek bizonyítják, hogy a szívből jött szavak megtalálták az utat a szivekhez. Az elnök felkérésére Waigandt Anna h. titkár felolvasta özv. báró Vécsey József - né, Meszlényi Gyula püspök és gróf Teleki Gézáné részvétiratait. Szőke Béla titkár emlékbeszéde következett ezután. A költői szépségekben gazdag, magasan szárnyaló emlékbeszéd, melyet nagy szónoki vervvel adott elő, szerfölött mély hatást tett a jelenvoltakra. Az emlékbeszéd igy hangzik: A mi Tabitánk meghalt, a mi Tabitánk nincs többé ! Ez a fájdalmas sóhaj kelt fel bánatos szivünkből egy hónappal ezelőtt, a mikor a hajnali szellő hirszárnyán sebesen kelt útra az a szomorú való, hogy Svaiczer Ilka, egyesületünk megteremtője, szegényeink anyja nincs többé. Tehát csakugyan nincs kivétel a természet rendje alól! Tehát csakugyan örökké el van végezve, hogy egyszer minden embernek meg kell halnia! Hát csakugyan minden szépnek, nemesnek, jónak a koporsó, a szomorú koporsó a vége! Pedig minden, a mi csak él, van s mozog a természetben, minden az ember kedvéért van. Az ő számára fakad a kikelet, az ő számára hozza meg gyümölcseit a forró nap érlelő melege, az ő szemeit gyönyörködteti az ősz tarka köntöse s a télnek a végtelen utakon elterülő hófehér szemfedelén el-el gyönyörködik tekintetünk. A virág illata és szinpompája, a madarak zengő énekkara, a családi élet édes boldogsága, a jótékony szivekért a szemből kicsordult köny, az ajkról felhangzó hálasóhaj, a szivbőj fakadt imádság mind, minden az emberért van. És mégis itt kell hagynunk mindent, miben örömünk volt, a mi boldogított és a mi az életet annyira kedvessé ^teszi. És soha sincs biztos pillanatunk az életben. Az az ártatlan kis csecsemő, ki ma még édesen mosolyog szüleire, holnap a ravatalon lehet ép úgy, mint az a hirtelen felnőtt ifjú teremtés, kiben sokáig lappangott a vészes kór, vagy az a férfikora delén levő tetterő, melyet villámcsapásként dönt ki az élők sorából a halál, vagy az az elaggott, elgyengült ember, ki egy hosszú élet után fáradtan az élet küzdelmeitől tér meg ősei birodalmába. Akármikor és akármily körülmények között is jöjjön a halál, az elválás percze megrendít és megtör. Legyen bár az ember szeretve, gyűlölve vagy üldözve, legyen ifjú vagy aggastyán, köznapi vagy elbájoló szépség, remegő anya vagy hű hitvestárs, a halál mindenkit elsodor magával s romboló munkája mindenütt szomorúságot, bánatot okoz. Legyen bár valaki a természettől megfosztva a külső szépségtől, az igaz jellemtől, tehetségektől, ha egyszer már halott, van aki megsirassa, aki bánattal legyen érette eltelve. Hogyne volna hát őszinte siratója egy oly lénynek, ki életében a jóságos cselekedetekben lelte örömét, aki csak akkor volt boldog, ha két kézzel adhatott s mikor nem tehetett jót, legalább együtt sirt a szenvedővel. Az örök igazságoknak rendíthetetlen hirdetője, a nagy Dupanloup püspök Lamerciére franczia tábornok felett tartott halotti beszédet s midőn magasztalé a tábornok kitűnő katonai erényeit, a kereszténység hasznára Algírban vívott diadalait, fejtegetvén a valódi emberi nagyság feltételeit, a többi között e szavakat mondá: „Uraim! Nem azok a nagy emberek, kiktől, a mig éltek, milliók reszkettek, hanem azok, kiket haláluk után is áldva emleget az emberiség.“ És ez igaz is! Pedig mily egészen máskép ítél a világ, midőn nagyoknak hirdeti, kik világra szóló csatákat vívtak, győzelemittas seregeket diadalokra vezettek, gyakran tiportak lábbal jogokat, igazságokat, emberiségeket s felemelkedtek nemzetek sírján, ezernyi bajsársak hulláin azon polczra, a hol mintegy szédítő magasságról büszkén tekintettek le eltiprott népre, jogra, humanizmusra; nagyoknak tekinti, kik embertársaiknak nyomorán százezreket gyűjtöttek s pompás palotában ragyogó fénynyel vétették körül magokat, kiket a sors szeszélye oly magasra emelt, hová az ítéletet alkotni sokszor gyönge ember áhítattal néz fel s a honnan ők könyörtelenül tekintenek az éhező ember rongyos ruhájára. Pedig a valódi nagyságot nem embertársaink vérén és verejtékén lehet elérni, de egy magasztos eszméért lelkesülni, nagy és szent elvekért küzdeni, az emberiség javáért áldozni, fáradni, élni, ez az igazi nagyság, ez előtt hajtunk szívesen zászlót. És midőn beigazolva látjuk a maga igazságában az emberi nagyságot, akkor ott vagyunk már, a mi az én czélom: dicsőíteni egy nőt, ki fenkölt lelkének nemes hevével szolgált a jótékonyság mezején, minden körülményekkel megalkudva élt a humanizmus szolgálatában s tetterejével negyven esztendőt biztosított az általa életre kivott Nőegyletnek! A mi egyletünk csak háláját akarta iránta leróni, midőn szerény körben, még szerényebb eszközökkel a Svaiczer Ilka emlékét meg akarta ünnepelni, de a kicsiny kör, amint észreveszem szives hallgatóimon, kitágult, a mi szintén csak az ő érdemeinek, nagyságának tudható be, mert szivjósága sokkal nagyobb térre terjedt ki, mint az köztudomású volt. Svaiczer Ilka élete nem folyt le a családi élet sokszor homályos csendjében. Az ő könnyen felhevülő lelkét megérintette minden emberöltő magasztos eszméje. És nem csoda! Oly szülőknek volt gyermeke, kik a korral éltek s annak követelményeit átértették. A főkamaragrófság bizalmi állás is volt, mely bizalmat Svaiczer Gábor felülről ép úgy élvezett, mint alantasai részéről ; mert mig felettes hatóságának hűséges tisztviselője, a rábizottaknak jóságos atyja volt. A szülők gondossága, szigorú nevelési elvei, fenkölt gondolkozása, gyöngédsége, magasfoku műveltsége visszatükröződött már kedves halottunk fiatalságán is. És mig más hasonló korban levő hajadon önmaga keresi és sietve szövögeti jövő boldogsága szálait, hozzája épen tiszteletet parancsoló megjelenése és modora miatt kevesen közeledhettek és mintha csak a jó Isten különös praedestináczióját érezte volna egy egyesület méltó vezetésére, hajadon maradt. Mintha csak sejtette volna, hogy a családi élet gondjaitól függetlenül sokkal inkább szentelheti életét a közügynek. Jöttek drága nemzetünk történelmének nagy napjai. Egy általános óhajtásba tört ki a nemzet: Szabadság, jöjjön el a te országod ! A nemzeti zászlót végighordozták az országban s köréje csoportosultak, kik nem voltak gyáva honárulók, kiknek szivök hangosan feldobogott a szent szabadság hírére, kik független Magyar- országot, koronás királyt s alkotmányos nemzetet kívántak. Mintha a tavasz ébredésével minden kelő fűszálból egy-egy bajnok vagy lelkes honleány kelt volna életre, mindenki, kinek ereiben vér buzgott, át volt hatva nagy eszméktől és küzdött vagy áldozott, vérzett vagy dolgozott, meghalt vagy csendesen tűrt e sokat,
