Nagybánya, 1904 (2. évfolyam, 27-52. szám)

1904-11-03 / 44. szám

I E. évfolyam.

1004.. nőve mber txó 3.

TÁHSADALMI ÉS SZÉPIHODALMI HETILAP.

S\ 'Vr.P;,

' y*’r-S^;rv

Előfizetési árak: Egész évre 8 koron*, félévre 4 korona, Felelős szerkesztő: Szerkesztőié* és kiadóhivatal: Erdélyi-ut 22. szám, hova * lapnegyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. ' _ v um Á r i közlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők.

Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 8-12 oldalon, j tíi Uf Lj X IVLlriAÉ X . [Hirdetések felvétetnek Morvay Gyula könyvnyomdájában is: Főtér 14.

Nagybánya legrégibb pecsétje.

November 2.

Volt Nagybányának egy mesteri kidolgozású, stylszerüségében is csodálatot keltő nagy ezüst pecsétje, melyei a tudós világ pgy fenmaradf megrongált lenyomata után is középkori pecséteink legértékesebb példányának tart.

Ez az egyetlen megrongált példány a nagybányai szücs-czéh szabadalmait megerősítő, 1480. junius 31-én kelt okiratról függ le s ez időtől fogva a város e nagy pecsétével többször sehol sem találkozunk, annak teljesen nyoma veszett.

Hova tiint el, mi történt e szerfölött értékes pecséttel, azt a legszorgosabb kutatások sem tudták kideríteni, mig most a napokban egy borpataki szőlőben talált lelet folytán megkerült Nagybánya eredeti nagy ezüst pecsétje, leírhatatlan örömére a tudós világnak s városunknak, mely e ; pecsétben régi dicsőséges múltjának értékben szinte kifejezhetetlen klenodiumát vette birtokába.

A korszakos jelentőséggel biró leletet Nagybánya tudós fiának: dr. Schönherr Gyula múzeumi igazgató-őrnek a most megtalált pecsét lenyomatáról régebben írott s a „Turul“-ban megjelent tanulmánya után a következőkben ismertetjük:

Nagybánya, a régiek Rivulus Domina- riuma, az Anjou-kor s az azt követő századok alatt az ország legelőkelőbb városai

közé tartozott. Kissé félreeső s az akkori viszonyok közt nehezen hozzáférhető vidéken, a keleti Kárpátok végnyulványaitól környezett völgy ölében, rengeteg erdőségek közepette, alapítva az Árpád-királyok alatt letelepülő szászok által, Magyarország tulajdonképeni történetében alig jutott neki fontosabb szerep; de az elzárkozottság hátrányaiért bőven volt kárpótolva a természet által nemes fémek gazdag telepeiben, melyek kutató kezek által felfedeztetve, rövid idő alatt az ország északkeleti részének legnevezetesebb bányavárosává, a magyar királyok és később az erdélyi fejedelmek legkedveltebb városává, féltett kincstárává emelték. A XV. és XVI. század zajos eseményeinek romboló hatásától megkímélve, a természet dús adományainak ügyes felhasználása, lakosainak munkássága, a felsőmagyarországi városokkal folytatott élénk kereskedelmi összeköttetés s a kézműipar fejlettsége következtében korán kifejlett műveltséget zárt falai mögé s a Hunyadyak korában kulturális központja lön az egész vidéknek.

Ez életerős kultúrának egyik tiszteletreméltó emléke tf. város eddig ismert legrégibb pecsétje.

Körirata élére állított nyolezszöget formáló rovátkolt vonalak közé szorítva a

következő:

/

t S. R. D. MUTUUS. AMOR. CIVIU. 0PTIMU.

E. CIVITATIS. FIRMAMENTU.

Azaz: Sigillum de Rivulo Dominarum.

Mutuus amor civium optimum est civitatis firmamentum.

A pecsét nyolezszögü mezejében lépcsősen emelkedő kőszikla tetején Szent István szépen stylizált alakja ül királyi díszben: fénykörrel övezett koronával fején, konnánypálczával és országalmával kezében. A szikla erősen kidomborodó előlapján balról nagy körivíi bányakapun belől vésővel és kalapácscsal dolgozó bányász látható, mig jobbfelől más bányász kissé előre hajolva targonczát látszik tolni. A sziklalapot cserjés növények borítják, a legalsó lépcsőfokról pedig mindkét oldalon cserágak emelkednek. A pecsét nagysága terjedelmes, nagy csoportozatu pecsétrajznak megfelelő ; átmérője 6.9 cm.

A pecsét minden tekintetben bővelkedik érdekességekben. A nyolezszög a rit-. kább alakok közé tartozik a sphragistiká- ban; hazánkban eddigelé egyáltalában nem fordul elő s a külföldi pecséteken is igen gyéren. Hildebrand a svéd pecsétekről irt munkájában azon öt alak közé sorozza, melyekkel csak a legritkább esetekben találkozni.

A pecsét nemcsak művészi kivitele, de ábrázolásainak jelentősége következtében is kiváló figyelmet érdemel.

Maga a szikla hatalmas ivezetü bányaszájával a város északi oldalán emelkedő, hajdan Nagyveremnek vagy Nagybányának (Grossgrube) nevezett mai Kereszthegyet látszik szimbolizálni, melytől a város mai nevét vette s mely gazdag

A „Nagybánya“ tárczája.

Gotthard Margit.

Kezdem hinni, hogy minket az Isten elfelejtett, dörmögött Gotthard János uram, a ki pedig personatus ember létére istenesebb gondolatokkal is tölthette volna az éjszakát, lévén ő nemes Rozsnyó város főbírája, anno 1594.

— Mert hát legyen az ember keresztény, ha Krisztus urunkénál nagyobb kereszt töri az ember vállát; hiszen akkurátus dolog, a mi megvagyon Írva: „perelj uram perlőimmel"; arra szeretnék én hallani kadencziát, ha Ferhad aga perel az emberrel.

— Ehhol ni: kilenczszáz patkó, háromszáz öreg kardvas, néminemű vasrostélyok, ötven szekér széna, hatvan darab ökörtinó . . . és ez mind kell nekik . . . Tartok tőle, hogy a hatvan helyett egy jut Fülekre: - az meg én leszek, a kinek sok egy szalmakéve is a kaszamatába.

— De hát a szabadság igy kezdődik, íoly- tatá monológját.

— Oh Uram Isten, való igaz, hogy a mikor te büntetni akarsz, legelőbb is eszünket forgatod el. Egy józan ember nem vet üszköt a házára, ha ég a szomszédban. De hát a vármegyének mindig több esze van, mint a magisztrátusnak, hát jól van: megyünk megvenni Füleket; ha már benne vagyunk az árban, próbáljuk meg az úszást, ámbátor szent: ha győzünk, Viard uram menten a nyakunkon terem ármádiájával — telelni; — hát nem mindegy,

ha Fülekről sarcol a pogány, vagy a császári had gyújtja fejünkre a házat ? Szeretném tudni, hogy eme két elementum közül, melyik nagyobb csapás ?

Hirtelen elhallgatott. A nyári éjszakának mélázó csöndjébe berivalgott valahol a távoli tájon megriadt hadi kürt éles sikoltása. Ismeri e hangokat régi tapasztalásból. A füleki bég por- tyázó spahijait szólongatja messze hangzó öblögetéssel hadi rendbe. Nyilván Krasznahorka felé kóvályog a csapat s hogy minő szándékkal, mutatja a délkeleti égre verődött lángoszlop, melynek pokoli fénye elvilágit ablakáig, mintha nem volna elég mind ama kisértet tábor, mely tépelődő lelkére szabadult.

A főbíró komor csüggedéssel bámulja a borzalmasan fönséges látványt. Az égre szálló perje nyilsebesen repül a végtelenbe, de az éghatár szélső peremén, a hol megszűnik a tüzvilág izzó fénye, megfordul s lassan, kari- kázva hull alá; a gomolygó füstoszlop elnyeli félutján s nem látni: leért-e a földre.

— Ezek a mi vágyaink — suttog a főbíró — a mi nagyralátó vágyaink; repülnek s lehullnak, mint az a perje, szárnyszegetten s czélta- lanul és arczát végig szántá egy visszatarthatlak forró könycsepp.

Azt hitte, hogy senki sem látja s ijedten riad fel, a mint egy gömbölyű, puha kar fonódik nyakába; akkor veszi észre, hogy fájdalmát kilesték.

— Ugy-e nem haragszol ? kérdi a leselkedő és nehogy valami gorombaságot találjon kiszalajtani, menten ajkára nyomja ajkait.

Gotthard uram igyekezett mentői morózusabb

képet vágni, hadd lássa a kellemetlenkedő: de bizony ő haragszik, hanem e közben úgy igyekezett széles hátát neki vetni a kitárt ablaknak, nehogy a másik valamit meglásson az éjszakának borzalmaiból. Még azzal álmodnék a gyermek.

A gyermek ! Az a tündérleány, a kit ha e fölverődő haragos fényben meglátna az ablaknál egy idegen, szentül hinné, hogy nem földi lélek. Ez egy álom, a mit ilyen észbontó éjszakák képzelete szül, mikor az ember csodákat vél látni mindenütt. Arcza fehér, mint a márvány- szobor, csak közelről látja az ember, hogy az élet pirja festi meg; kék szemeiben lélek vagyon, rejtelmes, ésszel fölérhetlen mély csillám; szőke haja, a mint szabadon hullámozva végig foly a hátán, akárki láthatja, hogy puhább a selyemnél.

Ez a főbíró leánya, Gotthard Margit.

— Ebből megértette Gotthard uram, hogy kegyes szándékával elkésett; a gyermek álmait tönkretette már az a fény.

— Azt nézem én is, dörmögé.

— Azt hiszem, az a fülekiek munkája.

— Az.

— Te főbíró létedre, megtudnád-e mondani, lesz-e már egyszer az ilyen éjszakának vége ?

— Főbíró létemre mondom neked, hogy azt még az Isten se tudja.

— Oh, ne káromkodjál.

— Hadd el! rólunk nem tud az Isten, ne félj ha háromkodom: könnyebb a lelkem; még az imádságra se hallgatnak odafent. Az a pogány örökre azt hajtogatja, hogy az ő Allahja a nagy, az igaz. No én nem tudom, több Ür van-e fent, de ha van: a miénk a leggyöngébb.