Nagybánya, 1904 (2. évfolyam, 27-52. szám)
1904-10-13 / 41. szám
2 NAGYBANYA 1904. október 13. mólag a külföldi ipartermékek fogyasztója, a nemzet a külföld iparát táplálja és gazdagítja, hazai iparunk pedig küzd a létért, erősödni és fejlődni nem bir, mert az éltető erőt: a keresetet köny- nyelmüen a külföldnek juttatjuk . . . Már a múlt század első felében óva intették a nemzetet Széchenyi István gróf és kortársai, hogy gondoljon iparának fejlesztésével, hogy a nemzetgazdaság ne támaszkodjék egyedül a sok esélynek kitett mezőgazdaságra, hanem teremtse meg az ország a hazai ipart, a nemzeti jólét, megizmosodás, a munkatér és erő biztos kutforrását, mert látnoki szemeikkel előre látták, hogy a nemzet szaporodásával a mezőgazdaság egymagában a nép millióinak elég keresetet nem nyújthat. Az 1844. év vége felé alakult „Országos Védőegyesület“ erős kezekkel ragadta meg a társadalom úttörő irányítását. Lelkes tevékenysége fényes eredményt ért el. Hatása folytán rövid két év alatt 156 uj gyár és ipartelep létesült hazánkban. Fájdalom, azonban ez egyesület 3 évig működhetett. A szabadságharcz és az ezt követő elnyomatás alatt a védegyesület sikerei elenyésztek és a nemzet újból megfelejtkezett ama örökigaz intelemről: „A mit nekünk a honi ipar nyújthat, azt idegentől venni hazánk elleni bűn!“ E bűnös utón haladva, az ország gazdasági helyzete újból súlyos viszonyok közé jutott. A 15.000 millió koronára becsült földbirtokot 6.909 millió korona jelzálogkölcsön terheli. Ebből 5.734 millió korona a törpe-, a kis- és a középbirtokosok adóssága. E rengetek összegekből vájjon mennyi jutott az iparfejlesztésre ? Úgyszólván semmi! A kölcsönpénz csupán a rossz évek hiányát pótolja. A legnagyobb baj pedig az volt, hogy a jelzálogterhek nagyobb részét a külföldi tőke adta és azt kétszeresen fizetjük vissza a súlyos kamatokkal együtt: pénzben és a külföldi iparáruk ellenértékében. A nemzetgazdasági pusztulásnak ez a legbiztosabb lejtős útja. A földbirtokosok zöme földhitelét jórészt már kimerítette. A föld jelzá- logilag már az idegené. Ha gazdálkodásunk eddigi utján haladunk, nem sok idő múltán a föld teljesen idegen kézbe jut. E vészteljes helyzetből csak úgy menekülhetünk, ha a nemzet öntudatra ébred dermesztő, hideg álmából, ha okul a múlt súlyos tétlenségén, ha a jövőben ipari szükségleteit itthon állíthatja elő és ha pénzét, mely a mezőgazdaság feleslegének kiviteléből befolyik, itthon tartja s a nemzeti vagyon gyarapítására fordítja. Iparunk úgyszólván az ipari szükségletek minden ágában már képviselve van, de az irányítók minden erőfeszítése daczára még igen kevés. Az ország ipari szükségleteinek alig egy negyed részét állítja elő a hazai ipar. Magyarországon összesen 2.642 gyárüzem van 259.000 munkással. Ausztriában csak egy iparágban, a fonó- és szövő-iparban már 1898. évben 2.242 gyárüzem volt 217.446 munkással. Hazánkban az 1898. évben a fonó- és szövőiparban összesen 110 gyár volt 13.034 munkással, 52.704.886 korona forgalommal. Ezzel szemben ugyanazon évben Ausztriának egyedül csak fonó- és szövő-iparárukért több mint 300 millióval, az 1902. évben pedig már 342.866.000 koronával adóztunk. E példát azért említjük fel, mert hazánkban a fonó- és szövő-ipar lendülhetne fel leg- hamarább, mivel a nép ez iparág iránt minden vidéken fejlődőben levő érzékkel bir. Ez irányban munkásokat könnyű volna nevelni, de a tőke ily gyárüzemek alapítására nem vállalkoz- hatik mindaddig, mig a honi-ipar termékei részére a belpiacz biztosítva nincsen. Hazánknak mily jó kisipara volt. Szép reményeket fűztünk hozzá, mert hinni véltük, hogy ez az első lépés a honi-ipar fejlesztése felé. Csalódtunk, keservesen csalódtunk ! . . . A külföldi ipar hazai kis iparunkat már a kezdet kezdetén megfojtotta, nehogy uj életre ébredjünk. Czélját elérte. Kisiparunk ma már csak tengődik. Az ország 175.738 önálló iparosa közül csak 59.634 tarthat inast, a többi mindennapi kenyerét is alig keresheti meg. Ezen adatok bizonyítják, hogy az ország gazdasági élete minden téren pang, hogy a munkatér nem áll arányban a nemzet szaporodásával, hogy nem a kereset, hanem a munka- nélküliek száma szaporodott. Az ínség és nyomor napról-napra fokozódik. A tétlenség lenyűgözve tartja a munkás önérzetét s megingatja a tiszta erkölcsét. A sikertelen törekvés a dolgozni tudó és dolgozni akaró honfitársakat elcsüggeszti, azután pedig az idegenbe száműzi, kivándorlásra kényszeríti. Nehéz idők, lesújtó tapasztalatok ezek ! A sajnálkozás már nem használ. A tétovázás pusztulást jelent. A tanácskozásra nincs idő. A magyar társadalomnak cselekednie kell most vagy soha, mert a veszély nőttön nő. Állítsunk gátat e nemzetpusztitó jelenségeknek a társadalom egységes, egyetértő és czél- tudatos irányításával. Védelmezzük meg a nemzet erejét és vagyonát az elkallódástól, mert különben elpusztul a nemzet! Óvjuk meg a magunk érdekeit és védekezzünk a külföldnek egyenesen hazánk gazdasági érdekei ellen irányuló törekvéseivel szemben. Ne maradjunk tovább is a külföldnek pénzben és emberben adófizetői! Szomorú, de sőt szégyenteljes a magyar társadalomra nézve, hogy az édes hazai földről, melyet egykoron Kánaánnak minősítettek s a melyen nem 19, de 40 millió lélek is boldogan élhetne, már most, mikor még oly kevesen vagyunk, a munkanélküliség s a megélhetés lehetetlensége százezreket önkéntes száműzetésre kényszerít. Ez a helyzet megváltozhatik és meg kell változnia, ha tudunk a hazáért mindnyájan erős akarattal és kitartással élni és dolgozni. Egyesüljünk nemzeti létünkért és hazánk szebb jövőjéért megvívandó küzdelemre mindnyájan. E küzdelem nem vért, de a hazaszeretet által vezérelt akaratot és munkát követel. E küzdelem egyedüli czélja a honi ipar pártolása, erősítése és fejlesztése. Ehhez, esetleg eleintén némi igényekről való csekély lemondás áldozata árán is, hozzájárulhat mindenki, így fogjuk visszahódítani a belpiaczot a hazai munkának; rohamosan fog növekedni a munkatér; Vasárnap — ha a munka szünetelt — szennyes, levegőtlen odújában lehajtotta halálra fáradt fejét és akárhogy bömbölt a gyerekhad: menten elszunnyadt, s örült, ha az álmatlan álom lethargiájában elfelejtette az élet mivoltát. A templom ? ... ah — mit ? — három órányira van ide. Egy rettenetes hét szennyes, aljas munkájának fáradalmait kiheverni jó a vasárnap. A legnagyobb esemény volt, ha olykor valakit temettek; ilyenkor nem aludt; elment ő is — nézni, hogy sírnak a gyerekek; az asz- szony hogy ordít. Ő hallgatott, mint minden férfi. Meghalt: hát vége! — legalább nem kell többet dolgoznia; állni féléjszakákon a kohó nyílása előtt és várni, várni, mig az olvadó vas buzzogva, sisteregve végig ömlik a formákon. Milyen rettentő is az: könnyező, kimeredt szemeit megvakitja a fehéren izzó tömeg, a verejték kiverődik homlokán és az álmatlan éjszakákon zihálva, lihegve meghúzni a tehetetlen láva útját: — ez az élet. Elvégre rájuk nyitott a halál és megérzé ő is minden borzalmát a lappangó rémnek. Valami rettentő kór rákapott házára és meghalt a leánya; — most meg a kis fiát temette el. Szerette mind a kettőt. Emez órák kínját súlyosabbnak érezte, mint akármely dologban áttikadt éjszakáját, de az ő együgyü fejében nem háborgott afféle felfoghatatlan eszme, mely másvilágok urának kezét magyarázza a fátumba. Valami elszoritotta szivét és ahogy a pap az emberi bűnök örök büntetését emlegette: bámulva nézett rája ... Ah ni! az Isten ............ há t tud ő rólam ? — gondolá. És nőttön nőtt bizalmatlansága. A zengő lágy hang hullámverése csapkodta szivét. A vigasztalás szárnyütése barázdát húzott lelke felszinén, de szive nem vette be a megnyugtatás szavait.- Istenben bízzál fiam - suttogta a pap. Ezen a világon nincs más vigasztalásod. Ä te A túlontúl megtelt szivekből kifakadt a fájdalom terhe, lassan kezd sírni a sok asszony, hangtalanul, némán — egy se meri megzavarni a papot. Még a rakonczátlan gyerekhad is álmél- kodva figyel a fehér alakra, a ki onnan a sir szája mellől bájos meséket mond egy felfoghatatlan élet másvilági titkairól. A kicsi dombról — a hol áll - magasra nyúlik a pap alakja, szinte világit a fekete tömegre. Ä tavaszi verőfény gyöngéd sugara odatüz fedetlen fejére, a hogy az örökké való élet igazságán vitázik: arcza kigyulad a meggyőződés hevétől, csak abban a perczben hajlik ! alá megadóan feje, a midőn az „amen“ szavára kezdik behányni a sirt. A koporsó oldala dong, recseg ; a nyers, | nehéz anyag tompán dübörög a visszhangos gödörben. Lassan véget ér a munka és szétoszlik a nép. A .sápadt asszony révedezve néz ^szét. A férfi indulni akar, de nem bir a nővel. Őt meg- büvölte az uj sir, lábai megrogygyannak. kitör a zokogása megint, de a férfit bosszantja ez a hiábavaló gyöngeség s rászólt a nőre: — Gyere no; — jobb neki igy! — Mi lett volna ? - koldus: mint az apja . . . — Nem, ne még — nyögi az asszony — és odagugol a sárga, frissen hantolt domb elé. Te is szeretted nagyon. A férfi megriadva néz rá. Ajkai között sivitva tör ki a levegő s megcsuklik a sirás ingerétől. — Eh ! . . . gyere . . . tudod a más kettő is beteg. Az asszony felszökik. Valami tompa, rettentő ijedelem borzongatja végig, még a fájdalmát is elfelejti. Nehéz, halálos sejtelem ösztökéli előre . . . Igaz: — még kettő beteg — és imbolygó, nehéz lépéssel megindul. A temető ajtajában találkoznak a pappal. Egy lélek sincs már közelben kivülök. A temető fái között suhog a szél, távolról idehallik a kohók tompa, egyhangó böffögése. Az égen kavarodva foszíadozik egy-egy súlyos íüstfelleg szürkés, kietlen árnya. — A temetés népe szétrebbent; a pap beszédje szivébe talált mindnyájuknak. Erős, markáns rajza a halálnak, a hogy a pap művészileg megfestő — meg az élő hit balzsama csudálatos megnyugtatásban kavarodott össze a lelkekben, csupán ama fekete, zord óriás szivében nem birt lábra kapni az indulat. Nyugodtan szembeállt a pappal, csak akkor kapta le fejét s érzé a fájdalom lappangó lázát szivében, midőn annak nyugodt, átható tekintete az ő szemeibe fúródott. — Nyugodj meg fiam — suttogá a lelkész — Isten adta . . . áldás sék a neve . . . Az asszony újra zokogni kezd, de a férfi némán vállát vonogatja és dörmögött, tompán érthetetlenül. — Te Péter - folytatá a pap - érzed-e Isten hatalmát ? — Ez a második ! — Szörnyű csapás fiam. Két gyerek - egy évben: - Nos, megbékül szived önmagával ? Az erős ember idegenkedve néz a papra. Ez a hang szokatlan neki. Örökké ott élt a kohók nehéz, iszonyú levegőjében ; soha sem hallott gyöngéd hangokat — nem birt e szelíd, megnyugtató szavak igazában hinni. A gépek örökös döngése közt nyers, rideg parancsszó mindig megszabta útját. Ide, meg oda lökték örökké. A gyermekkor aranyos derűjét tönkretette a gyárkémény gomolygó füstje, ideállott a kohó ajtaja elé, ahogy a legelső ábránd megszületett szivében, meg is halt az itten, hol ifjúságát is eltemette és most, a férfi kor rideg szakában, mikor a végtelen szenvedés utoljára is megöli emberi érzéseit — megpróbál hinni még egyszer, de nem megy sehogy se ... Az önzés, durvaság, nyers, szilaj indulatok féktelen kitörései régen kiégették szivét.
