Nagybánya, 1904 (2. évfolyam, 1-26. szám)
1904-03-24 / 12. szám
TÁRSADALMI Í3S SS5ÉPIH.ODALMI HETILAP. EMflaetésI «rak: Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, Felelős szerkesztő: negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. ' ^ Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 8—12 oldalon, I EGLY MIHÁLY. Szerkesztiség és kiadóhivatal: Erdélyi-ut 22. szám, hova a iárközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. Hirdetések ielvétetnek Morvay és llndy könyvnyomdájában is: Fótér 14. Szabad liczeum. Márczius 23. A nagybányai ipartestületben rendezett népszerű,tudományos előadások, melyeknek ba^ja ^Áíasznos ismeretek terjesztése s tanuInT vágyó iparosaink látókörének szélesbitése, véget értek. A szabad liczeum ez első évadja, daczára, hogy csak próbálkozás, kísérletezés volt, a legfényesebben sikerült s az elért nagy sikernek annál inkább örvendünk, mert az egyszer s mindenkorra biztosította városunkban a szabad liczeum jövőjét. A szabad liczeum nagy czéljait, jelentőségét s áldásos eredményeit gúnyosan kicsinyleni nem lehet, de nem is szabad. A szabad liczeum a nevelés terén nagy mulasztásokat van hivatva pótolni s különösen nagy feladatai vannak az iparosokkal szemben, kiknek nevelése a legelhanyagoltabb, műveltsége a leghiányosabb s tudományos képzettsége pedig — tisztelet a csekély kivételnek — a semmivel határos. Ki tagadhatná, hogy a kisiparosok súlyos, szerfölött válságos helyzetének egyik főoka az, hogy műveltségi elmaradottságuk mellett a kellő szakképzettséggel sem bírnak. Szakképzettségük hiányossága a kontárok nívójára sülyeszti őket, elhanyagolt nevelésük folytán pedig nem képesek érvényesülni a társadalomban; s ha szakismeretük és képzettségük kifogástalan is volna, nem bírnak azon látókörrel, hogy érdekeiket az életre-halálra menő versenyfutásban megvédjék s a szocziális áramlatok hullámverései között a saját lábukon biztosan megállhassanak. Mig a patriárchális czéhrendszer fen- állott és virágzott, az iparosok összesége s kivételes törvények védték az egyesek legvitálisabb érdekeit; a szabadelvüség jegyében meghozott ipartörvény azonban végét vetette a patriarchalis viszonynak, a versenytér korlátáit ledöntötte s a szabad ipar megteremtésével az élesszemü és élelmes versenytársak egész légióját szabadította rá az iparosokra, sőt maguk az iparosok között is, kik azelőtt tömegekben, egyesitett erővel védték a maguk érdekeit, a legmesszebb menő s a legélesebb versenyt támasztotta. A czéhrendszer ósdi, de mégis védelmet nyújtó sánczaiból kilökve, az iparosok gyámoltalanul és tehetetlenül állottak a szabaddá tett versenytér felhúzott korlátái előtt s hiányos nevelésük képtelenné tette őket arra, hogy a küzdelmet önerejükből felvegyék s meg is vívják. A tönkrejutásnak, a züllésnek tehát mathematikai bizonyossággal be kellett következnie, annyival is inkább, mert a társadalom még mindig nagyon távol áll attól á felfogástól, hogy az iparos pálya nagyobb ambicziókat is kielégíthet, tehát amely fiú csak a legkisebb tehetségnek is jelét adja, azt a rajongó szülői szeretet dehogy is nevelné az iparos pályára; a megbukott és büntetésből iparos pályákra adott tanonczok előképzettségéről pedig a törvény nem intézkedik s ez elemekkel szemben az iparos tanonczoktatás mai szervezete teljesen csődöt mondott. Ez a lehetetlen helyzet volt a legnagyobb mértékben előidézője a kisiparosok váltságának s előidézője még ma is, mert bár az összes vonalon némi javulás mutatkozik, de még mindig messze vagyunk azon ideális állapotok elérésétől, hogy a mi iparos osztályunkat szakképzettség és műveltség tekintetében méltán odaállíthassuk a külföld hasonlíthatatlanul magasabb szakképzettséggel és műveltséggel bíró iparosaihoz. A külföldön igen gyakori eset az, hogy a szülő érettségi bizonyitványnyal adja gyermekét iparosnak vagy hogy a társadalom legvagyonosabb, legkiváltsá- gosabb osztályai úgy gyümölcsöztetik öröklött vagyonukat, hogy vagy gyárakat vagy iparvállalatokat alapítanak. Nálunk az ily esetek fehér holló számba mennek, mert még mindig tartja magát azon urhatnámságból fakadó, szörnyen nevetséges és boszantó közfelfogás, hogy csak a hivatali állás szerez az embernek tiszteletet, becsületet, mig az iparos pálya csak a parasztnak való. Ez a szörnyen nevetséges közfelfogás szaporítja meg azután félelmetes módon az ország legléhább, leghaszontalanabb osztályát: a proletariátust, mely mitse dolgozik, sőt dolgozni nem is tud, de annál nagyobb arczátlansággal követel eltartást államtól, megyétől, várostól egyaránt. Ez a szörnyen nevetséges közfelfogás okozója, hogy mig a legtehetségtelenebb emberek is sáskamódjára özönlik el az intelligens pályákat, hol a legtöbb esetben A „Nagybánya“ tárczája. Az élhetetlen. Bozay Sándor épen javabeli férfikorát élte, amidőn a városnegyedben, ahol lakott, egyszerre csak úgy kezdették szólongatni: az élhetetlen. Maguk között igy beszéltek róla a házi urnái, a lakásadójánál, a szomszédok, a városnegyed kaszinójának napos vendégei; sőt ismerős szatócsa is, ahol már évek óta vásárolta a szükséges apróságokat, bizalmas vevői előtt csak úgy szólott róla : ah, az az élhetetlen ! Mert Bozay Sándort ismerte az egész városnegyed. Szép elegáns alak volt, pompás athléta izmokkal, arcza örökösen a jókedv, a vidámság verőfényében ragyogott s szemei füzében meglátszott az életkedv, az életerő. Ha végig ment az utczán, délczeg alakján megakadt minden leányszem s a leányos mamák szokatlan, majdnem feltűnő szívességgel fogadták köszöntését s irigykedve néztek arra a családra, melyet látogatásával megtisztelt. Oh, akkor Bozay még irigylésre méltó fiatal ember volt, kinek nemcsak helyén volt szive, esze, hanem a rejtelmes jövő pompás karriért is csillogtatott feléje. Úgyszólván csak a kezét kellett kinyújtania utána. Tudta ezt jól az egész városnegyed, hiszen a kisebb hivatalnokok, kik ugyanazon minisztériumban dolgoztak, amelyikben Bozay, mesés dolgokat tudtak beszélni arról a lekötelező szívességről, előzékenységről, amelylyel az egyszerű fogalmazóval főnökei bántak. Pedig azok nagy urak, igen nagy urak. Különösen a tanácsos ur tűnt ki a nagy előzékenységben, akinek nemcsak két eladó leánya van, hanem két pompás emeletes háza is a pesti oldalon s nem csekély számú részvénye a pesti hazai takarékpénztár részvényeiből . . . És Bozay? . . . Mikor elhatározása nyilvánvalóvá lett, hitelezői, kik éveken át feléje sem néztek, sőt találkozáskor igyekeztek még köszöntését is megelőzni, egyszerre csak megrohanták. Akadt olyan is, aki még gorombáskodott is s valami olyanfélét hangoztatott, hogy a fogalmazó ur őtet alaposan becsapta. A nagyobb részök pedig kezeiket összecsapva csak egy szót mormolgattak, egyetlen egy szót, mely Bozayra nézve csakhamar szállóigévé lön a városnegyedben: élhetetlen ! Sokan hitelt sem akartak adni a hirnek, olyan hihetetlenül hangzott, hogy Bozay jegyet váltott valami fruskával, valami varróleánynyal a külvárosból. Pedig a hir való igaz volt A miniszteri fogalmazó megkérte Margitot. Margitot, az egyszerű varróleányt, -ki masinájával s fáradtságot nem ismerő szorgalmas munkássággal kereste kenyerét a maga és édes anyja számára. És a mig szorgos munkában zakatolt a kis gép, önkéntelenül elálmodozva szövögette képzeletében annak a leírhatatlan boldogságnak képét, melyet a jövő méhe rejteget számára. Az ő számára, aki még az életnek csak szenvedéseit, csak nyomorúságait ismeri. Szive csordultig megtelt a boldogsággal már csak arra a gondolatra is, hogy Sándor az övé lesz; nem kell többet éjt-napot átdolgoznia a napi kenyérért, ismeretlen lesz ezentúl előttük az a rémes fájdalmas szó, mely oly hamar el- hervasztja az arcz rózsáit, oly hamar elhalványítja a szem ragyogó tüzét, az a szó: nyomorúság ! Mikor Sándor édes anyjától megkérte, legelőször is csak arra gondolt. Az a gondolat töltötte be szivét, lelkét egészen, hogy most már nem kell többé nyomorogniok; nem kell többé türniök a goromba házi ur kíméletlenségeit, hisz ezentúl pontosan meg fogják tudni fizetni negyedkor a házbért s nem kell többé pirulnia, szégyenkeznie, könyörögni pár krajczárnyi hitelért a sarki kis kereskedésben. Oh, az ő nevük ezentúl végképen, örökre lekerül arról a fekete tábláról, ahol krétával, durva vonásokkal jelzett betűk hirdették fünek- fának, hogy nemcsak a szomszédban dolgozó kőműves legények tartoznak a pálinka árával, hanem ők is a félverdung kávéval s czukorral. Oh, milyen szívesen lemondott volna ő mindenről, csakhogy e szégyent elkerülhesse, de az öreg édes anyja . . . Úgyis már csak a kávé tartotta benne az életet. Margit legelőször is csak erre gondolt . . . Csak ezek után emlékezett vissza ama perczekre, amidőn Sándort legelőször látta.
